Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám

Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai
Hatodik közlemény [+]

Makoveczki doktor arra konkludál, hogy Tolsztoj grófné szerencsétlenné tette Tolsztoj életét; Harden arra, hogy a grófnét mártírrá tette Tolsztoj. Mind a két feltevés önkényes; az első kellő bizonyítékok nélkül való, a második híjával van nemcsak a bizonyítékoknak, hanem minden komoly argumentumnak is. Sokkal eredményesebben lehetne vitatni azt, hogy azok, akik oly hosszú időt töltöttek egymás mellett a legteljesebb békében, oly sok gyermeknek adtak életet s egymás irányában való szeretetöket annyiszor fejezték ki, nemcsak írásba is foglalt szavakkal, hanem sok nagy és kis cselekedettel, csakugyan szerették is egymást, bensőségesen, mély érzéssel, a kölcsönös nagyrabecsülésben megizmosodott szeretettel, mindvégig, Tolsztoj utolsó leheletéig. Mindössze egyetlenegy bizonyított dolog van, amely mintha ellentmondana ennek a könnyen és sok életrajzi adattal, de leginkább a Tolsztoj tulajdon szavaival bizonyítható föltevésnek; az, hogy Tolsztoj futását otthonából a halálba, az öreg házastársak egy szóváltása előzte meg, egy olyan szóváltás, amelynek nem volt tanúja s amely alighanem se szófoglalatában, se hangjában nem volt jelentőségesebb, mint a legjobb házasságokban is előforduló vitatkozások. De erre a látszólagos ellentmondásra se helyezhetünk súlyt, ha ismerjük a Tolsztoj különböző irataiból, de kivált a levelezéséből mindegyre ki-kilobogó szenvedélyességet, s ha el tudjuk képzelni azt a lázas idegességben megnyilatkozó roppant nyugtalanságot, mely Tolsztojnál a halál előfutárja volt. Ilyen lelkiállapotban még az őrjöngésszerű kifakadások is megférnek a legmélyebb gyökerű, a legmegingathatatlanabb, a minden igazi megpróbáltatást kiálló, tettekben mindig következetes, gyöngéd szeretettel - kivált, ha az ilyen szóváltás csak egyetlenegyszer, egy hosszú életnek a legvégén esik meg. Hardennek arra a kérdésére tehát, hogy: ha nem a gyűlölködés, hát mi űzte ki Tolsztojt az otthonából? - a kifejtettek után már csak a paradoxon formájában lehet felelni, azzal, hogy. egy újságíró!... azoknak az újságíróknak egyike, akik a közérdeklődés jogcímén rémekként látogatják a tömegből kiválókat és képesek a nagy embereket még a haldoklásuk békességétől is megfosztani. Tudjuk, hogy Tolsztoj főképpen azért panaszolgatta a házában megszokott életmód kényelmetlenségét, mert sokallta az újságírókat és a kinematográfusokat, és egy orosz riporter eldicsekedett vele, hogy Tolsztoj azért nem maradt a monostorban, ahová elrejtőzött, mert ő ott is rá tudott akadni!...

De térjünk át Harden vádaskodásának második részére.

Harden szerint Tolsztoj nem szeretett senkit, csak magát szerette. Főképpen csak hiúság lakott benne, s oly határtalanul, végtelenül hiú volt, hogy a hiúsága valóságos szenvedéseket okozott neki, mert át kellett látnia, hogy a tehetsége teljességgel nem áll arányban szertelen ambíciójával. Kénytelen volt magában elismerni, hogy voltak és vannak nála sokkal nagyobb emberek is, és ezen érzett tehetetlen dühében mit csinálhatott volna egyebet, mint hogy hosszú életén át folytonosan csak irigykedett?! Kicsinyítette Napóleont, mert irigyelte a zsenit. Irigykedett Shakespeare-re, Goethe-re, Ibsenre, Zolára. De leginkább Dosztojevszkijre irigykedett. És csak azért "kezdte el hirdetni az őskereszténység visszaállításáról szóló teóriáját", mert Dosztojevszkij, "a nála sokkal nagyobb író" a Karamazov testvérek című munkájában "nagy haraggal ostorozza a kereszténységet".

Igazán, hamarjában nem könnyű megmondani, hogy a jellemzésnek ebben a különös példányában mi a leginkább ámulatba ejtő: a nyilvánvaló rosszakarat-e?... a logikátlanság?... vagy a gyerekesség?

A jellemzésnek ehhez a módjához képest a rágalom még szelíd és kedves dolog. A rágalom tényeket állít, amelyek valótlanságát be lehet bizonyítani; a rágalmat meg lehet cáfolni, a rágalommal el lehet bánni. De gonosz indulatokat imputálni egy nagy embernek, akinek se az életében, se az írásaiban nincs semmi, ami csak a föltevést is igazolná, hogy ilyen indulatok is lakhattak benne, és megállapított igazságként enunciálni azt, amit föltételezni se lehet s még csak elképzelni is bajos - ez a bírálatnak olyan, csakugyan minden vitát lefegyverző neme s olyan kétségtelen rosszindulatra valló valami, ami a maga ritkaságában határozottan eredeti, szinte egyéni. Aki nem irtott ki magából minden természetes igazságszeretetet, aki csak valamennyire is érzi a szavaiért való felelősséget, s aki mindazt, ami a kritikához kell, nem pótolja puszta vakmerőséggel, még gyanúsításképpen se ereszt meg efféle állításokat. Az irigység annyira titkolózó s a maga passzivitásában annyira felkutathatatlan, kifürkészhetetlen érzés, hogy csak az fedezheti fel, aki el meri mondani magáról, hogy ő belát a szívekbe és a vesékbe; és ki hiszi el, hogy az első ilyen ember, a lélek rejtelmeinek az a nagy vizionáriusa, aki előtt minden titok zára pattan, éppen Harden Miksa volna?! Az irigység a maga, sokféle más érzéssel, a legtermészetesebb vágyakozásokkal s akár érthető, akár csak önámításból keletkezett mindenféle keserűséggel való összeszövődöttségében, komplikáltságában is olyan határozatlan érzés, hogy néha még az se tud róla, aki csakugyan magában hordozza; az irigységet senkire se lehet rábizonyítani. Hogyan lehetne rábizonyítani az irigységet éppen Tolsztojra, akinek nemigen volt mit irigyelnie bárkitől, s aki, ha olykor szigorú ítéleteket mondott is írókról vagy más személyekről - amint mondott magamagáról is és mondott nagyon elismerőket is, kicsinyekről és nagyokról egyaránt -, hosszú életén át mindenkinél kevesebbet foglalkozott személyekkel s mindenkinél többet az általánossal, a nagy ideákkal?! És Harden még ezeket a nagy ideákat is, Tolsztoj egész hatalmas működését a tehetetlen irigykedésből származtatja s úgy beszél arról, ami hihetetlen, sőt egyszerűen lehetetlen, mintha Tolsztoj vallomása alapján írásba foglalt közjegyzői bizonyítvány volna a zsebében arról, hogy Tolsztoj életének minden nagyszerű momentumát a sápadt, vérszegény, göthös irigység kreálta. Ehhez minden igazságérzetnek a fumigálásán kívül az az egyes jelenségeiben nevetséges, de egész megnyilvánulásában szánalmas - mert beteges önteltségen, valami szomorú szellemi vízkórságon alapuló - arrogancia kellett, mely ennek a Harden néven író, félművelt olvasói nagy számától megrészegedett újságírónak legkiemelkedőbb egyéni vonása.

Kell-e külön rámutatni, micsoda logikátlanság van abban a kis rögtönzésben, amelyben Harden Tolsztojnak a jellemét magyarázgatja? Tolsztoj hiú volt; határtalanul, végtelenül hiú - mondja az önismeretnek megelevenült és Berlinben írogató szobra, valamivel igazolni, "lélektanilag megokolni" akarva azt a "szertelen ambíciót", melynek bélyegét rá kell sütnie Tolsztojra, mert különben mivel magyarázhatná meg azt a roppant munkásságot, amellyel olyan röviden számol le és olyan kegyetlenül végez? Tolsztoj hiú volt, végtelenül hiú; jól van, nem lehetetlen... ha itt talán nem is a "hiúság" szót kellene használni, hanem valami mást. De mi következnék abból, ha Tolsztoj végtelenül hiú volt? Az, hogy túlbecsülte a saját munkáinak értékét, s ha összehasonlítgatta magát másokkal, másoknak a munkásságát nem tudta eléggé értékelni. De nem ez következik. Az következik - és ez még Hardennél is meglepő -, hogy Tolsztoj a maga végtelen hiúságában is tisztán látta saját műveinek értéktelenségét, tehetségének a fogyatékosságát, ellenben kitűnően tudta értékelni riválisainak és mások munkájának a nagy értékét, emiatt tehetetlen dühöt érzett, irigykedett mindenkire, irigységében rosszakat mondott nemcsak a kortársairól, hanem minden, igazán nagy szellemről, és nyakrafőre termelte a nála sokkal nagyobb írók eszméivel ellentétes "csak azért is!" ideákat, tisztára azért, hogy lerontsa, ellensúlyozza amazok tanítását, hogy ártson nekik. Hát ez talán mégis csak sok egyszerre. Vagy - vagy. Ha végtelenül hiú volt, nem lehetett végtelenül irigy - mert azokat csak nem irigyelte, akiket határtalan hiúságában magánál kevesebbre taksált vagy éppen lenézett?! Ha pedig végtelenül irigy volt, nem lehetett végtelenül hiú, mert az irigységben hallgatag benn foglaltatik a tulajdon gyöngeségünk felismerése; az irigység már némelyes szerénység. És Harden, aki Tolsztoj munkáit kevésre becsüli, s aki az irigységben fedezte fel azt az uralkodó jellemvonást, mely Tolsztojnak a tollát és minden lépését vezette, még igen sok rosszat találhatna ki Tolsztojról, de egy kicsit kiesik a konceptusból, amikor egy lélegzetre mondja el, hogy Tolsztoj végtelenül hiú volt s átlátta, hogy tehetsége nem áll arányban szertelen ambíciójával. Ezzel a "végtelen hiúság"-gal - amely tisztában van a maga gyöngeségével és értéktelenségével, ellenben áhítatosan megbecsül és buzgón irigyel másokat!... ó, ó!... - a szellemi bajvívó, akinek "egyetlen fegyvere", toledói pengéje: a logikája, egy kicsit el találta hajítani a sulykot. "Mindent nem lehet, édesem!" - hogy Ohnet Györgyből idézzünk, aki alighanem kedves írója Hardennek, mert az emberiség egyre növekedő kényelmi igényeinek fáradhatatlanul lelkes szószolója.

És az a gyerekesség, amellyel Harden a jellemzésében meg az irodalmi ítélkezésében csak osztályozni, klasszifikálni tud. "Ez sokkal jobb író"... "amaz nagyobb"... - így ma már csak a középiskolai tanulók beszélnek irodalomról. A kávéházban beszélgető ifjúság már tudja, hogy eszméket és formákat kell megvitatni, ha író és író közt különbséget akarunk tenni, és hogy nem kritika az, amelynek nincs egyéb megkülönböztető jele, mint az egytől ötig terjedő számjegyek, amelyek közül Dosztojevszkij kapja az egyest és Tolsztoj az ötöst.

Ennek a naivitásnak a puszta megemlítésével végezhetünk is azzal, amit Harden Tolsztojról, az íróról és az emberről, a jelleméről mond. Foglalkozzunk végül Tolsztoj tanításáról enunciált rögtönítélkezésével és ennek megokolásával.

(Befejező közlemény következik.)

 

[+] * A korábbi közlemények a Nyugat ez évi 2., 3., 4., 5, 6. számaiban jelentek meg.