Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Tizedik közlemény) Deák Ferenc

IV.

Az 1861-i országgyűlés összehívása előtt az uralkodó óhajtott beszélni Deák Ferenccel. 1860. karácsony második napján történt meg e kihallgatás. Ez volt Deák első találkozása Ferenc Józseffel. A kihallgatás után Deák b. Vay Miklós kancellárnak azt mondta, hogy egészen másnak képzelte a császárt. Van esze és szíve. Meglepte, hogy mily alaposan ismeri az ügyeket s mily lelkiismeretesen tárgyalja azokat. Érdekes, hogyan nyilatkozott Őfelsége b. Vay előtt Deákról: Ez aztán a tetőtől talpig becsületes, erős meggyőződésű ember! És milyen a logikája. Csakhogy sokat tart kivihetőnek, ami alig leküzdhető akadályokba ütközik.

A kihallgatás után Deák hosszú levelet írt sógorának. Sötét színben látja a helyzetet. Lehetőnek tartja, hogy a birodalom is, Magyarország is szétmállik. Úgy vélekedik, hogy a fennforgó kérdések célszerű megoldása majdnem lehetetlen. Legnagyobb baj szerinte a pénzügy. Az adósságokat, akár együtt kezeljük, akár megosztjuk, nem bírjuk meg. Hogy ezeknek egy részét el kell vállalnunk, abban egy cseppet sem kételkedik. (1848-ban 10 millió évi terhet kellett volna elvállalni, akkor úgy vélte, hogy ezt meg nem bírjuk. Azóta az adósságok háromszorosra nőttek. Természetes tehát, hogy Deák a háromszor nagyobb elvállalandó adóssági terhet akkorának tartja, hogy alatta Magyarországnak össze kell roskadnia. Annál is inkább, mivel ehhez hozzájárul a magyar földtehermentesítési adósságnak majdnem 15 millió forint évi terhe.)

Deáknak e levelét olvasva, megértjük az októberi diploma kibocsátása utáni habozását. Nyíltan megmondja e levelében, "hogy aki a jelen nehéz helyzetben nem elégszik meg a törvényre való utalással, hanem a negáció terén túl is akar tekinteni, kénytelen bevallani, hogy magának sincs határozott véleménye a "miként" iránt. Engedni a kiegyezés kedvéért épp oly kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot."

Deáknak e bizalmas kijelentéseiből világosan látható, hogy ez időben kibontakozási programja magának sem volt. Pedig akkor még az októberi diplomával állott szemben, mely a föderalizmus keretében kínált egy szerény autonómiát Magyarországnak. Az országgyűlés megnyitásáig pedig egy nagy jelentőségű változás következett be. Kibocsáttatott a februári pátens, mely az osztrák alkotmányt egy határozott centralizmus alapjára helyezte. A centralizációval szemben még kevésbé lehetett kedve Deáknak valamely kibontakozási programmal előállani, mint a föderalizmussal szemben. Nagyon valószínűtlen, hogy ha az 1861-i országgyűlés még az októberi diplomával találta volna magát szemben, Deák ez esetben is el tudta volna magát szánni, hogy valamely pozitív kiegyezési javaslattal álljon elő. Annál kevésbé volt tőle ilyesmi várható, mikor a centralizáció egész merevségében lépett előtérbe. Deák két remek feliratában tehát teljesen visszavonult az 1848-i közjogi alapra s e közjogi alap helyreállításának megokolására szorítkozott.

Egyetlen, nagyon óvatos lépést tett előre. Kijelentette mind a két feliratban, hogy "az örökös tartományok alkotmányos népeivel, mint önálló szabad ország, függetlenségünk megóvása mellett, esetenként szabadon érintkezni készek vagyunk."

A két felirat a régi sérelmi feliratok modorában van tartva. Csakhogy minden eddigi ilynemű parlamenti iratok felett magasan kiemelkedik s Deák szellemi hagyatékának legértékesebb részét alkotja. E feliratokra, melyek általánosan ismeretesek, s a felirati és határozati párt közti vitákra, melyek tulajdonképp egy puszta formakérdés körül forogtak, kiterjeszkedni nem kívánok. A pártok közti különbség egyébiránt az 1861-i országgyűlés végén egészen elmosódott A második feliratot, valamint az országgyűlés feloszlatása előtt mind a két ház által elfogadott óvást, melyben az országgyűlés kijelenti, hogy a törvény alapjáról letérni nem fog, már egyhangúlag szavazták meg. A második felirat azon kijelentésének, hogy a tárgyalások fonalát a hatalom szakította el, különös fontosságot tulajdonítottak, úgy annak is, hogy tiltakozzanak az ellen, hogy ha a Reichsratba az országgyűlésen kívül választások eszközöltetnének, az ily módon választottak Magyarországot képviselhessék.

Az uralkodót mélyen lehangolta az országgyűlés erős ragaszkodása a 48-i alaphoz. Meg is mondta azt Ghyczy Kálmán elnöknek a felirat átnyújtás alkalmával.

Magyarországra most már ránehezedett a katonai provizórium. Gr Forgách Antal lett a kancellár, gr. Pálffy Mór a szűkített hatáskörre szorított helytartótanács élén helytartó. Gr. Apponyi Györgyöt egyelőre meghagyták országbírónak, mert a magyar bíróságokat nem szüntették meg, csak bizonyos, politikai tekintetben fontos ügyeket utaltak a katonai bíróságok elé.

A passzív ellentállásnak most megnyílt második korszaka főleg egyben különbözött az 50-es évek passzív ellentállásától. Az emigráció külföldi akciója majdnem teljesen megszűnt. Forradalmi inváziós sereget Olaszország felől már nem vártunk.

Várni, méltósággal tűrni! - ezt a jelszót adta ki Deák Ferenc második feliratában. Akik remélni meg nem szűntek, azok főképp a nagyon rossz helyzetben levő osztrák pénzügyek még további romlásától vártak valamiféle fordulatot. 1861-ben az ország nagyobb része csakis katonai végrehajtásra fizetett adót.

Arra, hogy a német kérdés alakulása fogja megadni a lökést egy újabb kiegyezési kísérlethez, ebben az időben kevesen gondoltak. Pedig a magyar ügyek fejlődése már ekkor a legszorosabban összefüggött a német kérdés alakulásával. Az egész magyar ügy s annak később beállott újabb evolúciója magasabb történelmi távlatból nézve nem egyéb, mint a német kérdésnek pendantja.

Az Olaszországból kiszorított Ausztria egész erővel a német hegemónia megszerzésére vetette magát.

Csudálatos mozgalom ragadta meg ebben az időben a német nemzetet. A német nemzeti érzés oly mértékben kezdett érvényesülni, mint 1848 óta soha. Az a kiáltás hangzott végig Németországon, hogy a német nemzet nem maradhat abban a szégyenletes tehetetlenségben, melyre a német Bund elavult intézménye kárhoztatja. E nagy nemzeti mozgalom demokratikusabb elemei a 48-i frankfurti parlament hagyományaihoz akarták kötni az új Németország feltámadásának vonalát. Becker Oszkár egyetemi tanuló 1861. július 14-én rálőtt Frigyes Vilmos porosz királyra s a bíróság előtt azt mondotta, hogy meg akarta ölni, mivel képtelennek bizonyult arra, hogy Németország egységét helyreállítsa. Az olasz egységi mozgalom fényes eredményei a németeket is felrázták félszázados letargiájukból.

Roggenbach badeni külügyminiszter 1861. december 13-án a badeni kamarában kifejtette kormányának programját a német kérdésben. "Politikánk alapja - mondá többek közt - szövetségi intézményeink elégtelenségének felismerése." "Míg e helyen állok, nem fogok megszűnni nyíltan, bátran, kitartóan azon nagy célra törekedni, hogy a német nemzetnek egy jogos igényeinek megfelelő legmagasabb szövetségi hatalom szereztessék meg."

A bécsi udvar most visszahelyezkedett a Schwarzenberg herceg 1849. március 9-i jegyzékében foglalt német program alapjára. Ama jegyzékben ugyanis Schwarzenberg herceg azzal a javaslattal állott elő, hogy a monarchia egész területével belép a német szövetségbe s ebben Poroszország visszaszorításával a vezetést követelt magának. V. Károly császár merész világbirodalmi politikája volt ez új kiadásban.

Az első nyílt lépést ebben az irányban Ausztria 1862. július 20-án tette meg azzal az ajánlatával, hogy egész területével belép a német vámszövetségbe. Poroszország tiltakozásán ez hajótörést szenvedett.

De Ausztria nem adta fel a harcot, további lépéseket tett. Kezdeményezte a német Bund újjászervezését. Bajorország, Württemberg, Szászország, Hannover, a két Hessen és Nassau követeivel Bécsben tanácskozásokat tartottak s a császár vezetésével megállapítottak egy szövetségi reformaktát, s e javaslatot a Bundestagnál 1862. augusztus 14-én előterjesztették. De Poroszország kijelentette, hogy e javaslat a német nemzet egységi törekvéseit ki nem elégíti, ő azt félrendszabálynak tekinti, közvetlen választásokból eredő német parlament kialakítására törekszik. Ausztria viszont az általa és szövetséges társai által tett javaslat irányában ezentúl is folytatta törekvéseit.

Hogy Ausztria egész területével a Bundba beléphessen s ott Németország vezetését kezébe ragadhassa, ennek előfeltétele lett volna egy egységes osztrák parlament. A centralizáció nem pusztán Schmerling szeszélye volt, hanem mellőzhetetlen feltétele és kiegészítő része ama "nagynémet program" megvalósításának, melyre az udvar törekedett.

Magyarországot be kellett vinni a Reichsratba, hogy Ausztriát a birodalom egész területével, tehát Magyarországgal együtt, be lehessen vinni a Bundba, mert csak így volt kilátás arra, hogy Ausztria képes lesz véglegesen kivetni a nyeregből versenytársát, Poroszországot.

Azért szükséges ezeket kiemelni, mert Magyarországon sokan még most is azt hiszik, hogy az ún. passzív ellentállás, azaz a semmittevés politikája szerezte meg nekünk a 67-ben elért eredményeket. Pedig csakis a "nagynémet" program bukásának, az évszázados német császári politika vereségének volt következménye, hogy 1865-ben velünk ismét szóba állottak. Csakis a königgrätzi katasztrófa 1866-ban tette Ausztriára nézve szükségessé, hogy hosszú huzavona után áttért a centralizációról a dualizmusra.

E nagy világdráma expozícióját a fentiekben csak tollheggyel érintettem.

1862-ben kilépett a történelem színpadára Bismarck, ki ez év október havában porosz miniszterelnökké neveztetett ki. Bismarck tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit akar: kineveztetése után néhány nappal beszédet tartott, melyben kifejtette programját: egyesíteni Németországot, vérrel és vassal, Ausztria kizárásával. Porosz hegemónia alatt megteremteni egy elsőrendű nagyhatalmat.

1863-ban Ferenc József kongresszusra hívta az összes német fejedelmeket, hogy tanácskozzanak a német Bund reformjáról. Vilmos király e meghívást, melyet neki Ferenc József személyesen nyújtott át, Bismarck hosszas rábeszélésére visszautasította. Ez év szeptemberében már a schleswig-holsteini kérdés is napirendre került a német szövetségtanácsban. Ez lett az a Pandora-szelence, melyből nemsokára egy nagy vihar szabadul ki.

*

Mi történt ezalatt Magyarországon?

Folyt Schmerling akciója Magyarország megpuhítására, s ha ez nem sikerülne, a Reichsratba való behurcolására.

A sajtó el volt nyomva. A lapok kefelevonatait be kellett mutatni a rendőrségen, mielőtt a nyomást meg lehetett kezdeni. Worafka rendőrfőnök volt az úr a sajtó felett. Ha a rendőrség egy cikket törölt, hamarosan más cikkről kellett gondoskodni, hogy a lap megjelenhessen. Egyébiránt ez sem volt még biztosíték a lap elkobzása ellen. A Pesti Naplóban egy ízben a trágyakezelésről szólt az első vezércikk. A katonai bíróság szigorúan ítélt az újságírók felett. Megülte a Károly-kaszárnya börtönét Jókai Mór, gr Zichy Nándor, ki akkor temperamentumos fiatalember volt és a szabadelvű lapokba írt cikkeket.

Az olvasó közönség nem törődött azokkal, amik Németországban történni készültek. Kedvelt olvasmányai voltak a lengyel forradalom, Langiewitz tábornok kalandos hőstettei, az Egyesült Államokban folyt véres polgárháború. No meg Falk cikkei, melyek a sorok közt sejtették Napóleon császár titkos terveit.

Egy magyar publicista foglalkozott a német kérdéssel behatóan: b. Kemény Zsigmond. A báró mélységes cikkeket írt ennek a kérdésnek összebogozódó részleteiről, a schleswig-holsteini bonyodalomról. De a magyar közönség nemigen vette be ezeket a dolgokat, s kevés ember volt, kinek a fejében például az oldenburg-holstein-holstein-sonderburg-augusztenburgi VIII. Frigyes herceg - a schleswig-holsteini trónkövetelő - egy és ugyanazon személlyé nem kavarodott össze. Mélységes homály borongott b. Kemény cikkei felett, melyet részben a tárgyalt kérdések ágas-bogas volta okozhatott, de mely néha szándékolt is lehetett, nehogy a lapot elkobozzák. Kemény alaposan értette a német kérdést, de a közönség nem értette Keményt, még kevésbé a cikkeiben foglalt burkolt vonatkozásokat. Az emberek mosolyogva mondták egymásnak: Kemény már megint a német kérdésről cikkez. Feltehető azonban, hogy egy ember megértette ezeket a cikkeket: Deák Ferenc. És ha megértette őket, akkor joggal következtette belőlük, hogy a magyar ügy megmozdulásának még nincs itt az ideje.

Deák ösztönszerű passzivitása ekkor kétségkívül logikailag is megokolható volt. Ez a passzivitás azonban mégsem volt egészen oly tökéletes, mint az 50-es évekbeli. Egy szokatlan nevű bécsi tanár, Lustkandl Vencel, ki valamikor nevelő volt Rechberg bárónál, Schmerling megbízásából egy könyvet írt ily cím alatt: Das ungarische-österreichische Staatsrecht. Rechberg tudvalevőleg az ún. históriai iskola híve volt, egykori nevelője is ehhez az iskolához szegődött. Vaskos könyvének célja volt, a német tudományosság nagyképűségével kiforgatni sarkaiból a magyar közjogot. A munka hemzsegett a ferdítésektől, s egyes komikus tévedések is voltak benne, de alkalmasnak látszott a Schmerling Magyarország elleni akciójának tudományos színezetű megalapozására. Deák Ferenc leküzdötte az olvasó közönség előtti szerepléstől való irtózását s e felbuzdulásának egy nagybecsű munka lett a gyümölcse. Ennek címe: Közjogi és jogtörténet Észrevételek Lustkandl Vencel ily című munkájára: Das ungarische-österreichische Staatsrecht. Zur Lösug der Verfassungsfrage.

E munka megérdemelné, hogy még ma is mindenki elolvassa, ki magyar politikával akar foglalkozni. Nem is oly unalmas, mint amilyennek hosszadalmas címe után látszik. Nemcsak Lustkandl-t cáfolja, de megbecsülhetetlen értékű ama romantikus köd eloszlatására, mellyel a népfantázia hazánk nagy kárára a 48-i reformok keletkezését beborította.

Schmerling egyik reichsrati beszédében kimondta a jelszót: wir können warten, s ha sokáig várhatott volna, akkor azokkal a drasztikus eszközökkel, melyeknek alkalmazására el volt határozva, talán el is érte volna azt a célját, hogy valamiféle magyar képviseletet toborozzon be a reichsratba. E törekvésében ötödfél évi miniszterkedése alatt egy percig sem ingadozott. Zsedényi Ede udvari tanácsos 1862. április 18-án egy bizonyos kincstári peres ügyben levelet írt Ghyczy Kálmánnak. E levele végsoraiba egy kis politikát is juttatott. "Forgách (a kancellár) - így ír Zsedényi - a könnyen hívőkkel azt akarja elhitetni, hogy a direkt reichsrath-választásokat (Magyarországon) nem fogják elrendelni. Schmerling pedig, betegsége dacára, apadhatatlan következetességgel a február 26-át érvényesíti, s én tántoríthatatlan hittel állításom mellett maradok, hogy két vagy több évek után is csak a 47-i alapon történhetik meg a kiegyenlítés - ha Ausztria erős marad. Ha nem, akkor 48 nem segít."

Amit Schmerling 1863-ban Erdélyben mívelt, hol oktrojált választási törvénnyel egy szász-oláh tartománygyűlést hozott össze Szebenben, mely, nem törődve a kilépett magyar kisebbség tiltakozásával, képviselőket küldött a reichsratba, kiket ott nagy ujjongással fogadtak, ugyanazt - talán módosított alakban - el volt tökélve megkísérteni Magyarországon is. A főpróba elég jól sikerült Erdélyben.

Az ott alkalmazott módszer egészen úgy nemigen vált volna be Magyarországon. Itt azonban direkt reichsrat-választásokat is kész volt megkísérteni Schmerling.

Gr. Forgách Antal kancellár ezekhez a drasztikus eszközökhöz nem volt hajlandó segédkezet nyújtani, azért elbocsátották és gr. Zichy Hermannt nevezték ki helyébe magyar kancellárnak, ki feltétlen engedelmességű kreatúrája volt Schmerlingnek, s nemcsak társalgás közben, de alkalmi szónoklataiban is fennen hirdette, hogy a magyarokat be fogja vinni a Reichsratba.

Zichy 1864 végén egy udvari rendeletet küldött a budai helytartótanácshoz, melyben nevezetes engedmények tétetnek a nemzetiségeknek. Az első lépés lett volna ez irányban a megyéknek a nemzetiségek szerint való területi beosztása. Ebben az ügyben Schmerling kezdeményezése folytán már régebben egy bizottság működött a helytartótanácsnál, melynek Dobránszky helytartótanácsos, az ismeretes rutén izgató is tagja volt. E bizottság munkálatát Zichy Hermann kancellár felhozatta magának a helytartótanácstól Bécsbe s átdolgozott alakban mint udvari rendeletet küldte oda le végrehajtás végett.

Gr. Pálffy Móric helytartó azonban ezt az udvari rendeletet egyszerűen ad acta tette. Hogy ilyen csuda megtörténhetett, azt az a körülmény magyarázza, hogy Pálffy híve volt gróf Eszterházy Móric miniszternek, Schmerling ellenlábasának. Ha a magyar kiegyezést megelőző időszakról beszélünk, Eszterházy Móric nevét nem szabad említetlenül hagynunk. Eszterházy az ún. októberi államférfiak közül való, kit az 1861-i országgyűlés végén neveztek ki tárca nélküli miniszternek, ugyanakkor, mikor Forgách gr. kancellár lett. Eszterházy nagy befolyásra tett szert az uralkodónál. Ő nem helyeselte Schmerling erőszakos terveit. Lónyay Menyhért, ki beszélgetett Eszterházyval a magyar ügyekről, így jellemzi őt: A gyönge szavú, hideg modorú, magyarul nem tudó kis ember oly melegen érző magyar, mint bármelyikünk és százszorta magyarabb, mint a kozmopolitikus eszmékkel szaturált jövő-pártiak, kik csak a demagógia csillogó képei után kapkodnak.

Legyen itt röviden megemlítve, hogyan gondolta magának gr. Eszterházy Móric a magyar kérdés megoldását: Két diéta, egy Bécsben, egy Magyarországon - körülbelül azzal az ügykörrel, mint az 1848 előtti országgyűlések. A közösügyeket pedig intézze az uralkodó. Érthető tehát, hogy Eszterházy ellene dolgozott annak a tervnek, hogy Magyarországot a Reichsratba beerőszakolják. Eszterházy támogatta Pálffyt. Ez a két "Mór" egészen jól megtette kötelességét s nem is volt oly fekete, mint általánosan hitték.

Gr. Zichy Hermann Bécsbe idézte a renitens Pálffyt, s egy bizottságban kérdőre vonta, hogyan merészelte félre tenni őfelsége rendeletét. Erre Pálffy azt mondta, hogy azért tette ezt, mert őfelsége rendeletét meghamisították, s ily rendelet káros és okszerűtlen. Míg ő helytartó, nem is foganatosítja. Erre gr. Zichy Hermann fölpattant, hogy majd megmutatja, kinek lesz igaza, tudja-e Pálffy, hogy fellebvalójával beszél, majd rendet csinál stb. Szólt s távozott s becsapta az ajtót. Zichy még aznap benyújtotta lemondását, kifejtvén, hogy ha Pálffy marad helytartó, ő nem marad kancellár. Pálffy egészen hasonló indoklással szintén benyújtotta lemondását. Eleinte úgy állott a dolog, hogy Pálffy bukik, de nyilván Eszterházy Móric tanácsára az uralkodó elsimította a dolgot. Ez már 1865 márciusában történt, tehát akkor, mikor Németország felől már háborús szél fújdogált.

Ha Schmerling még tovább szilárdan állott volna, akkor most már minden valószínűség szerint következtek volna Magyarországon a direkt reichsrati választások oktrojált választási törvény és új területi beosztás alapján, a nemzetiségek közreműködésének bevonásával. Igen valószínű, hogy ha nem is minden kerületből, de igen sok kerületből ment volna fel képviselő a reichsratba. Néhány tucat magyarországi reichsrat mutatóba egyelőre megfelelt volna Schmerling terveinek.

Ez be is következett volna, ha be nem áll az a fordulat, mely 1865 első felében Schmerling állását megingatta. A passzív ellentállás a hatvanas évek közepe felé észrevehetőleg lanyhulni kezdett. Szép jelszó, melyet Deák az 1861-i országgyűlés második feliratában kiadott: a nemzet várni és méltósággal tűrni fog! ennek a jelszónak könnyen megfelelhetett a dzsentri vagyonilag intakt része, de nehezebben e társadalmi rétegnek kevésbé vagyonos eleme s az értelmiségnek azon széles rétege, mely szellemi munkája után volt kénytelen élni. A passzív ellenállás, ami egyértelmű a közhivataloktól való tartózkodással, a magyar értelmiség széles rétegeire évenként sok millióra tehető anyagi kárt, a "méltósággal való tűrés" sanyarú nélkülözést jelentett. Ha olvassuk kiváló embereink azon időből való levelezéseit - például Trefort Ágostonét -, azokból azt a benyomást nyerjük, hogy a magyar társadalom abban az időben már beleunt a passzív ellentállásba. Ehhez az 1863-i rettenetes aszály folytán beállott ínség is hozzájárult.

E kis kitérés után vegyük fel a fonalat ott, hogy 1865 márciusában Pálffy Mór Schmerling intézkedésével dacolni merészelt, s ez nem vonta maga után elcsapatását, kétségkívül azért, mert Schmerling antagonistája, Eszterházy Mór terjesztette ki felette védő szárnyait.

Ez azt jelenti, hogy 1865 első negyedében Schmerling már politikai értelemben bukott ember volt, jóllehet ő maga ezt még nem is sejtette.

Nem a húsvéti cikk, mely csak hat héttel később jelent meg, nem is a passzív ellentállás, mely soha sem állt gyengébb lábon, mint ebben az időben, hanem ismét úgy, mint 1859-ben, a nemzetközi viszonyok alakulása idézte elő a fordulatot.

Nem akarom az olvasót végigvezetni az ágas-bogas schleswig-holsteini bonyodalom egyes fázisain s lépésről-lépésre kimutatni az osztrák-porosz antagonizmus fokozatos elmérgesedését. Csak rámutatok arra a döntő jelentőségű tényre, hogy 1865. február 22-én már bizonyos volt a háború Ausztria és Poroszország között. Ezen a napon érkezett meg az a porosz jegyzék, melyben Vilmos király a schleswig-holsteini szárazföldi és tengeri haderő feletti feltétlen rendelkezést magának követeli. Ez a haderő neki esküdjön hűséget, ezt oda küldhesse, ahová akarja. Poroszország ezen erélyes hangon tett követelése a lényegben egyértelmű volt ama tartományok Poroszország által való annektálásával. Bismarck egyébiránt, ki egészen új diplomáciai módszert honosított meg, ekkor már nem is csinált titkot belőle, hogy akarja a háborút Ausztriával. Gramont hercegnek nyíltan megmondta, hogy ő nemcsak hogy nem fél az Ausztriával való háborútól, hanem egyenesen óhajtja azt. Vilmos király kissé húzódozott még tőle, de Bismarck nagy ügyességgel gondoskodott róla, hogy kiegyezés ne sikerülhessen Ausztriával.

A német kérdésben a "nagynémet" program valósítására megindított nagyszabású osztrák akció tehát zátonyra futott, mert a háború elé állította a monarchiát. Az a törekvés, hogy Magyarország törik-szakad belekényszeríttessék a reichsratba, csak egyik kiegészítő része volt a "nagynémet" politikának. Ausztriának, hogy egész területével beléphessen a német szövegségbe s képviselőket küldhessen a tervezett német delegált-kongresszusba: okvetlen centrális parlamenttel kellett volna bírnia. A nagynémet program bukásával Ausztriára nézve a központi parlament megszűnt életkérdés lenni.

Az udvar 1865 elején már bizonyosnak tartotta a háborút. Ez okozta, hogy szelídebb húrokat kezdettek pengetni Magyarországgal szemben. Semmi esetre sem volt tanácsos folytatni a már előkészített akciót Magyarországon a reichsratba való választások keresztülvitelére. Schmerling dúlt-fúlt. Gr. Apponyi György ez időben érdekes cikkeket írt az általa 1864 végén alapított "Debatte" című lapba. E cikkek egyikében kimutatta, hogy a "mi várhatunk" jelszó a nemzetközi viszonyok szempontjából is veszedelmes a monarchiára, hogy a külviszonyok alakulása is sürgeti a magyar kérdés megoldását. Sajátságos jele az időknek: Schmerling államminiszter a volt országbíró cikke miatt elkoboztatta a lapot. Érdekes az is, hogy a magyar lapok nem is merték azt a cikket átvenni, mert tartottak az elkoboztatástól.

Szaporodtak a jelek, melyek a politikai időjárás változását jósolták. Április 16-án megjelent a híres húsvéti cikk. Erről mindenki tudta, hogy Deák Ferenctől származik. Deák szóról-szóra diktálta azt Salamon Ferenc tollába.

Nálunk még ma is tartja magát az a közhiedelem, hogy Schmerlingnek 1865. júniusban bekövetkezett bukását ez a húsvéti cikk idézte elő. Pedig ennek ellenkezője közelebb jár az igazsághoz. Schmerling 1865 elején már lejárt államférfi volt. Több tényező járult hozzá lejáratásához. A reichsrat baloldalának növekvő elégedetlensége is ezek közé tartozott. De a főok mégis a külügyi helyzetnek fokozatos rosszabbodása volt. Nem a húsvéti cikk buktatta meg Schmerlinget, hanem Schmerling pozíciójának már előzőleg bekövetkezett megingása s az egész külpolitikai helyzet gyökeres megváltozása idézte elő a húsvéti cikket.

A hírlapi polemizálásoktól irtózó Deák egyszerre - majdnem azt mondanám - belekötött Schmerling félhivatalos lapjának egy cikkébe, jobban mondva e cikknek egy oly banális mondatába, amilyen százszám fordult elő a bécsi centralista lapokban (hogy a magyar történelmen egy "Sonderzug" vonul végig), s ezt jónak láttak oly fejtegetés kiindulási pontjává tenni, mely egyenesen az uralkodó személyéhez volt intézve, és melynek konklúziója ez a kijelentés volt: "Mi készek leszünk törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállásának biztosságával összhangba hozni." Nagy szó volt ez Deáktól, ki eddig egy hajszálnyira sem tágított a 48-tól.

*

A kiegyezés alapgondolatai nem úgy hirtelenében, előzmény nélkül pattantak ki Deák jupiteri agyából. Ezek a fogalmak: jogfolytonosság, paritás stb. mint aprópénz forogtak 1861 óta a magyar szellemi élet terén. De a húsvéti cikk végén kifejezetten postulatum "mikéntjéről" Deák eddig következetesen hallgatott. Pedig gyakorlatilag az volt a fontos, hogy miképpen kezeltessenek a közösügyek, melyeknek létezését az 1848-i törvények elismerték, de kezelésük módját elintézetlenül hagyták, illetőleg a jövő országgyűlés feladatául jelölték meg. Az első konkrét kibontakozási programot e nagyfontosságú kérdésről nem Deák, hanem gróf Apponyi György dolgozta ki. Az uralkodó 1862 végén megbízta gróf Apponyi Györgyöt, ki akkor még országbíró volt, hogy készítsen egy emlékiratot a kiegyezés módozatai tárgyában. Állítólag Schmerling e megbízatásról semmit sem tudott, inkább látszik valószínűnek, hogy Schmerling maga ajánlotta efféle emlékirat kidolgoztatását, hadd győződjék meg őfelsége, hogy a magyarokkal kiegyezni nem lehet. De akár tudott Schmerling - a jelzett intencióval - Apponyi megbízatásáról, akár nem: bizonyos az, hogy Apponyi emlékiratának rideg és határozott visszautasításában s Apponyinak mint országbírónak is nemsokára bekövetkezett lehetetlenné tételében Schmerlingnek döntő része volt.

Apponyi némi vonakodás után azzal vállalta el az emlékirat kidolgozására való megbízatást, hogy ebben elvbarátai közreműködését is igénybe vehesse. Az emlékirat Majláth György, b. Sennyei Pál, Ürményi József közreműködésével és gr. Forgách kancellár tudtával elkészült. Az emlékiratot tejes szövegben - titoktartás kikötése mellett - közölték Deák Ferenccel, ki azt több hétig magánál tartotta.

Ha egymás mellé helyezzük gr. Apponyi emlékiratát, a Deák sugalmazása folytán 1865. május elején a "Debatte" című lapban megjelent három cikket és a későbbi 15-ös, illetőleg 67-es bizottság elaborátumát (melyből a 67. évi XII. törvénycikk lett), valóban szembeszökő a hasonlatosság.

Apponyi emlékiratát kidolgozóin kívül Magyarországon csak Deák Ferenc, Bécsben őfelsége és Schmerling ismerték. Mélységes titok volt annak tartalma. Az emlékiratot maga Apponyi csak akkor adta át a nyilvánosságnak, mikor az abban foglalt javaslatok aránylag kevés módosítással, mint 1867:XII. törvénycikk már húsz év óta tényleg érvényben voltak.

Az emlékirat rálép a jogfolytonosság, a dualizmus és a paritás alapjára, követeli az erdélyi uniót s általában az ország területi integritásának helyreállítását, továbbá a felelős magyar minisztérium kinevezését, külön közös minisztereket a közösügyek intézésére, melyeknek köre megfelel annak, ami 1867-ben közösügynek nyilváníttatott, ha beleértjük ebbe a vámügynek és az indirekt adóknak a kereskedelmi és vámszövetség keretében egyenlő elvek szerint való szabályozását. Az országgyűlés számára némi formai eltéréssel, de a lényegben azonos módon fenntartani kívánja az újonc- és adómegszavazás jogát. A 48-i törvényeken ugyanazokat a változtatásokat javasolja, melyek 1867-ben tényleg eszközöltettek. A közösügyek költségeinek egy megállapítandó kvóta szerinti fedezését javasolja, a közös kormány ellenőrzését s a közösügyek költségeinek megállapítását két külön, paritásos delegáció által kívánja eszközöltetni.

Lényegesebb, de a dolog érdemét tekintve mégsem igen jelentékeny különbség, hogy Apponyi György emlékirata a közös jellegű kereskedelmi ügyekre, minők a vámtarifa és a nemzetközi kereskedelmi szerződések, egy közös kereskedelmi minisztert is javasolt.

Ami a kiegyezés első életbeléptetését illeti, itt sincs valami érdemleges különbség Apponyi György javaslata és a 67-ben követett eljárás közt. A közösügyi törvényt 1867-ben bizottsági javaslat alakjában készítették el előzetesen, Apponyi György a megfelelő törvényjavaslatokat illetőleg törvényváltoztatásokat koronázás előtti törvénycikkeknek kívánja nevezni. Mindezek inkább formai, mint lényegbeli különbségek. Megjegyzendő, hogy Apponyi delegációi együtt tanácskoznának, de viszont kiemelendő, hogy Deák Ferencnek eredeti májusi programja szerint a delegációk szintén együttesen tanácskoztak volna mindazon esetekben, midőn a dolog sürgős. Az 1867. évi XII. törvénycikk csupán a delegációk együttes tanácskozását akarta, ez csak gróf Andrássy indítványára mellőztetett, aki attól tartott, hogy együttes tanácskozás esetében a delegációk nagyon hasonlítanának az októberi diploma reichsratjához. (Ennek tudvalevőleg csak 120 tagja lett volna, éppen annyi, mint a két delegációnak együtt.) Andrássy erősen ellenezte még azokat az együttes üléseket is, melyeken csupán szavazás történik. Andrássy ugyanis attól tartott, hogy az ily néma szavazó ülések nevetségesek lesznek. Deák azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a delegációk szükség esetén együttesen szavazhassanak.

A két delegáció külön tanácskozásának eszméjét eleinte Deák nem akarta elfogadni. Ingerült lett s azt mondta Andrássynak: Hát te is azt hiszed, mint Ghyczy, hogy én az országot elárultam? De utóbb lecsillapodott az öregúr, kérte Andrássyt, hogy látogassa meg s fejtse ki bővebben nézeteit. Mikor Andrássy pontozatait végigolvasták, Deák fölugrott és jókedvűen megveregette Andrássy vállát, mondván: No ez sikerült, én is ezt kerestem, de nem tudtam megtalálni. Ez a Kolumbusz tojása, olvassuk el mégegyszer, diskutiáljuk pontonként. Előre is kijelentem, hogy elfogadom. (L. Kónyi, Deák beszédei III. k 337. l.)

Apponyi György emlékiratában az 1867-ben keresztülment kiegyezési mű kilenc tizedrésze benne volt. Tehát ezt Deák Ferencnek, mikor 1865 május elején a "Debatte"-ban közzétett programját megállapította, nem kellett feltalálnia, mert ez már két évvel előbb készen volt, s Deák heteken át tanulmányozhatta. Két hibája volt az Apponyi emlékiratában foglalt programnak. Az egyik az, hogy 1863-ban nem volt meg a lehetősége annak, hogy ezt a programot az uralkodóval elfogadtassák. Apponyi úgy volt programjával, mint az a gazda volna, aki tél közepén akarná végezni tavaszi vetését.

A másik hiba az volt, hogy gr. Apponyi György, az ő 48 előtti népszerűtlen múltjával terhelten, soha sem lett volna képes ezt a programot a nemzettel elfogadtatni. Erre csak egy ember volt képes: az az államférfiú, akire a nemzet a határtalan bizalomnak és népszerűségnek, a szellemi diktátorságnak s ezzel az erkölcsi felelősségnek is azt az óriási terhét ruházta, mely alatt néha Deák Ferenc vállai is ingadoztak.
Hogy mit mondott Deák Ferenc 1863 elején gr. Apponyinak, mikor neki heteken át magánál tartott emlékiratát visszaadta, azt nem tudjuk. De hogy azt vissza nem utasította, annak bizonysága az a szívélyes viszony, mely ez időben Deák és a konzervatívok közt kifejlődött. 1863. március 28-án az 1861-i országgyűlés tagjai nevezetes ovációt rendeztek Deák Ferencnek. Művészi kivitelű albumban átnyújtották neki az országgyűlés tagjainak arcképeit. A tisztelgők közt ott volt gróf Apponyi György, Ürményi József, gróf Dessewffy Emil is. Nagy feltűnést keltett ez akkor és Apponyi ellen ezt az esetet fel is használták ellenségei. Egy hétre rá elbocsáttatott országbírói állásából.

Az 1865-ben, május elején a Debatte-ban megjelent híres három cikket, melyben a kiegyezés módozatai formulázva vannak, közönségesen Deák májusi programjának szokás nevezni. Deák nem maga írta meg e cikkeket, hanem az ő előadása alapján Ludassy Mór, ama lap szerkesztője fogalmazta meg őket. De a közzététel előtt felolvasta Deáknak, az a szükségesnek tartott módosításokat megtette. Tehát valóságos szellemi sajátjának tekintette. Egy másolatot nála is hagyott Ludassy. Egyébiránt maga Deák 1866 május havában, midőn a 15-ös bizottság a közösügyi javaslatot tárgyalta, ami cikkekre mint májusi programjára hivatkozott.

A cikkek óriási feltűnést keltettek. Az udvar is három példányt rendelt a lapból. De Schmerling lapjai egyhangúlag kijelentették, hogy e cikkek nem tartalmazzák Deák programját. Azt állították, hogy a Deák-párt emberei nemsokára benne fognak ülni a reichsratban. A centralista lapok komolyan állították, hogy a Debatte-cikkek a magyar konzervatívok nézeteit tartalmazzák.

Nagyon megütköztünk akkor ezen s valami centralista perfídiát gyanítottunk mögötte. Pedig ezúttal Schmerling alighanem jóhiszeműen sugalmaztatta így lapjait, mert hisz őfelségén kívül Ausztriában jóformán ő volt az egyetlen politikus, ki gróf Apponyi emlékiratát ismerte.

A centralista lapok felfogását látszólag igazolta az a körülmény, hogy a "Pesti Napló", mely a Debatte két első cikkét közölte és kissé meg is dicsérte, a harmadikat - a legfontosabbat - egyszerűen agyonhallgatta. Ez csakugyan látszólag igazolta a centralista lapok állítását, hogy a Debatte-cikkek nem tartalmazhatják Deák kibontakozási programját. Utóbb kisült, hogy a "Pesti Napló" - s a többi magyar lap - csak azért nem vette át a Debatte harmadik cikkét, mivel félt, hogy a rendőrség elkobozza a lapot.

Most már gyorsan következtek az események. Június 6-án Őfelsége jött Budapestre Június 8-án megszüntette a katonai törvényszékeket s helyreállította a helytartótanács régi hatáskörét. Június 26-án kinevezte magyar kancellárrá Majláth Györgyöt, tárnokmesterré b. Sennyey Pált. Június 27-én elbocsátotta Schmerlinget és kinevezte helyébe Belcredit osztrák államminiszterré.

Nagy változások sejtelme ragadta meg a lelkeket. Még ma is, negyvenöt év múlva, mély megindulással gondolok vissza arra a verőfényes júniusi napra, midőn az ország notabilitásainak csoportjához csatlakozva, alkalmam volt végigkísérni az akkor legszebb férfikorában levő daliás uralkodót a városligeti gazdasági kiállításon. Éppen két évre rá szent István koronájával fején és ama szent király aranypalástjával vállain ismét láttam és hallottam őt, midőn mint koronázott király a szabad ég alatt a Dunaparton állva az esküt letevé.