Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 24. szám · / · Figyelő

Jász Dezső: Casals Pablo

Az emberek tekintélyes százaléka egész életében nem tud rájönni, hogy tulajdonképp mire született. Hogy milyen irányú tevékenység az, amely tehetségeinek legjobban megfelel, amelyre diszponálva van, amelyben örömét találná. Közülök sokan, minthogy csekély tehetségeik közönségessége miatt nem éreznek semmi hajlamot magukban, amely valami foglalkozáshoz elválaszthatatlanul hozzábilincselné őket - belesodródnak az élet forgatagába s nem szabadulhatnak a megélhetési ösztönök zajos és halaszthatatlan követelései elől. Hányja-veti őket a sors s egész életük pénzhajsza s a munka semmi örömet nem ad soha nekik.

Ebben a csoportban benne vannak azok is, akik különös szerencse vagy talán szerencsétlenség révén, többféle tehetséggel születtek. Ha találomra kezdenek is valamibe, mindenütt sikerrel érvényesülnek, keresztül visznek mindent, fúrnak, faragnak, festenek szobát és kályhát tapasztanak - és mindezt gusztussal. Még sincs semmi, ami az életüket betöltené.

E tömeget szemben a tehetséges, eszes emberek fennmaradó kisebb százaléka valami nyugtalan ösztönszerűséggel de szívósan keresi és szimatolja a helyét, amelyről azt érzi, hogy ki van számára jelölve. Ez fáradtságos munka, mert sok próbálkozás és türelem, tapogatódzás, higgadt megfontolás és éles ítélőképesség kell hozzá. Az eredmény bizonytalan és kétséges. De ha megvan, kárpótol a kétség összes fájdalmaiért, mert sikert hoz, s ami ennél több, bizonyos fajta - nem erkölcstelen - megelégedést.

Casals Pablo a csellózásra született. Nem a zenére, a virtuózságra - egyenesen a csellózásra. Azt kell hinnem, hogy nála nem igen van boldogabb ember az élők kőzött. Megtalálta a maga kis foglalkozását s ebben első a világon. Valószínű, hogy erről saját maga is meg van győződve. Az ő speciális diszpozíciójánál teljesebbet nem tudok elképzelni. Ha hallgatjuk, mindannyian részesei vagyunk ennek a nemes emberi boldogságnak. Érezzük ti., hogy ő tudja és érzi: amit csinál az tökéletes, hibátlan zene. Emellett szívvel-lélekkel benne él a hangokban és minden más - maga az élet is - neki mellékes, másodrangú dolog.

Az előadása komoly, egyszerű, tele van tisztelettel, megértéssel a meghalt nagy mesterek iránt. Csaknem spiritiszta-szeánszon érezte magát az ember, amikor Casals egyedül a csellójával a terem közepén, mint egy médium Bach szellemét idézte. S éppen azért, mert a zeneszerzőt sohasem takarja el, s mert tiszta, önzetlen odaadó munkájában egészen eltűnni iparkodik - egy pillanatig sem szűnik meg az érdeklődésünk iránta.

Ismeri a hangszerének speciális tökéletlenségeit és brilliánsul számol velök. Nem nyomja hát rá vonóját a "c" és "g" húrra, hanem gyengébben érinti, mint a többi húrokat. Fortissimo helyett fortét játszik. Az eredmény az, hogy nem hallunk recsegést, de tiszta a hang, ha gyengébb is. (Ezt a csellóművészek legnagyobb része nem tudja és nem akarja belátni. Inkább zörögnek és dörömbölnek.)

A múlt hónapban rendezett hangversenyén, Bach cselló suiteje a legnagyszerűbb tökéletességben került ki a vonója alól. Csodálnunk kellett az intonáció tisztaságát, melegségét, az okosságot, az értelmességet, ami az előadásban megnyilatkozott, Casals pompás polifóniai érzékét, s egész zenei készségét, amelynek segítségével ily biztossággal talált rá Bachra.

Föl kell jegyeznünk még műsorából Beethoven A-dúr szonátáját és Brahms E-moll szonátáját. Meghallgatásuk feledhetetlenül tökéletes élvezet volt. Utóbbiakat Szántó Tivadarral a nagytehetségű fiatal magyar zongoraművésszel adta elő az intenciók tökéletes megegyezésével. Szántót eddig mint kamaramuzsikust nem ismertük. Most láthattuk itt is, hogy milyen komoly ambíciójú és nagy tudású ember.