Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény
X.

Az asszony most az egyszer igen megharagudott, amért ilyen váratlan vendéget hozott az ura. Nem volt semmi hús ebédre s a többi étel is már mind elfőtt, elázott. A bejáró asszonyt elszalasztotta a mészárszékbe, s maga a konyhában dúlt-fúlt, míg ki nem adta a mérgét.

Az albíró máskor nagyon rosszul érezte volna magát, de most mosolyogva látta, hogy a férj azzal a hosszú orral jár-kél, ahogy a férjek szoktak mozogni, ha az asszonynak rossz kedve van, de azt a vendégnek nem szabad észrevenni.

Az asszony végre meggondolta a dolgot és bejött.

- Zongorázz egy kicsit, fiam - mondta a tanító.

Az asszony nem kérette magát, hanem a zongorához ment.

- Lehet is ezen játszani - mondta. - Én nem tudom, mikor fogja már hangoltatni. Kivált az utolsó két esztendőben nagyon szétverte ez a sok klimpírozás.

Az albíró elnevette magát és figyelni kezdett.

- Majd persze! Ezeknek a bornyúknak fogok zongorát hangoltatni! - mondta a tanító. - Kérem, mindig van két-három tanítványom, és a szülőknek az a rendes szokása, hogy addig, míg csak valamit nem tudnak a gyerekek, annyit, hogy egy kicsit hencegni lehessen velük, addig nem engedik, hogy otthon kínozza a zongorát a gyerek. Mindig azzal állanak elő, hogy rossz zongorán kell tanulni, kár otthon a jó zongorát rontani, a tanító úrénak úgyis mindegy... Az igaz, hogy ennek már mindegy.

A fiatal ember vidáman nézte a hosszú, sárga zongorát, amely megadással nyúlt el a szoba sötét mélyén.

Az asszony felnyitotta a tetejét, aztán leült elibe s kotta nélkül nekiment a billentyűknek. A fiatalembernek a szája is nyitva maradt a bámulattól. Az asszony mereven kinyújtott ujjakkal, mint a dobverőkkel rávert a billentyűkre, amelyek kétségbeesetten s kissé össze-vissza kezdtek lármázni. Valami csodálatos volt ez a zongorázás, oly szapora és olyan rettenthetetlen, mint egy huszárattak, és valami bámulatosan határozott kakofónia keletkezett, amelynek nem volt egy ép hangja, de imponálóbb volt minden zenénél, amit valaha az albíró hallott.

Mikor az asszony bevégezte, frissen kifordult a széken s a fiatalember arcán kereste a hatást. Mintha mondta volna: Na ugye! Ez zongora volt! Úrfi!

A tanító tapsolni kezdett; az albíró letette a szivarját és szintén hozzáfogott tapsolni.

- Jaj, de meggondolja! - mondta az asszony s maga is nevetett.

- Dehogy kérem, meg vagyok döbbenve! Nem is álmodtam, hogy klasszikus zenét fogok hallani. Mi volt ez?

- Na, annyit se tud? A "madárcsicsergés".

- Nagyszerű! És hol tanulta?

- Ugyan, ez még gyerekkori tudományom. Sokszor kikaptam miatta. De ezt úgy be kellett vágni, mint a miatyánkot. Most aztán legyen nyugodt, több klasszikus zenében nem lesz része.

- Á, csak egy klasszikus zene van - mondta a tanító -, a kanálcsörgés.

De már ekkor egy újabb zongorai műtét zendült fel.

Mikor megyek hazafelé,

Hasad az ég három felé...

dalolta az asszonyka s az albíró nézte, nem a zongorával történik-e ez a baleset.

De nagyon kedves és nagyon vidám volt a jelenet. Az asszony kissé falusiasan dalolt, de csinos volt, amint ott ült a zongora előtt s felvetve fejét, szelíden, mosolygósan hajladozva dalolt s közben nyílegyenes ujjacskáival olyan önkéntelenül és maga megfeledkezéssel pergette az ósárga billentyűket, mintha ez egészen rendjén való volna.

- Teringettét - mondta magában az albíró -, sokkal csinosabb, mint gondoltam. Használ neki ez az előnyös világítás.

Az előnyös világítás az volt, hogy háttal ült az ablaknak.

Biztos volt benne, hogy az éjszaka baj történt! Félszemmel s minden szánalom nélkül visszanézett a tanítóra, kereste a homlokán a dekorációt.

Tovább nézte az asszonyka ujjait s látta, hogy azok fehérek, egyenesek, véknyak. Jó kis kéz - mondta magában -, jó lehet megfogni, kézben tartani... csókolni. De mért ilyen erős és kitartó. Ez nem rokonszenves benne... Nagy erőprodukciónak látszott a zongorázás, ahogy az asszony csinálta. A mereven kinyújtott ujjak csupán az alsó ízben, a kéznél mozogtak s hiányzott az a grácia a mozgásukban, amelyet a billentyűkre lehulló, szinte hervadt női kezek tudnak adni.

Az asszony, mintha csak megkapta volna a nótavágy, egyre-másra szedte elő a nótáit. Dalolt s már szinte el is felejtkezett a vendégéről, dalolt, melegen, érzéssel, pajkosan, hamisan, majd ismét teljes szívvel. Az albíró mégis furcsán érezte magát. A szobában idegen szag volt, régi sok borozás nehéz emléke, rosszul felkotort s leülepedni nem tudó por szaga, a bútorok avult enyve, a falak tömlöcszerű hűvössége... Most sokkal jobban átérezte a kisvárosi lelkét, mint bármikor életében.

- De hogy játszik ez az asszony! - mondta magában nemegyszer, s hiába figyelt a zenére, nem értette meg a dalok sajátszerű egyhangúságát. Mintha mindnek ugyanaz volna a kísérete. Felállott s odalépett az asszony mögé. A tanító kiment a szobából.

Hosszan elnézte a szaporázó ujjakat s egyszerre csak rájött a titokra. Az asszony nagyszerűen megoldotta a saját élete zenéjének titkát. Valóságos boszorkánykulcsot talált, amely örökre képessé tette, hogy népdalzenével ellássa a maga társaságát. Jobb kézzel játszotta az énekhangot, ballal pedig minden hanghoz leütötte a szabályos főakkordot, már ahogy tőle és a zongorától telt.

Az albíró szélesen elmosolyodott s igazat adott az asszonynak. Le van egyszerűsítve itt az egész élet. Ki van dobva belőle minden bonyodalom, minden művészet... Csak meg kell találni az élet kulcsát, olyan egyszerűvé lesz itt minden, minden, mint a patak folyása. Minden kövecske meglátszik a fenekén... s ki meri azt mondani, hogy nem gyönyörű a patak!...

Szerette volna, ha valami csoda, valami véletlen ráhibázás segítségével megtalálná ennek az asszonynak a kulcsát, mert csak magától adódhatik meg ez neki.

Félig behunyta a szemét s elgondolta, micsoda kincsek pazarlódnak el méltatlanok kezén. Nem méltó hozzá, aki bírja, aki kapja, s a sors, amelyben elkopik, elpárázik, s még sincs menekvés...

Ostoba senkik jönnek s primitív ujjakkal rávernek ennek az asszonynak lelkében szunnyadó örök zenére, mint ő a zongoráéra, s hangok hallatszanak... Aki eltalálja, hol kell megütni egy hangszert, az hangot csikar ki... Mindegy hogy és mint. Hiszen az össze-vissza hangok is hangok, egy-egy húr rezgése magában is némi zene... Soha a szerelem szimfóniáját nem játssza le ezeknek az asszonyoknak a lelkén művész.

Egy-egy hang. Tél-túl. Jó, ha akkord kerül össze. Csak zűrzavar zúg végig az életén s ő maga, ha idegei lassan szétbomlanak, nem is sejti, hogy hasonlatos a vén zongorához, amelyet szétvert a sok ügyetlen kezű tanuló - s amelyre már olyan nagyon ráférne egy kis hangolás.

Mélán, kis fájdalommal érezte el, milyen szívesen vállalkoznék ő maga is erre a hangolásra. De ért-e hozzá? Ki ért az asszony lelkének hangszeréhez? Mindenki játszani akar rajta s a legnagyobb művésze is tudatlan dilettáns, aki nem jutott el odáig az öntudatosságban, mint ez az asszonyka a zongorájával szemben.

Lágyság és meghatottság ernyedt el rajta.

Szerette volna, ha ráhajolhatna a szék karjára, ha rátehetné az arcát az asszony puha barna hajára, amely vastag párnával feküdt a szép alakú fejen. Olyan bizalmasnak, olyan naivnak érezte magát, mintha ő volna a diák, aki ideálja fölött áll, s jól érezte magát, mintha most érkezett volna haza valahonnan messziről A szeretőjéhez? A feleségéhez? A párjához?...

Sírni tudott volna örömében. A földön egy széttaposott olcsó erdélyi szőnyeg volt, szeretett volna leülni rá, s fejét odahajtani az asszony ölébe és elandalodni, elaludni, mintha az anya, a kedvese, a Nője szoknyáján pihenne. A szíve dobogott és reszketett, és gyönyör meg álom öntötte el, és nem bírt tisztán számot adni magának önmagáról, s azt mondta magában, hogy "soha sem hal ki az emberből a romanticizmus".

- Daloljon valami régi dalt... - mondta egy percnyi szünetben, mialatt az asszony valami dalt keresett.

Az asszony habozás és kétkedés nélkül dalolta:

Hervadj, hervadj száradon
Mit nevetsz reám,
Hév nap, akit megsütött
Hervadj violám.

Gondosan neveltelek
Ablakom megett,
Reggel este öntözém
Barna földedet...

Édesen nyíltak el a hangok s csodálatosan hozzájuk illett az öreg zongora, amelyen egy gé már negyedórája nem akart szólani, s most egyszerre új életre riadt...

Az albírónak könny szökött a szemébe és kitárta a karjait és átölelte az asszony szép nyakát, amely fehéren emelkedett ki a babos kék blúz kivágásából.

- Gyönyörű... - rebegte.

Az asszony, bár maga is tele volt valami efféle hangulattal, meglepetve, gúnyos arccal állott fel.

Már mielőtt ledobta volna, szétváltak a férfikarok s a gúnyos asszonyszem kijózanodott, öngúnytól hunyorodó férfiszemekkel találkozott.

Az asszony nem szólt egy szót sem. Felállott és kiment. A férfi elővette az asztalról a szivarját. Örömmel látta, hogy nem aludt ki, még véknyan füstölög.

- Hja, persze - mondta magában -, egyszerű kulcsa van a zenének! Az ember mindig elölről kezdi s úgy megy végig rajta... Sohase a végin kezdeni!

Belevetette magát a szövetfotelbe s kimeredt szemmel bámult maga elé.

Fel kellett állania. Rosszul érezte magát. Fájt a hangulata s szúrta valami. Rugó szegte ki a mállott szövetet.

(Folyt. köv.)

TML>