Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Világkiállítás és művészet

Egy magyar pénzügyi vezérember, Lánczy Leó azt mondotta az elmúlt hetekben, hogy hasznos volna nekünk néhány év múlva, talán 1917-ben, a kiegyezés félszázados évfordulóján világkiállítást rendezni. Nagyon gyorsan és nagyon szigorúan elbántak ezzel a tervvel. Két-három nap alatt húszfelől állapították meg róla, hogy meg nem valósítható, hát több, mint fölösleges: káros és veszedelmes. A kifogások e két csoportja közül az első a komolyabb. Bár Lánczy Leót aligha lehet könnyen hevülő fantaszták, a költői fantazmagóriák után rohanó rajongók közé sorolni, mégis megtörténhetik, hogy a kétségen kívül drága világkiállítás financiális feltételeinek megteremtése közben az alkudozásra, akadályok legyőzésére legjobban edzett pénzember is elkedvetlenedik és az egész vállalkozást abbahagyja. A létesítésnek ez a pénzügyi problémája valóban lehet problematikus. De, ha már megvan a kiállítás, ha sikerült a költségeit és a deficitjét biztosítani, hogy akkor káros és veszedelmes, vagy csak haszontalan volna, az egészen valószínűtlen. Ez a nagy sokadalom nem volt káros Párizsnak, nem Brüsszelnek, ahol pedig a pech jegyében kezdődött és végződött, és nem haszontalan Olaszország számára sem, amely az idén, igazi olasz ravaszsággal, decentralizálva, részletekből, olcsón, nem is egy, hanem három "világkiállítást" rak össze. Az iparosok és kereskedők dolga eldönteni, az egyéni üzlet szempontjából mit jelent a világkiállítás. Talán Lánczy Leó is van annyira kereskedő, hogy ezt a szempontot nem hagyta figyelmen kívül. Mindesetre ez az egyetlen mód, amellyel idegeneket arra kényszeríthetünk, hogy néhány milliót elköltsenek nálunk. Több milliót, mint amennyit mi befektetünk. Az úgynevezettet idegenforgalomról mi jól tudjuk, hogy nem ér meg annyit, mint amennyit beszélnek róla, és egy országban, ahol emlékek nincsenek, jó szálloda csak egyetlen városban található - nem teremthető meg, azaz nem állandósítható; a kiállítás azonban egy nyárra elkábíthatja a világot, főképpen ha melléktelepe gyanánt, félretéve minden álerkölcsöt, megcsinálják a margitszigeti játékbankot, ezt a hasznos, becsületes, kitűnő intézményt, némi európai pénzen való fellendülésünk egyetlen reménységét.

A játékbank, az egészen hazárd valami és a világkiállításnak is van némi kockázatos jellege. Nem nyilvánvaló-e azonban, mennyire illik ez Budapesthez és mennyire egyetlen módja annak, hogy nyereséghez jussunk? Egész Budapest hazárd, kártyás, sokat kockáztató, nagy nyereséget hajszoló. Most azonban egymást fosztogatjuk, egymás zsebében nyúlkálunk és talán nem egészen rossz gondolat: idegeneket szemelni ki erre a nemes célra.

A világkiállítás egyébként eléggé érdekes abból a szempontból, hogy az utóbbi időben, okos üzleti előrelátással, mind jobban kidomborítják művészi jelentőségét. Hogy egy világkiállításon a ma művészete teljes képet igyekszik adni magáról, az szinte mellékes a pozitív, az alkotó művészi tevékenység mellett, amely érvényesülni igyekszik a hely megválasztásában, elrendezésében, a pavilonok építésében és a legjelentéktelenebb kis vitrin megcsinálásában is. Kiállítás nincs minden nap, de elég gyakran van ahhoz mégis, hogy észrevegyük, hogyan közeledik kifejlődéséhez egy új művészet: a kiállítási, az ideiglenes architektúra, interiőr-alakítás, iparművészet. Néhány évtizeddel ezelőtt a dolog még nagyon egyszerű volt. Két típus szerint épült minden kiállítás minden pavilonja. Vagy kópiája volt valamely meglevő épületnek, és ez esetben deszkafalai benádazva és bevakolva alakították a követ, vagy szimplán és megadással az úgynevezett svájci ház, a rég megunt favázas épület ruhájában jelent meg. Később a vaskonstrukció komplikálta kissé ezt az idillikus állapotot, némi gondolkozásra kényszerítvén a gyönyörű palota-kulisszákkal csak úgy dobálózó építészeket, a problémát azonban többnyire úgy oldották meg, hogy a meztelenségében is szép vaskonstrukciót a megszokott deszkás és nádas márványimitációval kombinálták.

Ezek az utánzott paloták nem voltak valami impozánsak kívülről, belül viszont a lehető legrosszabb teret, a legművészietlenebb interiőröket adták. A kiállítás ideiglenes jellege összeütközött azzal a követelménnyel, hogy az építmény kellemes formájú legyen és céljainak kitűnően megfelelő helyiségeket rejtsen. A hamisítás, csalás művészietlen eszközeit elvetve, a becsületes, értelmes, gondolkodó modern építész számára nem maradt egyéb megoldás, mint az ideiglenes, a néhány hónap múlva véget érő kiállítás számára is normális, rendes, legfeljebb a megengedett határokig könnyebb konstrukciójú, de azért valójában végleges építmény benyomását tevő és valóban végleges épületet emelni. Ez a megoldás kissé drága, kissé nehézkes. Az épület vagy túlságosan sivár vagy túlságosan masszív, az örökkévalóságnak szánt, amikor az a veszedelem fenyegeti, hogy sajnálják lebontani, mesterségesen konzerválják, megtartják és az új célnak egyáltalában meg nem felelő épület megmaradása nem nyereség. A sikerültebbnek tartott épületek konzerválására való törekvés minden kiállítás után pontosan jelentkezik. A millenniumi kiállításnak köszönhetjük például a városligeti, úgynevezett történelmi csoport megépítésének veszedelmes ötletét. Töméntelen pénzt öltek bele ebbe a kőtömegbe, amelynek egyes részletei a maguk helyén, ahová múltjuk, ahová sok száz év fűzi őket, ahol hasonlíthatatlanul szebbek és hangulatosabbak - talán őrizet, fenntartási költség híján menthetetlenül elpusztulnak. Helyiségek egész sora áll üresen, használatlanul. Az egész építkezés megokolatlan, panorámaszerű, művészietlen múltba-pislogás, és mint ilyen, hatalmas erővel löki vissza a fejlődés útjáról a modern architektúrát.

Nagy kiállításokon, amilyen a budapesti világkiállítás is lenne, természetesen alig lehet szó egyes épületek megtartásáról. A bölcs rendezés tehát az, amely ez idea felmerülését egyenesen lehetetlenné teszi. A brüsszeli tűzveszedelem emléke, az egyre növekvő művészi igények egy új és csakugyan nagyszabású világkiállítás rendezőitől egy új világkiállítási típust követelnek. Az olaszok - akiknek idei kiállításai tulajdonképpen csak címzetes világkiállítások, egyszerűen mellőzték a problémát és a turini kiállítás helyét is teleépítették a jó, öreg deszka- és nádpalotákkal. A turini magyar pavilon az előbb jelzett típusnak felel meg: masszív, komplett, néhány hónapos létnél csakugyan többet érdemlő épület. Ilyen drága műtárgyakkal egy világkiállítás hatalmas területét természetesen nem lehet telerakni. A jövő kiállítási pavilonjainak architektúrájából, az öntudatos és pregnáns kiállítási stílusból, amely okvetlenül meg fog teremni, még nincs itt egyéb, mint egy negatív és egy pozitív adat. A negatív adat annyi, hogy a régebbi kiállítások képe, architektúrája, konstrukciója, amely nem praktikus, nem gazdaságos, nem szép - nem maradhat meg. A pozitív adatot mindennapi tapasztalataink szolgáltatják. A nagyváros architektúrája hatalmas, stilárisan még ki nem fejezett változás kezdetén áll. A vasbeton-építkezés okozza ezt a változást. Az egész házépítő művelet menete, külső képe, mikéntje átalakul. Eltűnnek a régi sablonok. Nem figyelhetjük többé a téglafalak lassú emelkedését. Hatalmas vasvázak közül szinte egyszerre pattannak ki az épülettömbök és a munkának egyre nagyobb része nincs a helyszínhez kötve. Nem is kell Edison hordozható házaira gondolni, hogy elhigyük: rövid idő múlva a vasbeton lesz a kiállítási építkezés igazi anyaga és ez az anyag szabja meg a kiállítási stílust, amely mindeddig csak tévedésivel volt jellegzetes.

Mindezek után pedig nem akarjuk azt állítani, hogy ilyen elvontabb és talán szűkebb kört érdeklő artisztikus, stílusfejlődési szempontok önmagukban igazolnának egy drága, sok milliót emésztő világkiállítást. Az érdekes és nagyszabású problémának ez csupán mellékhajtása, és senki nem véli, hogy milliókat érne, ha egykor megállapítaná a művészettörténelem, hogy egy új építőművészeti korszak gyökerei a budapesti világkiállításig nyúlnak el. A világkiállítás e szép perspektíva ellenére is lehet spekuláció, lehet kockázatos is, de szép és termékeny spekuláció, amely lényegétől távolabb eső dolgok számára is szolgáltat gondolkodásra késztető ötleteket.