Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Nagy Zoltán: Bélteky Kálmán: A magyar szórványság

Szórvány: az a hely, ahol magyarok szórványosan laknak más nemzetiségűekkel együtt. Ezzel az első szómagyarázaton túl vagyunk. A többit elhagyom, bár volna még sok. Mert a szerző mindenütt magyar kifejezésekkel helyettesíti a legmegszokottabb idegen szavakat, sajátságos daccal, mert hisz ő maga is érzi, hogy ezeket így magukban meg nem érti az olvasó. Inkább megmagyarázza egyenként, hogy melyik szó alatt mit kell érteni. Nyelvészkedő embernek látszik. Csinált magának egy nyelvet, mely nemcsak szavaiban, de fordulataiban, szókötésében, mondatfűzésében is sokban eltér a közhasználatitól és ezt a nyelvet írja dacos meggyőződéssel, nem törődve a nehézségekkel, melyet vele az olvasónak okoz. És az olvasó nem is bánja, mert ez a nyelv különösségei mellett is, sokszor éppen ezekkel, tömör, plasztikus, nagyon magyaros, sokszor régiesen magyaros és mindenképpen érdekes, és mert komoly és érdekes dolgokat mond a szerző s ha nehezen olvassa is az ember, megéri a fáradtságot.

A könyv kifejezetten a magyar imperializmus szolgálatában áll és a szerző becsületes őszinteséggel mindjárt a könyv első lapján kijelenti, hogy chauvinizmusa - a szó nemesebb értelmében véve - késztette könyve megírására. A magyar faj és különösen a magyar nyelv iránti mélységes szeretete ösztönözte rá, hogy körülnézzen a magyar végeken - a magyar szórványságon, mint ő mondja - s hogy bizonyságot szerezzen arról, hogy az érintkezési pontokon melyik faj olvasztja magába a másikat. Nem a magyarosítás kérdéséről van szó, bár úgy látszik, a szerző a magyarosítástól sem riadna vissza, hanem egyelőre csak arról, hogy a magyarságot eddigi erejében megtartsuk, aminek a gondolatát a nemzetiségekkel szemben a legszélsőbb liberalizmus álláspontján álló politikus sem háríthatja el magától. Társadalmi és politikai problémáink talán legégetőbb fontosságú helyein kelt felfedező útra az író - és szomorúan tért meg az útjáról. A magyar faj pusztul, a magyar nyelvet háttérbe szorítják a végeken a nemzetiségi nyelvek, ez a könyv végeredménye. Láthatóan fáj ez a szerzőnek, mégis kimondja. S éppen ez ad súlyt az egyéniségének és szavának, mely kérlelhetetlen akkor is, ha önmagával szemben, vágyaival szemben, magának a szomorúságára kell kimondania. A csengő frázisokra ("a magyar faj beolvasztó ereje" stb.) száraz és hideg számoszlopokkal felel. Szigorú kritikával és logikus okfejtéssel, nyelvészeti adatokból is merítve a statisztika mellett, állapítja meg a rá nézve keserű tételt és biztos kézzel írt képét adja annak a lelki átalakulásnak, mely a magyar parasztból egy-két generáción át oláh parasztot csinál. A betegség leírását és okait adja, hogy akik tehetnek ellene, tegyenek. Mintegy ötven oldal szöveg, ötször annyi statisztikai táblázat: a szerző szerénységének ez az arány is ékesen szóló bizonyítéka: nem könyvet akart írni, hanem használni akart. S ha meghallgatják a szavait, bizonyára használt is. Azért kívánom, hogy minél többen elolvassák ezt a becsületes és értékes könyvet.