Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Rózsaffy Dezső: Andorkó Gyula

A kis menyasszony lelkének végső kétségbeesésében kiment a vonathoz. Egy hideg sínpárt szemelt ki magának fekvőhelyül. Odafeküdt. Várt, míg a legközelebbi vonat remegő és puha testén végigszáguldott. az apa lelkében gyötrelmektől kínozva fölkötötte magát és meghalt. Cselédjük a kútba ugrott és ottveszett. Ugyanakkor a legszebben megindult művészpályának egyszeriben végeszakadt. A vőlegény még élt, még tengődött kínos idegállapotban, zavart, zaklatott elmével még nyolc hónapig élt fizikai életet. De a művész már meghalt benne abban az órában, amikor a menyasszony kiszenvedett. Nyolc hónap elteltével, mint gyógyultat bocsátották el az intézetből, ahol kezelték. Kijött, körülnézett - élni, festeni próbált, de belátta, hogy már egyikhez sem ért. Egy durranás és az ő életének is vége volt.

Nem rémregényhez írom az első fejezetet, csupán Andorkó művészetéről akarnék egyet-mást fölemlíteni. De azt hiszem, hogy a kényszerkörülményeknek ama végzetszerű és nem mindennapi kapcsolódása, mely négy embert a halálba kergetett, mutatja, hogy Andorkóban és Andorkó körül nem mindennapi erők működtek. Kell, hogy valamely rendkívüli erő-fölhalmozódás legyen ott, ahol az egyéni élet végső veszélyében ily rémes hekatombát követeljen zálogdíjul.

A vásznak beszélnek. Csodás és titkos dolgokat mondanak el azoknak, akik megérteni képesek halkan suttogó szavakat. A kép csak szimbólum, mögötte néha egy emberlélek rejtőzik, mely minden szónál beszédesebb.

Szegény kis menyasszony. A kiállítási helyiségben egyedül maradva sokszor elmerültem élénkzöld hátterű, kedves fölfogású, mély érzéstől áthatott arcképe szemléletébe. A kép beszélt. A művész diadaláról szólott elsősorban. Elhagyva az iskolai irányokat, kibontakozva a Herterich-Zügel-féle recept-festészet szorító karmaiból most rátalál önmagára. Az imádott nő van előtte. Vele szemben nem érez feszélyezettséget. Nem alkalmaz rideg és lelketlen sémát akkor, amikor öntudati lényének egész rajongását, hitét, csodálatát, szeretetét akarja belehelyezi az arcképbe. Az arckép beszél. a művész lelkének fölszabadulásáról, érzésének melegéről, közvetlenségéről ad számot. A művész és az ember boldogsága, harmonikus egybeolvadása van itt megfestve. Césanne megtanította a színértékek becsére. Apró színfoltokban figyeli meg a természetet s ezeket vonalkásan vagy mozaikszerűleg, közvetlen érzésből helyezi egymás mellé. Ha azt a pszichikai processzust akarnók nevén megnevezni, amiként ez történik, akkor egy német szó magyar fordításaképpen azt mondhatjuk, hogy a művész szemeivel letapogatja a festendő tárgyat. Ez esetben minden közvetlen megérzésre lévén alapítva, természetesen sok függ attól a kapcsolattól, mely a művészt a modellhez fűzi. Ebben a kiváltságos esetben nem csoda, ha kiváltságos eredménnyel állunk szemközt.

Az előzmények nem messzire nyúlnak vissza. Amihez másoknak hosszú évsor kell, nehéz és kitartó munka, ahhoz neki egy-két esztendő elég volt. A müncheni akadémián megtanult festeni. És úgy festett, mint társai közül senki. Mesterségébe, melynek aránylag oly gyorsan lett urává, egészen belémerült. Nagy vásznakra festett méter hosszú ecsetekkel, több lépésnyi távolságról. A boldog expanzió egy nemét érezhette, azt, amit Besnard egy alkalommal úgy nevezett: le bonheur de peindre.

Művészi hivatottságával együtt valami keleti gőgöt, leigázó hajlamot vitt magával a sör és a művészet csöndes metropoliszába. A gyorsan elért siker önbizalmát, gőgjét még növelte. Mondják, hogy hihetetlen fölénnyel nézett le mindenkit, elsősorban társait, kik - hozzá hasonlóan - ecsethez nyúlni merészeltek. Az egész Akadémiával harcban állott. Az obmannokat külön és együttvéve párbajra szólította és kidobással meg egyéb súlyos természetű dolgokkal fenyegette meg. A társadalmi érintkezést egészen kerülte. Minden énjét, erejét a munkájába fektette, azzal együtt és annak élt. Innen van, hogy néhány esztendőre koncentrálva - huszonhat éves korában már halott volt - határozott és mindinkább öntudatossá váló művészeti evolúcióval van dolgunk.

A Művészotthonban (Váci u. 9. sz.) kiállított állat-tanulmányai szépek, kitűnőek, elismerésre méltóak, de nézetem szerint a gyors elsajátítás képességénél, mely Andorkóban megvolt, még sokkal értékesebb körülmény, hogy oly gyorsan tudott felejteni. Éppen ez mutatja, hogy erős egyéni tehetség lappangott benne, melynek csak időre lett volna szüksége, hogy nagyot és önállót alkosson. A Szajna-part, a Párizsi utcarészlet, a Rudnoki búcsú, a konyha-interiőr kiválóan jeles tehetségű művek, melyek a művész pályájának szinte logikai biztosságú emelkedését mutatják.

Végzete - úgy látszik - megirigyelte s szomorú drámai hőst csinált a nagyra hivatott ifjúból.