Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám

Gellért Oszkár: Himnusz a lendülethez

Ó lendület, halld meg a fohászomat,
(Diszkoszdobó görög könyöröghetett egykor így)
Ó lendület engedd: épp abban a szögben
Vessem el én most e kenyérgalacsint,
Hogy rózsám fitos orra hegyére essék
S ő elmosolyodjon s a béke közöttünk
Szent legyen újra örökké.

Úgy néz rám, mint vadmacska a vadonban,
Ki remek szemével villogva kacsint
S próbálja előbb, vajh birja-e teste az ívet,
Mely odarepíti áldozatára.
S nyílván átkozza felette a sorsot,
Hogy az ő teste nem olyan rugalmas,
S nem is tud mást - ó ennivaló idegesség -
Mint rágni csak éles körmeit.
S jaj, nem repűlhet az asztalon át
Szemeim közzé. Fel kéne előbb
Még állnia s átsétálnia hozzám
S bárhogy sietve, de: lábakon!
Nehéz a test, nehéz az élet, ugy-e
Kismacskám?
Pár lépted alatt
A legjobb gondolat is odavész!

Ó lendület, ki csillagaid
Oly biztos kézzel kiröpitéd egykor az űrbe,
Imám feléd száll, ki ott vagy mindenekben
Szunnyadva, láthatatlanúl.
Ébredj, ébredj a karomban,
S melylyel haragós rózsámnak békítve dobok most csókot:
Ó adj biztos kezet
Világ ura, lendület-isten!
Hogy odataláljon, cuppanva, a szivéhez...