Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám
Tisza István gróf, ki nemrég a képviselőház pénzügyi bizottságában a húszezer koronás képvásárlási tétel kapcsán utasítani kívánta a közoktatási minisztert, hogy az állam nevében és számára csak igazán művészi, csak valóban becses, tehát mindenekfelett egészséges művészetű képeket vásároljon: Tisza István gróf most cikket is írt erről a kerek summáról, s arról, hogy ő mit tart egészséges művészetnek.
Ez mélyen érdekelhet mindenkit, aki tartja közét a művészethez és csügg a magyar művészet ügyén - nemcsak, mert az ország egyik legkiválóbb emberéről s annak nézetéről lévén szó, már ennél fogva is érdekes, hanem mert a magyar művészet sorsára és fejlődésére nem közömbös, mint gondolkoznak dolgában a politikusok, a politikában pedig nem közömbös, mint gondolkozik Tisza István. Nem közömbös - hanem lehet örvendetes, lehet fájdalmas. S a húszezer koronás cikk után azt kell mondani, hogy amily örvendetes, hogy az eddig egészen egyéb tereken foglalatoskodott kiváló embernek figyelme most a művészet dolgára is ráterelődött, annyira fájdalmas, hogy ezekről való vélekedései nem vallanak arra, mintha Tisza István a művészetek dolgát ugyanannyi, ugyanolyan mély, ugyanoly mindenfelől való átgondolásra méltatta volna, mint például a készfizetést vagy a házszabályokét, vagy a perszonáluniós avagy kiegyezéses politikát.
A valóság az, hogy Tisza István grófnak, legalább egyelőre, a művészetről nincsenek gondolatai, csak érzései. Tisza István gróf nem szereti az újabb magyar festőművészetet, s ennél fogva azt érzi, hogy az nem nekünk való s nem egészséges. Amily természetes a politikusnál, hogy minden saját érzésében közérzést érez s az ennek irányában való cselekvésből közkötelességet formál a maga számára: annyira kötelessége ugyancsak a politikusnak (és senki e kötelességet oly puritán kérlelhetetlenséggel nem hangoztatja, mint Tisza István) cselekvés előtt a gondolkodás kövén kipróbálnia érzéseit. Az érzelmi politika szép politika, de (ezt senki kérlelhetetlenebbül nem hirdette, mint Tisza István) rossz, sőt veszedelmes politika. Ez áll a közjogi politikára, de áll a művészetire is.
Mit tesz Tisza István gróf az ő érdekes cikkében?
Mindenekelőtt: leleplezi Szinyei Merse Pált s leleplezi a fiatal festőket. Leleplezi a fiatal festőket, hogy egészen másképp festenek, mint Szinyei Merse Pál - betegesen s hazugul festenek, s nem oly egészségesen s őszintén, mint ez a nagy festő -, mégis úgy tesznek, mintha Szinyei Mersében látnák, tisztelnék és szeretnék vezérüket. S leleplezi Szinyei Merse Pált, hogy az öreg úr valójában undorodik a fiatalok mázolmányaitól, de végre sem rúghatja ki őket maga alól, mikor pajzsukra emelik.
Hát ez igen pikáns leleplezés s van oly mulatságos, mint a Lukács László s a Justh-párt közt folyt szeretkezésnek levetkeztetése. De Tisza István gróf téved, ha azt hiszi, hogy ezzel senkitől nem tudott dolgot mond el, vagy hogy ez az elmondás avagy az abban leleplezett valóság valótlansággá bélyegezné azt az állítást, hogy Szinyei Merse Pál igenis vezére a fiatal magyar festészetnek - vagy erkölcstelen képmutatásnak bélyegezné azt a viszonyt, melyben a nagy öreg s a kis fiatalok állanak egymással. A Szinyei Mersék mindenkorra vezérei maradnak minden fiatalságnak, mert munkájukban, küzdelmeikben és diadalaikban azt a művészi igazságot személyesítik meg, hogy a fiatalságnak mindig igaza van az öregséggel szemben, s a művész munkájának semmi más ura nincs, mint a saját egyénisége és meggyőződése. Amily közhelyes általánosságokat vetnek ma a Szinyei rajongói a fiatalok mázolmányai ellen, ugyanoly hahotázó értetlenség fogadta volt fiatalságában a Szinyei konok sajáteszűségét - s amily utálatos előtte, a magába fogult nagy művész előtt, a fiatalok különködése, oly idegenül, kelletlenül, oly lenézően s művészete becsületességében is kételkedve fogadták volt az ifjú Szinyeit fiatal korának legérdemesebb s legértékesebb öreg művészei. A művész csak egy igazságot ismer jól és ismerhet el igazán: saját magát. Mikor Szinyei Merse Pál ezt vallotta s a maga számára jog gyanánt követelte: ezzel vált, s nem impresszionista voltával, a később eljövendők vezérévé. Az impresszionizmus csak annyiban örökkévaló igazság, amennyiben voltak nagy művészek, kik örökkévalóan szép impresszionista képeket festettek. De voltak nem impresszionista nagy festők is, és éppoly örökkévalóan igazuk van, mint az impresszionistáknak. A Szinyei vezérségének története igen egyszerű s egy csöppet sem képmutatásos. Mikor nálunk - ennek idestova másfél évtizede - új festészet ütközött föl s követelte a számba, még pedig komoly, igaz és művészetszámba való vétetést, rámutathatott s rá is mutatott egy nagy magyar festőre, kinek majd egy emberöltővel azelőtt az értetlenség kiütötte volt kezéből az ecsetet, de kit azóta a világművészetnek fejlődése s a közönségnek ehhez hozzáfejlett átlátása íme igazolt. Ez a nagy magyar festő volt Szinyei Merse Pál -, s ha azóta a festészetnek más irányai bukkantak föl, s mai mivoltuknál fogva kiütköznek a most jelentkező festőnemzedékben, s ha ennek a nemzedéknek művészetbeli hitvallása más, mint a Szinyei művészegyéniségében testet öltő: azért sem erőltetettség, sem képmutatás nincs a Szinyei művészetpolitikai vezérletében, melynek az a jeligéje, hogy: boldoguljon ki-ki a maga hitvallása szerint.
S mit mond Tisza István gróf annak kapcsán, hogy leleplezi Szinyei Mersét? Szép és vonzó általánosságokat a természetről és annak szeretetéről, mellyel különösebb erudíció s a festés technikumába való belelátás nélkül is gyönyörűsége telhetik az ép érzékű nézőnek a Szinyei Merse képeiben, különösen a mostaniakban - mert fiatalkori munkássága, kivált az azóta világszerte remeknek elismert s a művészet történetébe belekerült Majális kép nem tetszik ennyire Tisza Istvánnak.
Ezzel szemben kettőt lehet és kell is elmondani.
Elsőbb is azt, hogy volt már a világon festőművészet, mégpedig magasrendű s maradványaiban nyilván Tisza István előtt is szépnek tetsző, még mielőtt akár a festők, akár közönségbeliek ráeszméltek volna, hogy természet is van a világon, s hogy a természet szép - pláne: hogy ideálja a művészetnek.
Másodszor: hogy a természetet meglátni, mint látni és gyönyörűséggel látni a festők tanították meg az embereket, s mi olyannak látjuk a természetet s azt látjuk benne, ahogy az előttünk járt festők látták s amit az előttünk járt festők vettek benne észre. A megszokott festőmódokon ábrázolt természet tetszik ma nékünk a természet úgynevezett hű, igaz és valóságos képének; ez az, amiben egyfelől az erudíció és technikumhoz való értés nélkül is el tudunk gyönyörködni, vagy amihez, másfelől, a művész titkaiba való belelátást gyerekkorunktól hozzuk magunkkal. Mikor azt mondjuk a festőnek: fesd híven a természetet - voltaképp azt mondjuk neki: légy szolgalélek; ne a magad szemével nézd a dolgokat, hanem azokéval, akik előtted jártak - sőt még azokéval sem, hanem azoknak az erudíció s a művészet velejébe való belelátás nélkül néző embereknek a szemével, kik a művész látásával szemben úgy hivatkoznak a maguk egészséges szemére, mint ahogy a tudós tudományával, az államférfi magasabb bölcsességével szemben a piaci szónok a maga egészséges paraszteszére hivatkozik, vagy a maga veleszületett hazafiságának természetes sugallatára.
S ez az, amit meg kell mondani még Tisza Istvánnak, még az ő nagy eszével, nagy tudásával, kiváló tehetségeivel szemben is. A közönségnek természetesen éppúgy joga van technikai és egyéb hozzáértés nélkül is nézni vagy nem nézni képet, mint ahogy joga van élni a banknótával, akár tudja, akár nem, mi fán terem a devizapolitika. De belebeszélni abba, hogy önálló legyen a bank vagy közös nem lehet, nem szabad annak a jogán, hogy ilyesmiben különösebb erudíció s technikumba való belelátás nélkül is ítélhet az ép érzékű ember. Dehogy ítélhet! Azazhogy: megteheti; ítélhet, szavazhat, obstruálhat; éltetheti a nemzeti bankot, s nevezhet hazaárulónak minden Tisza Istvánt, aki nem azt akarja, hogy jobb a függetlenség fekete kenyere a közösség kalácsánál; hogy mikor még a rác is szabad nemzet, csak a magyar legyen osztrák rabszolga?... és így tovább. Ha Tisza István a közjogi s a gazdasági politikában is úgy ítélne, mint művészetiekben, akkor ma nemcsak Szinyei Merse bátyánkkal értene egyben és másban egyet, hanem Papp Elek bátyánkkal is együtt obstruálná meg a bankjavaslatot. Semmivel több joga, semmivel több oka nincs a fiatal művészek becsületes, meggyőződéses és mindenfelől megtermékenyült művészetét beteges és rosszhiszemű idegenségnek kvalifikálnia, mint amennyivel olyik függetlenségi nagyszájú nevezi hazaárulásnak és bécsi kedvlesésnek az ő felvilágosodott, átgondolt és nagyvilági dualista politikáját.
Furcsa, hogy ezeket még külön meg kell írni nálunk. Furcsa, hogy olyasmiket, amik minden művész és műértő számára maguktól értetődő közhelyes igazságok, figyelmeztetés gyanánt kell leírni az ország egyik legműveltebb emberének igen határozott állásfoglalásával szemben. Furcsa, hogy az embernek könny áll a szemébe a meghatottságtól, olvasván viszont a finom és megértő sorokat, melyekkel Andrássy Gyula üdvözölte nemrég, a Székely-emlékkiállítás megnyitásán, József főherceget, s melyekben a műbarát, a műveltség, a művészetek emberének megértésével követelt teljes szabadságot, sőt uraságot a művésznek. Ezek elvégre maguktól értetődő dolgok - de hogy cselekedetszámba megy a kimondatásuk, azt a Tisza István húszezer koronás cikke mutatja. Tisza István gróf szinte naiv magától értetődéssel képviseli a közönségnek azt a naiv igényét, hogy a művésznek diktáljon. S amily természetes ezzel szemben Andrássynak művészi álláspontja: minálunk még egyáltalában nem természetes, hogy természetes legyen, ami természetes.