Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám · / · Figyelő

Karinthy Frigyes: Bródy Sándor: A medikus
(Színmű három felvonásban)

A végén az orvostanhallgató egyedül marad, a nyomor és szomorúság tanyáján: kifosztva, reménytelenül, elfacsarodott szívvel, szembefordulva a tót napszámos csontvázában szimbolizált halállal és hideg vassal a szívében, mely egy forró és még a forrónál is melegebb száj felé vonaglik a halálos szomorúságban. Isten bizony, elég volt már: elég volt már a szomorúságból; ugye bizony, mindnyájan érezzük, és az író érzi a legjobban: maga is elérzékenyülve, könnyes szemével ravaszul hunyorít felénk - no, most még egy percig hadd kínlódjék a kedves, mi már tudjuk, hogy csak meg kell fordulnia és a lány ott áll mögötte, minden jól van, ne bőgjetek, no. Az író maga szinte aggodalmas sietséggel készíti elő a jobbrafordulás lehetőségét, mintha maga is félne: le nem menjen a függöny addig, míg ezeket a kedves, kedves, derék emberkéket az ő puha és meleg kezével össze nem simogatta megint, egymás meleg karjába. Ó, melegség!

Bródy Sándorra gondolva, ennek a szónak: meleg - külön, helyesebben: intenzívebb jelentősége van. Különös fluidum, mely valami titokzatos radioaktivitást ad az ő alakjainak - főleg a nőknek, ó, a nőknek. Hogy tudja szeretni Bródy Sándor az ő embereit! Regényekben és novellákban dédelgette, becézte őket sokáig; a kezei között melengette, rájuk lehelt - hja, meleg, könnyes asszonyok, a Bródy Sándor csupa szív asszonyai. Azonnal rájuk ismer az ember színpadon is, régi kedves ismerősök. Ide transzponálta őket, hogy a papiros síkjáról fölemelkedjenek; egyszerre járnak, élnek és mozognak ezek az alakok, akiket Bródy tanított meg beszélni - és kiderül, hogy igaz, élhetnek. Most benne állanak a térben, de az ő keze azért fölöttük lebeg: arról szó sincs, hogy eleresztené őket s elejtené és kipróbálná az igazi tragikumban, mely bizony nagyon keményen bánna el szegényekkel, pénz és erő hiányában fel hagyná fordulni szegény medikust, és nem állítaná mögéje a puhára főtt menyasszonyt pont abban a percben, mikor főbelőné magát. Nem, nem, micsoda szörnyűség. Élni kell ezeknek a kedves, kedves emberkéknek, ugye bizony. Hiszen mindnyájan szeretjük őket, én még jobban, mint ti. Ilyenek ezek, a kedvesek - kinek volna szíve bántani őket, kiknek sorsán csak könnyezni és mosolyogni lehet? Hogy: jellem meg tragikum, meg valószínűség, meg elvont és abszolút igazság. Igaz: erről szó sincs Bródy Sándor darabjában. De ő nyugodtan, az olyan ember nyugalmával, ki az életet nem elvont analízissel s kategorice, hanem jelenségeiből ismerte meg; - felelhet a kritikusnak: igaz, az én darabom prediszpozíciót igényel - én a nézőtér széksoraiban nem értékelméleti szeizmográfokat és sárga kérdőjeleket képzeltem beleültetni, hanem nézőket és várókat, élő embereket, prediszponált lényeket, szóval embereket, akik voltak szerelmesek és könnyeztek és szorongtak a szerelemtől, és tudják, mit jelent egy mozdulat és egy érintés, és velem együtt szánakoznak a boldogtalan szerelmesen, és velem együtt örülnek, ha az kimászik a vízből és minden jóra fordul. Igaz, ez nem pszichológia és nem lelki rajz, és egy Marsbeli ember ebből nem tudná megismerni a földi ember szerelmét, mint Shakespeare drámáiból. De minekünk - most már - elég, ha igazán és szívéből sóhajt valaki, mi elhisszük neki, hogy érez, és tudjuk, hogy mit.

A többi - konstrukció, bonyodalmak, jelenetek bogozása, hogy csattanóra kijöjjön valami pozitív eredmény - oly mellékes. Így is történhetik. Mért ne történjék így: ezeknek a kedves, kedves, derék emberkéknek így van jól. És nem a darab és nem a cselekmény a fontos, és manóba minden tragikummal, sőt manóba minden bolond és megbízhatatlan tanulsággal, akik igazi drámákból nehezék módjára kilógnak - ez a pár kedves emberke a fontos, hogy régi, drágaszép szerelmekre emlékeztessenek, s újra meg újra eszünkbe juttassák minden marakodások s küszködések célját - az egyetlen célt, amit bolond emberek, ti el tudtok felejteni a nagy verekedésben, amit pedig éppen érette verekedtek.

Ez az egyetlen cél: a szerelem melegsége úgy fűti át Bródy darabját, mint valami nyugtalan sóvárgás és remegés minden után, ami lágy és szerető. És ez a legfőbb ereje az ő szuggesztiójának. Mire az ember kijut a foyerba, hogy a kabátját fölvegye: szeretné megcsókolni a szenvedő kisasszony kezét és azt mondani neki: te puha, te kedves, te asszony. Te minden jónak forrása és minden rossznak, kitől a rosszat is jobb elfogadni, mint a semmit - te parázs, melyen többet ér elégetni a kezet, mint feléje nem nyújtani. Szóljon neked az a hódolat, mely a színpadon keresztül tíz ember ajkán hirdette egyetlen meleg szív dobogását. És mércsikélő esztétikák minden szigorán túl szóljon a hódolat ennek a meleg férfiszívnek: mert bárhogyan szemléljük korok és távlatok perspektívájából Bródy Sándor művészetét: egy egységes érzés mindenünnen kiemelkedik s elkomolyít: nála igazabban, becsületesebben, következetesebb áhítattal és hittel senki sem hirdette az asszony szerelmét. S hitéről tanúságot tenni nem volt költő, aki nála melegebben s utolsó percig becsületesebben sietett volna: - ravaszság nem lakozott benne soha, s ha szerelemről szólt, hitte, hogy mindenről beszél, mi embert érdekelhet és megindíthat.