Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám

Lengyel Géza: Rippl-Rónai József

Emlékezések: ezt a címet adta élete folyamán tett feljegyzéseinek Rippl-Rónai József, és ez a cím illik legjobban kiállítására is. Emlékezni kell a régi kísérletekről, próbálgatásokról, eredményekről, emlékezni haragos, lenéző, kacagó támadások rég elült zajára, két évtizednél nagyobb időre emlékezni. Az emlékezés többnyire szomorú foglalkozás. Az ócskás piacon, a Teleki téren, amely nagyon tanulságos hely, hiszen egy várost hulladékaiból is meg lehet ismerni, láttam egyszer a kocsiról levenni egy divatból kiment, kopott, züllött, ám éppenséggel nem "antik" bútordarabot, egy fiókos szekrényt, amelyen éppen hogy nyoma volt a születése idején, ötven-hatvan esztendővel ezelőtt látott jobb napoknak. Ahogy letették a földre, egy csapat mezítlábas gyerek termett mellette, a felső fiókját gyakorlott kézzel húzták ki és két kézzel szórtak belőle a földre megfakult, ócska, csudálatosan változó limlomot. Nagyanyáink mántliján látott gombokat, varrószerszámokat, színtelen apró szalagokat, egy fehérrel szegett fekete főkötő romjait. Emlékeket bizonyára, amelyeket gondosan rakott el egy mindig aszottabb és folyton szomorúbb öreg asszony, aki valamikor a múlt hetekben végre meghalt és silány bútorait sietve elvitte a handlé. Nagyon bánatos dolgokká váltak az emlékek a kegyetlen és kegyetlen gyermekkezeken. A kép mindig eszembe jut, valahányszor oly kiérdemesült mestereink egyike "retrospektív", igazán retrospektív kiállítást rendez és bennünet is kényszerít visszatekinteni húsz meg harminc, meg ötven esztendőre, számunkra idegen, naiv, kezdetleges dolgokra. Akik ilyenkor unottan turkálunk a réginek nagyon is újkeletű és mégis már tegnapelőtti dolgok között, talán mi vagyunk a kegyetlen gyerekek, igazságtalanok a derék, egyszerű, házias vének időtöltésével szemben. Meglehet, de mentségünkre szolgálhat, hogy az emlékezést, az emberi életkorral átmérhető múltbatekintést hihetetlenül kompromittálták. Az évek nagy száma oly sok embernél, művésznél volt a tehetetlenség menedéklevele, és oly ritka az emlékezés, amely, mint a Rippl-Rónaié, vidám és felemelő, örvendetes, biztató, reményeket keltő.

Rippl-Rónai emlékezéseinek kerete, huszonhárom esztendő, nagyon tiszteletre méltó idő. Akik a kort oly nagyon tisztelik, a művész hajában már megpillanthatják a tekintélyt biztosító ősz szálakat. Akik vele együtt indultak, akár tiszteletre méltó aggastyánoknak maszkírozhatják magukat, és megülvén rövid idő múlva a művészettel való ezüstlakodalmukat, a nemzeti ellátásra igényt tarthatnak. Kevés hely van, ahol az évek száma annyi tiszteletben részesül, mint nálunk - ha derékbeadás, mérséklet, minden fellendülés elnyomása jár vele együtt. A művész már mint olyan szabálytalanságokra, lelki kicsapongásokra kijelölt egyén és mégis, itt szinte ismeretlen a festő és a szobrász, aki valami újat próbál, aki kísérletez és szeszélyeskedik, holott a szakálla már fehér. Korát, ősz hajszálait, huszonhárom éves múltját tekintve, Rippl-Rónai is nyugodtan játszhatná hát a megállapodott, az élemedett embert és meg lennének bocsájtva összes ifjúkori bűnei. Emlékezései szomorúakká, sivárakká válnának, a pompás elindulás valahol megszakadna, de gróf Tisza István leereszkedően szorongatná meg a kezét, míg így azok vannak körülötte, akiknek lelkesedésétől az öreg Szinyei Merse Pált is oly nagyon szeretné megmenteni főúri barátja.

A Művészház-beli Rippl-Rónai-kiállításnak bizonyára lényeges jellemvonása az a tulajdonság, amelyért még ma is bőven van része a visszautasításban: az állandó, üde frissesség, az örökös kísérletezés, a másokhoz és önmagához soha vissza nem térés. Az idők, az igaz, megváltoztak. Nem lettek azonban sokkal jobbak. A tíz és húsz év előtti Rippl-képeken kacagott, akinek természete, művészi tájékozatlansága ezeket a képeket nem vette be. Ma haragosan rázza az öklét az ellentétes véleményű ember és a jó erkölcs, a hazafiság, talán a vallás nevében is éppen nem kacagva, de annál dühösebben tiltakozik. Szemük előtt a művész és a felfogás, amelyet képvisel, ma talán még idegenebb, mint hajdan. Azelőtt csak másokkal, a régiekkel, a tanítókkal szemben volt forradalmár. Hinni lehetett, hogy elkalandozásaiból, különös vonalvezetéséből, színeiből önmaga számára legalább készít egy titkos receptet, és amikor már népszerűvé vált az eleinte idegenszerű keverék, a recepthez, a kipróbálthoz, a hatásosnak bizonyulthoz híven fog ragaszkodni. Ez az állapot, ez a periódus, amelyet meghiggadásnak is neveznek, nem következett be. A már emlékező és gazdag múltról emlékező Rippl-Rónai ma sem az az ember, akihez bizonyos ízlés szerint beállított mecénás nyugodtan elmehetne képet rendelni, mert meglepetések érhetik, mert a kép egészen más lehet, mint amit várt és aminek befogadására már előkészítette magát. Ez az örökös változás önmagában még nem érdem, nem is olyan cél, amely után okvetlenül törekedni kell. Minden fajtájú művészetben vannak ügyes iparkodók, akik egyhangúak, mert némi kísérlet után megtalálták a hatást biztosító fogásokat és variálták őket mindörökre; vannak azután igazi mesterek, akik szintén mintha egyhangúak volnának, mert egyéniségük erőteljesen, akár zseniális egyoldalúsággal fejeződik ki minden munkájukon. Ha nem kvalitásmérő tulajdonság Rippl-Rónai örökös nyugtalansága, portréjához mégis hozzátartozik és kollektív kiállításának különös jelentőséget ád. Ez a kollektív kiállítás azt magyarázza, hogy ezt az embert így kell nézni, összes jellemző művein keresztül, ecsete járásának és színeinek minden változását figyelembe véve. Ma nem ismerne rá, aki tizenöt éve festett képeit látta és azóta nem hallott róla, nem látott semmit, míg elébe nem toppant a Sárga zongoraszoba képével. Az Öreganyám című portrén és az utolsó esztendők interiőrjein nehéz ugyanazt a kezet felismerni. Még nehezebb a kvalitás kérdésében ítélkezni. Azok a régi, első korszakból való, nemcsak vonalas, hanem szinte szálkás, sötétes tónusú, fojtott, fűszeres, párizsi levegőről számot adó képek, a maguk helyén, neszfogó szőnyeggel borított padozatú teremben, nemesen öreg bútorok között éppoly bensőséggel teljesek, amilyen friss derűt árasztanak a fehérre, világosra hangolt szobában, markánsabb, nyersebben egészségesebb berendezkedés közepette új képeinek vörösei, narancsszínei, zöldjei. Valóban nem is fejlődés az, ami Rippl-Rónaival történt, hanem egy különös, szerves változás. Ha összerakom időrendben két évtized műveit, szinte vászonról-vászonra követhető az átalakulás. Markáns külsőségek is mutatják az utat. A számtalan vonal, amely a megcsinálás perceinek izgalmas kutatásába bepillantást enged, egyre kevésbé komplikált. Előbb határozott kontúrrá válik, azután szinte eltűnik a foltok, felületek tömegében. Gróf Andrássy Gyula oly csodálatosan közvetlen arcképén arc, ruha, forma, környezet számtalan, első pillanatban alig elváló vonalból összerótt. Az elmúlt nyáron készült portrékon néhány színfoltban és nagyon kevés, mind kevesebb színfoltban kivonatoltak az arcok. Irodalmi, sőt szakirodalmi megjelöléssel élve, a művész új ideológiához tért, a határok keresése helyett a felületek éreztetésére gondolt és ezzel összefüggően változott meg színfelfogása is. Hajdan egy graciózus vázat kiszínezett, diszkrét bájjal, tartózkodóan, most a szín különös jelentőségű segítőtársa, most harsány akkordokat rak egymás mellé, most egymást széthajítani, szétrobbantani kész értékek egyensúlyozásában mesterkedik, és ha szabad jósolni, ha szabad következtetni aktjaival jellemzett legújabb állomásáról a következőre, azt kell hinnünk, hogy egy végtelen, kevés eszközzel, komprimáltan való jellemzés, nem mindenki számára érthető szűkszavúság periódusa jön, a forró és magyar nyári napból leszűrt színek helyet adnak bizonyos tartózkodásnak, az intimitás bizonyos monumentális törekvésnek.

A festő munkája a kéz munkája, a szemmel nyomon követhető, ellenőrizhető, és amit a látás belőle felfog, felmér, az a fontos, az a lényeg, mely mellett eltörpül minden, ami vonalakhoz éppúgy, mint holt matériához hozzágondolható. A fantáziának naiv, játékos fellobbanása késztette a barlanglakó ősembert éppúgy, mint a huszadik század művészetét, igazi művészetét arra, hogy kőfalon vagy vászondarabon vonalakat húzgáljon, színeket keverjen, alapjában minden szükség és szavakba foglalható értelem nélkül. Az a közvetlenség, amelyet Rippl-Rónai képei árasztanak, e játékos kedv pregnáns kifejezéséből ered. Az iskola nagyképű komolykodásra tanította. Munkácsy műhelyében azt látta, milyen biztos sikerre számíthatnak a deklamáló, patetikus tablók. Rippl-Rónainak azonban soha nem jut eszébe, hogy a hatás más eszközeit is keresse, mint a vásznon a szén és az ecset által önként kínálkozókat. Holott úgynevezett eszméi neki is voltak és egyik legelső kiállításának katalógusában a magyar iskolahajóról ír lelkesítő szavakat, felajánlván a nagy célra a tárlat jövedelmét. Igen, ilyen módon, a munkával, a munka jövedelmével lehet eszméket szolgálni. Képekkel alig, noha a kép is lehet gondolatkeltő természetesen, a fa is, a virág is, egy jómázú kancsó, egy buja színpompájú keleti szőnyeg és egy logikusan formált pohárszék is, amelynek a tartósságon felül széppé, kellemessé tétele csak az a törekvés, passzió, játék, mint amely a puszta vászonból gyönyörűséget nyújtó képet formál. Így gondolta Rippl-Rónai is, így osztotta meg idejét pályájának első éveiben az asztaltervezés, üvegidomítás, szőnyegszövés és festés között. Mások másként gondolták, a legpompásabb, a legmonumentálisabb bútordarabot nem voltak hajlandók művészi produktumnak elismerni és a művész lassanként elszokott a nemes játéknak e fajtájától. Ez iparművészeti tevékenységéről nem is számol be kellőképpen kiállítása, holott ha nem ő adott lendületet az újabb magyar iparművészetnek, kezdése határjelző, első bevonulása ama friss szellemnek, amely letűnőben lévő mesterségeket keltett új életre. A piktúrában is hasonló Rippl-Rónai hatása. Nem vonzott magához sok utánzót, nem csinált iskolát, alig néhányan lesték el és értékesítették azt, ami egy művész munkájából, keze járásából elleshető, de ő utána mertek az emberek, ő kiállította a kacagás első rohamát, azután mindinkább elcsendesedett a gúny, és mind többen bátorkodtak a maguk módja, a maguk ízlése, talentuma, képessége szerint festeni.

Az emlékezésnek ez a kiállítása felidézi a kacajt, a meg-megújuló ellenségeskedést. Kevés ember tűrte olyan nyugalommal, derűvel, mint Rippl-Rónai. Csendes, meleg hangján, gesztusaival, amelyekből minden póz hiányzik, úgy beszél róluk ma is, mint a világ legtermészetesebb dolgairól, amelyekkel szemben viszont mi sem természetesebb, mint hogy ő rendületlenül fest úgy, ahogyan fest és érinteni sem engedi meggyőződését. Végig a gazdag képsorozaton sehol semmi megalkuvás, semmi engedmény a tömegízlésnek. Vannak nagyszerű darabok és vannak kevésbé sikerültek, de nincs, amit nem a művész, hanem az avatatlanok divatja csinált volna, nincs még az úgynevezett giccs sem, amelyre a sanyarúság éveiben a legjobbak is ráfanyalodnak. Kevés magyar festő van, aki művészi emlékeire nyugodtabb lelkiismerettel tekinthet vissza.