Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Figyelő

Lengyel Géza: Száz évvel ezelőtt
A Delhaes-hagyaték képei

Bidermájer: ez a szó, ez a Hevesi Lajos készítette jellemzi legjobban a Delhaes-hagyatékból a szépművészeti múzeumban kiállított kollekciót. Ez magyarázza, ez menti, ez szeretteti meg, ez tagadtatja el avult tipegését. Öt, vagy tíz év előtt, ha nyilvánosságra került volna ez a gyűjtemény, hajszálvékony ecset vonásaival, ragyogóra simított arcaival, fáival, miken megolvashatók a levelek: kelletlenül nézegettük volna, attól félve, hogy akadnak, akik nem emléket látnak benne, akik utánzásra méltó példa gyanánt emlegetik s fegyverül használják az új festők ellen, akik be merték vallani, hogy nem látják meg s nem is akarják meglátni kilenc tizedrészét annak, amit az előző generációig oly szorgalmasan feljegyeztek a festők. Ma nincs nyoma e haragos indulatnak; ma nem támadhat fel többé. Ma nem is a történetet lapozgató ember objektív közönyével nézzük a végtelen gonddal készített képecskéket: melegen, közelről, szeretettel, megértéssel, mint letűnt időkből ránk maradt családi leveleket. A megértést a Bidermajernek elkeresztelt korszak közvetítette. Egész világ, összetéve karcsú női alakokból, finom ruha - selymekből, könyvtáblákból, tarka bútorhuzatokból, harangszavú, alabástrom-oszlopos órákból, sok fiókos commode-okból, komplikált secretairekből. Nem régen felfedezett világ. Néhány éve, hogy elkészült a hozzávezető út. Még Muther, a modern piktúra német toll-vivője az újabb berendező művészetet az angolok s aztán a modern németek fellépésétől számítja s a legbarbárabb korszaknak bélyegezvén a tizenkilencedik század egész első két harmadát, az egész Bidermájer pompás miliője felett napirendre tér. Ma e korszak kölcsönkért, lemásolt, újra megemésztett, vagy meg sem emésztett részleteit látjuk tegnap készült s a legmodernebb márkával készült bútorainkon. Ma tudnunk kell, mily nagyon revízióra szorul a modern iparművészet minden olyan története, melyből a Bídermájer-kor kimaradt,

Az egész kor, az egész miliő, minden darabja, levegője talán német termék, mindenesetre nyárspolgári termék. Helyesebben polgári. A sima és ragyogóra fényesítendő bútorok, az üveges szekrénykék, a ripsz huzatok, aranyozásnak, faragásnak teljes hiánya: nem főúri kastélyok ezer gyertyától megvilágított termeibe valók ezek, hanem szűkebb, melegebb, homályosabb polgári szobákba. A múlt század elején azonban a kultúra európaszerte irigyelt nagy központjában, Bécsben, a császári ház pártfogolta iparosok, kereskedők városában az ízlés, a divat elpolgárosodott, fel egészen a legmagasabb körökig. S ha megnézünk egy akkori metszetet, amely Metternich dolgozó szobáját ábrázolja, vagy Ferenc császárt családja körében, az egyszerű fiókos szekrények, a háromszor görbült hátú kanapék ugyanazok, mint Theer Albert bécsi festőnek a Delhaes hagyatékból való kis interiőrjén, bár bizonyos, hogy ennek mintája nem császári, nem is kancellári, hanem egyszerű, jámbor, csak éppen hogy módos polgári családban állott.

Az egész korszakon, az egész divaton hamisítatlan bécsi íz: egy sajátságos, nem nagyvonalú, de rendkívül terjedelmes, kicsinyeskedő, de megbízható, alapos s szinte demokrata kultúra íze. S amint a Mária Terézia bécsi barokkja eljutott hozzánk még magyar zamatot is kapott a szegénység parancsolta egyszerűsítéssel - eljöttek a bíderes bútorok is. Eljöttek a városi polgárokhoz s el a vidéki kastélyokba. A kiülő rácsos ablakok mögött, az ormótlan, vastag falak között, ott még talán helyenként épségben húzódnak meg háborítatlanul, amint a forradalom előtt a felvidék városaiból, vagy egyenesen Bécsből beszerezték. A városi polgárok idővel kidobták őket az ó-német, renaissance és más él-faragásos kredencek kedvéért. Mi most, ügyes antikváriusoknál kutatunk egy-egy darabjuk után s visszakívánjuk az öreges szobát, amelyre gyerek-korunkból, halaványan emlékezünk. Közben érezzük, hogy bármilyen bájos, akármennyire elragadóan naiv is az asztal, a szék, a kanapé, amit e kor maradványaiból, szenvedélyes kutatás után, összevásárolunk, ez a szenvedély mégis felemás. A klasszikus költő szerint öröklött földbirtokon jó gazdálkodni: az öregesen kedves szoba is úgy volna igazi, ha nemzedékről-nemzedékre szállván, maradt volna reánk. Megfeketedett bronz verete, szekrényének lábai, finomra csiszolt politúrja: mind évtizedeken át kipróbált s a megtartásra, a megbecsülésre méltónak bizonyult. A Bidermájer-emlékek fenntartása és megbecsülése mindenesetre bölcsebb, mint az a végeredményben bizonyára hiábavaló igyekezet, amely feleleveníti, utánozza, tehát a legjobb szándékkal is már hamisít rajta. Mert a Bidermajert oly megbecsülendővé s oly szeretetreméltóvá gyors és alapos elterjedése, divatos voltának teljessége teszi. Az idők szegények voltak, az emberek, még a legmagasabb polcon is számítók, garasoskodók s mégis az értelmes, a logikus, az anyaggal, dísszel takarékoskodó Bidermájernek mindenki behódolt. Iparművészeti elméletet akkor nem készített senki. Ízlés-tanítás, esztétika alig talált a polgári lakásokig vezető utat s mégis oly alaposan megcsappant az anyaghamisítás, a szerkezeti hazugság, a kasírozott előkelőség. Egy-egy száz éves bútordarab az újabban általánossá vált teóriáknak szinte iskolai példaadásra alkalmas megtestesítője. Ez magyarázza minden esetre, hogy ugyanaz az iparművész, aki joggal, helyesen tiltakozik a hátrafelé nézés ellen s az elnyűtt renaissance-formákra nézni se tud kellemetlen érzés nélkül: a Napóleon bukását követő idők bécsi formatárába nyugodtan nyúlt. A jóval együtt aztán kiszed rosszat is. Mert akad furcsa és ízléstelen is elég ebben az időben; a gyöngyházhímzésből készült képek s a hajszálakból varrt portrék is népszerűek voltak. Ezek az apró eltévelyedések talán élénkítik az egész képet, bizarrabbá, színesebbé teszik, kívánatosabbá azonban nem. A végső tanulsága az egész korszaknak megerősíti az újba, a magunkhoz idomítottba, a korszerűbe, egyszóval a divatosba vetett,hitünket. A Bidermájer befejezett, lezárt, kerek, egész divat. Békés, harmonikus, nem főúri igényű, de pedáns és öntudatlanul jóízlésű emberek divatja. Ma már tudjuk: valami nagyon erkölcsös se volt ez a kor. Ezek az emberek, óvatosan -, mint amilyen óvatos nekikészülődés után üti el a negyedeket az oszlopos óra - át-áthágtak a törvényes szerelem korlátain. Nem csapongtak, nem viharzott a szenvedély, de szerettek jól élni. A deszkapadló hófehérre súrolva, a sarokban piruló párocskára jótékony homály borút, a zongora vékony hangú ősén egyhangú keringőt játszanak s a fal az ablak mellett, sűrűn beborítva keskeny rámás képecskékkel. Bizonyára a Delhaes-hagyaték képével.

A kollekciónak, amelyet oly biztos érzéssel válogatott össze csaknem húszezer lapból Meller Simon, a főereje az, amit íme hozzá gondolunk, amit hozzá kell gondolnunk, máskülönben avult gonddal megcsinált, alapos, ügyes, de keveset mondó, csaknem üres képek tömege van előttünk. A vele összeszövődött idő, Bécs, Ferenc császár városa hátteret és tartalmat ád nekik. A jelentékenyebb idegeneket csupán Lawrence, a híres angol portré-festő képviseli. Egyébként maguk kőzött vannak mind a németek, akik a tizenkilencedik század első felében megfordultak Bécsben, festegettek s gyakran lerándulgattak Pestre is. Aki nem érzi a kort, aki elhalványult fényképeken, vagy az ócskás piacon még nem vette észre soha a divatból kiment, furcsa bútorokat, annak Theer Albert már érintett képéből kell kiindulnia. Ez a szoba, hívogató bútoraival, rendjével, színeivel, ez a Bidermájer-világ. Ha kihúznók a fiókos szekrény felső fiókját, ezer gondosan őrzött apróság kerülne napvilágra. Varrószerszám mellett gyöngyök, hímzések, selymek, szalagok, száraz virágok. Gondos, kicsinyes, fáradhatatlan s mindég asszonyos jellegű, feminin munkálkodás eredményei. Akár a Delhaes-hagyatékbeli képek. Feledésbe merült polgári csengésű nevek; Früwirth Karl, Hühnisch Anton, Held, Laufberger Ferdinand, Koch Josef Anton, Rottmann Karl, Schnorr von Karolsfeld. Annyira korhoz kötöttek, hogy sokkal könnyebb, természetesebb is, észrevenni azt, ami őket összeköti, ami hasonlóságukat okozza, semmint a szétválasztó, egyéni tulajdonságokat. A vakmerő, szeleburdi impresszionista módon friss Amerling mintha véletlenül került volna közéjük. A többi kimért és szabatos. A méretek kicsik, az átmenetek óvatosak. A kor divatos porcellán-festegetése tanította meg mesterségükre a piktorokat s nyilvánvalóan ez hozta létre a szigorúan naturalista s hajszálpontos virág- és gyümölcs-stúdiumokat is. Akikről portré készült, mind szépek azok, holott a kép egészen bizonyosan hű. A tájak is mind kellemesek, regényesek, üde levegőt lehelnek, enyhe pásztorjeleneteket zárnak magukba. Mesterkélt, minden érdességétől lecsiszolt, kicsinosított világ él ezekben a képekben. Nem lett volna árnyakat is meglátó szemük Bidermájeréknak? Bizonyára volt. A tehetetlenül vékonyra befűzött s szoknyákkal bőven megrakott hölgyikék azonban lesütötték szemüket, mint fehér nyakkendős lovagjaik. Nem akartak túllátni a szoba falain. A kerek, fehér cserépkályhában égett a tűz; kint talán még fel se száradtak a vérnyomok. A napóleoni kor féktelen ambíciói, káprázatos pompája és szőrnyű nyomorúsága után összehúzódtak az emberek, aprókat lépkedtek, kevésre vágytak, de azt a keveset végig akarták élvezni. Akik nem utazhattak, tenyérnyi képre festtettek maguknak vadregényes tájat. A falon, miniatűr portrék alakjában együtt ült a család, a barátok, a divatos költők. A békés, kényelmes lakást nagyon megbecsülték. Kissé fülledt szobalevegő lengi át ezeket a Delhaes István bőkezűségéből ránk maradt képeket is. Mi magunk friss áramlatok után vágyunk, de szívesen és meghatva szívjuk be olykor, emlékezésül a kissé nehéz és álmosító illatot, amely a hajdani szobákból itt maradt, amely öreg sublódok fiókjaiból árad elő.