Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 23. szám · / · Kádár Endre: Halott a faluban

Kádár Endre: Halott a faluban
1.

Nyirkos őszi-téli este volt, a lábbelik bokáig merültek a sárba, káromkodtak is eleget miatta, de a jó szomszédok közül egy se maradt el. Mikor becsukták a boltot, az asszony meg lefektette a gyerekeket, átmentek tanyázni Hauerékhoz. Mindnyájan úgy tettek, mintha nem tudták volna, hogy megjött az özvegyasszony ügyvédbátyja, az ajtóból szinte vissza akartak fordulni és csak akkor mertek leülni, amikor Hauerné, aki még mindig legjobban feltalálta magát közöttük, szinte lenyomta őket a székre.

- Maradjanak hát, hisz ez a nagyúr - a bátyám.

- Halász vagyok - mondta erre az egyik, egy kövér, halszemű ember, aki a nadrágját majd hogy el nem veszítette, annyira lecsúszott kövér hasáról a pantalló. Az arca bíborpiros volt, a bajusza kajla, a kezei a hidegtől kékek. Olyan volt, mint egy fóka. Mellette a felesége, egy pici sovány kis asszony, mint egy száraz kóró. Aztán ott volt Bucsi, a konkurens, egy negyvenöt éves agglegény, bőrlábszárvédővel, száraz, nyers arcán valami húsz szál ritkás, fekete bajusszal. Vadászruha volt rajta, lehajtott nyakú ing, amiből gém módjára nyúlt fel hosszú, eres nyaka. Egyszerre jött Somosyné, egy kövér parasztasszony, aki azonban ha városra ment, már kalapban járt; meg egy szomorú ember, fekete, sovány ember, fekete ruhában, akinek az volt a szokása, hogy bejött, leült, aztán egyszerre se szó, se beszéd, felkapta magát. Szeretett szomorú dolgokról beszélgetni; ez volt Braun, a takaréki könyvelő, valami félben maradt jogász.

Az ügyvéd, aki pesti ember volt és még gyerekkorában elkerült a faluról, kicsit idegenkedve nézte embereit. Csodálatos, hogy voltak ezek a falusiak az egészséggel. Itt, a nagy Alföld közepén a zsidók, az úri osztályhoz számítódó keresztény boltosok, de meg a parasztnép is, főleg az asszonyok, harmincon túl szétesettek, puffadtak, szinte nem emberformájúak voltak. Megrontotta őket a sár, a szegénység, a bajok, a szinte állati - szenzáció nélküli - élet.

- Láttam, amikor tetszett jönni -, mondta Halász, el is feledkezve, mivel nyitott be. - Alig bírt bemászni a fiakker.

Egy negyedóráig, percnyi szünetekkel, a rossz utakról folyt a szó. Máskor is lassan gondolkoztak, de most különösen meggondolták a szót, mielőtt kimondották volna.

Egyszerre csak azt kérdezte aztán Hauerné a bátyjától:

- Nem is kérded, mi a baja az én szép lányomnak?

- Na mi, mondd, Juliska?

A megszólításra az egyik ágyban felült egy fiatal teremtés, aki eddig csak úgy-ahogy szólt bele a beszélgetésbe; felelt a kérdezősködésre, hogy most elég jól van. Finom vékony nyakán úgy járt körül most a feje, mint a reflektor, amint végigfutja a partokat; érezte, hogy szép, hogy különös, hogy más, mint ezek és ebbe a gondolatába, a büszkeségbe szinte belepirult. Asszony volt már és bár nem éppen korán ment férjhez és noha semmiféle szervi bajt nem tudtak rajta konstatálni az orvosok, folyton betegeskedett. Mindene fájt, hol itt, hol ott, de hogy mi, hogyan, maga se tudta megmondani. Azok közül a nem életre termett nők közül való volt, akik szépek, egészségeseknek látszanak, olyanok, mint a finom babák, járnak, mosolyognak, de egyszer, ha lejár, csendesen megáll az egész szerkezet. Végük.

- Én magam sem tudom mi? - mondta szinte ártatlanul kacérkodva a nagybátyjával.

- Én tudom - mondta az anyja. - Apád, szegény nyugodjon, az nem hagy...

- Ugyan anya -, mondta a fiatal asszony ura, egy magas, nagy orrú, sovány ember. Értelmes tagolással beszélt. Valaha Pesten élt.

- De ha mondom -, mondta mély meggyőződéssel Hauerné, aki nem volt még idős, jóarcú, magyarképű okos asszony, de aki hitt mindenféle istenrendelésben, babonában, élő és halotti csodákban.

- Hát az első gyerekét nem ő vitte el? - mondta szinte kegyetlenül. - Maguk hallották már - fordult a szomszédok felé. - Amilyen egy igaz Isten van az égben -, áhítatos lett az arca, szinte kínba torzult -, olyan igaz. Szegény jó uram miért haragszik? Ő nem nyugszik, én tudom. - Én megérzek mindent. - De Juliska is megálmodta; mondd el Sándor bátyádnak, gyermekem.

Juliska belekezdett afféle biztossággal, szinte gépiesen, mint aki többször mondott el már valamit.

- Persze az egész álmomban történt. Megyek sétálni a Nagy-utcán, de nem tudom miért, elfelejtettem, egyszerre csak visszafordultam. Mentem a temető felé. Egyszerre csak szembe jön velem apa. A fehér vászon ruha volt rajta, amit utoljára hordott, meg a vászon nyári cipő. Mosolygott. Én se féltem tőle, pedig ugye anya, utolja felé nagyon féltem szegénytől. Hozzám jött: összecsókolództunk.

- Én azt mondtam neki: hogy van, apa? Ő nem felelt, hanem a babát elvette a karomról...

Itt elhallgatott egy kicsit, szinte tanácsot várva. Meg idegesen, nyugtalanul, de kicsit büszkélkedve, hogy vele történt ez. Mintha azt akarta volna mondani, hogy: mit szóltok ehhez, nem lesz baj belőle; történt-e már ilyesmi más valakivel is?

Az ügyvéd azt mondta: szamárság, álom. Mit össze nem álmodik az ember? De ő is elgondolkodott rajta és ezen - nehéz szívvel - aludt el, amikor később lefeküdt.

- Úgy van -, intett fejével Halász, aki, miután a Friss Újságot napjában elolvasta, felvilágosodott, különb embernek tartotta magát. A többiek azonban együtt éreztek Hauernéval. Ezeknek a szegény lelkeknek a falu csupa bús, szerencsétlen dolgokat juttatott eszébe. Véletleneket, amiből nem származott jó; csodálatos gyászos eseteket, amelyeket csak istenrendeléssel lehetett magyarázni.

Tíz óra volt, de oly későnek tetszett most nekiek, mintha éjfélig ültek volna már együtt. Lassan kászolódtak.

Hauerné kikísérte őket. Az ajtóban visszafogta az asszonyokat, és könnyezve, azzal a szörnyű babonás hittel, ami gyerekkorában ragadt rája a mindenféle csudában hívő matyók között, egyre ismételgette:

- Én nagyon félek. Meglássák, hogy baj lesz,

Juliska odafigyelt. Egész este nem mert szólani. Félelmei voltak és úgy érezte, ha magára maradna a szobában, menten meghalna.