Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám · / · Figyelő · / · Turcsányi Elek: Ady Endre novellái · / · Kiállítások

Kiállítások
II.

A kultúra hazugságaitól megszabadulandó, a feketék közé menekült Gaugin. Példája kétségen kívül nagy lendületet adott az egzotikus népek művészi tevékenysége iránt való érdeklődésnek. A naiv, a kezdetleges, az őszinte megnyilatkozások után való vágyakozás fordította Kelet felé az európaiak szemeit, ebben az érzésben azonban több volt talán a nagyon egyszerű, a nagyon érthető, az unalmon alapuló megkívánása valami újnak, valami különösnek, a megszokottnál mindenáron eltérőnek, légyen bár csakugyan kezdetleges, mint a szudáni fafaragványok, vagy évszázadok és nemzedékek vallásos áhítattal és buzgalmával káprázatosan kicsiszolt, mint a selyemre festett kínai képek. A Művészház gazdag keleti kiállításáról valók ezek az idézett példák. ez a kiállítás bizonyára nem vetekedhetik a nagy nyugati múzeumok kincseivel, de mérteihez képest bámulatosan gazdag példákban, amelyek mindig aktuális művészeti problémákra figyelmeztetnek bennünket. Kicsit félelmetes is. Az anyag irány aránylag rövid idő óta érdeklődő emberek, íme már dúsan aratnak a keleti termőföldön. Ez újra eszünkbe juttatja, ami minden orientális kollekció megszemlélése után kell, hogy foglalkoztasson bennünket: soha nem takarítható be ez a termés, olyan töméntelen. Pedig meg kellene vizsgálnunk, közel kellene férkőznünk hozzá, a kedvéért tudósok kellenének, gyűjtők, múzeumok, értők, mert Európa egész artisztikus termése eltörpül a félig ismeretlen világok kincsei mellett, és nincs az a művészi próbálkozás, amely felett kínai, japán, indus és koreai mesterek régen napirendre ne tértek volna. Magának a sárga fajnak, a kínai, koreai és a japán művészeknek művei emberöltőkig foglalkoztathatnának egész tudós fakultásokat. Az ízelítő, amelyet ez a kis kiállítás ád, már maga a kérdések egész sorát veti fel. Annyi bizonyos: ez faji művészet, a fajtának kollektív művészete, a miénktől, a moderntől merőben különböző, az egyéniségnek nyomait is eltüntető. A nyugati, a modern művész, valahány, mind elölről, újra kezdi a munkát, annyira, hogy egyéni vásznat, egyéni festékkeverést igyekszik szerezni. A sárga készen kapta az anyagot apjától és tizedik ősétől. Használata szigorúan egyforma. Készen kapta az ábrázolás módjait is. Konvencionális vonalak ezerszámra ismétlődnek, forradalom nincs. A művész, a képcsináló kegyetlen diszciplína rabszolgája. Ez a diszciplína azonban a kéz minden mozdulatát halálosan, utolérhetetlenül biztossá teszi, ez átszűri, éterivé finomítja a részleteket, az elrendezésnek, a koncepciónak olyan nyugalmat, befejezettséget kölcsönöz, amelyhez foghatót az egyéni termelés el nem ér. Elgondolom, hogy az ősi, az idegen világoktól még érintetlen Kína művésze micsoda tanuláson, micsoda inasesztendőkön ment keresztül. A céhek fegyelme, az akadémiák rendje ehhez képest annyi lehet, mint egy államfogházi vidám nap sok esztendei gályarabsághoz. Az egyénnek ez a keserves szenvedése, már öröklött tulajdonságainak zsonglőri alkalmazkodó képességekké való finomítása - amely után nem vágyunk, vissza nem kívánjuk - emelte olyan magasra a nemzedékek munkaeredményét. Azt mondják - közhellyé vált ez az állítás -, hogy az impresszionizmus sokat tanult a sárga fajtáktól. Igen, tanult a japánoktól foltelrendezést, kivágást, mozdulat-reprodukciót, de az alapvető igazságok bizonyos öntudatlan felismerése van abban, hogy a régóta csudált műveknek következetes utánzását szinte meg sem kísérelte senki, annyira nyilvánvaló, hogy ez a feladat az egyén, a tisztán egyéni kultúrával rendelkező európai művész erejét messze felülhaladja. Ami utánzások mégis történtek, egy pillanatig sem komolyan vehető szánalmas dadogások azok, melyeken az eredeti dús pompája üres, ügyetlen kézzel felrakott cifrasággá vált. A sok közül nevezetes tanulsága e keleti kiállításnak, hogy lehetséges és van művészet, amely belső szerkezetében, fejlődése struktúrájában, létrejöttében íme, egészen más, mint a miénk. Bár eredményeiben irigylésre méltó, hasonló értékek termeléséről eleve lemondunk, mert nem vagyunk képesek és hajlandók hasonló módon termelni. Kifejlett példányaik megcsinálásához nemcsak tömérdek erő kell, de még több energia kárba is vész a művelet közben, és ez tökéletesen ellenkezik a minden munkát arannyal felmér, a legkisebb kockázattal a legnagyobb eredményre törekvő világberendezésünkkel. Bizony, e keleti műtárgyak legkevesebb darabja kelti azt a gondolatot, hogy el kellene dobni minden tudást, minden ismeretet és szűzen hozzáfogni a faragáshoz, a festéshez. Ellenkezőleg, egy állandó, talán csak a kasztrendszeren belül lehetséges művészi fajmentesítés menetét gondoljuk el előttük és azt mondjuk, jó lett volna, ha a mi mestereinknek is apjuk és minden szépapjuk a métier-t örökség gyanánt hagyta volna, és amikor a nemzedékek rendjében megszületik a nagy talentum, már készen kapja a nemes konvenciókat, miket azután megtölt tartalommal.

A koreai portrék, a japán fametszetek jobb példányai, a gitározó nőt ábrázoló kép, amelyet mintha egyfolytában írt volna egy mindent tudó kéz: ezek mind a sok évszázados fegyelem szülöttei. Az újabb korbeli kínai képek, európai hatással, sőt alakokkal már egészen más világból valók, és ezeken inkább egy-egy figura torzképszerű volta mellett is bámulatos naturalizmusa kápráztat el (a kabaré-képen például). Kevésbé hordozzák a félelmetes zsonglőrujjak nyomait, talán anyaguk miatt, a kínai égetett szobrocskák. Ezek a tudatos, a kiszámított egyszerűségnek a mi művészetünkben is ismert és így ismert képzeteit keltik, ezek az első pillanatra nem is egzotikusak, ezek csupán monumentálisak, méreteik ellenére is. A lovacska azonban, a zömök és izmos, nyugalmas és minden porcikájában eleven állat, az örökös és örökölt, a csalhatatlan megfigyelésnek, formakivonatolásnak ama vérré vált képességére vall, amellyel a fajta japáni családja a legelő ménes pompás lovait rajzolta és fába metszette. A perzsa miniatűröket már össze lehet vetni a mi középkori hasonló dolgainkkal - a két külön világ művészete itt egybekapcsolódik. Az egyes darabok értékben, jelentőségben nagyon különbözők, mindnyájuk összetartásáért azonban irigyelnünk kell a gyűjtőt, aki ezeket magáénak mondhatja. Meneküljön közéjük, aki a körülötte lévő művészettől megcsömörlött. Meneküljön, de előbb élesítse fel a szemét, erősítse meg magát a legkomplikáltabb impressziók befogadására: a legszámítóbb, legöntudatosabb európai művészek, szudáni fétisfaragók, az egzotikus világ hihetetlen raffinement-nal dolgozó ismeretlen mestereihez képest.