Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 19. szám

Tóth Wanda: Az utolsó nap

A kemény, fagyott úton egy automobil siklott nesztelenül lefele, a nagyváros felé. Itt fenn még csönd volt, fölül nyomorúságos piszok, ködön és zűrzavaron, s a palotaóriások új és szokatlan formáiból se látszott más, mint egy-egy majdnem áttetsző, valószínűtlen árnyék. Lenn, a párák között, a város ezer nedves szeme rezgett a sötétben. Kinn nagyon hideg lehetett, de Eszter már nem fázott annyira; belesimult a puha ülésbe és csendes figyelemmel nézett kifelé, a csupa elsiető faárnyékokra. Szinte érezte közeledni a pedig még mozdulatlan és néma tömeget. Most tehát már mindjárt odalenn lesznek... és elkezdődik amit az új életnek neveznek. A magaválasztotta új élet egyszerű kötelességeivel és kijelölt emócióival. Már előre lehet tudni a napokat; dolgozni kell és gyerekei lesznek... egész élete eddig csak készülődés volt ezekre a feladatokra. Segítő társ... lassan, szinte kényszerítve fordította a fejét a mellette ülő férfi felé.

Egy nagy lámpa suhant el mellettük, a hirtelen fényben meglátta az arcát, könnyektől ragyogó szemeit.

Önkéntelen szégyenkezéssel kapta volna vissza a fejét, de az látta, hogy észrevette és felfogta a mozdulatát is.

"Oh istenem, örülj, örülj neki", suttogta. Megragadta a kezeit és odaszorította nedves szemeihez, vonagló ajkához; a lány érezte, mint hatol át onnan a remegés vékony ujjaiba, az egész testébe... fájdalmasan, vagy boldogan? Nem mozdult, a szeme és a torka száraz volt; valami hideg és reményvesztett gondolatban érezte, hogy a kezét nem húzhatja vissza soha többé.

Béla nagyon is szerette; számolt is evvel a vonzalommal egészen nyugodtan, hiszen anélkül az egész ráépített jövő tévedés... evvel a nagy és teljes érzéssel, mely gondolatnélküli bizalommal már rég úgy tekinti őt, mint kis feleséget. Aki előtt már most sincs titok, s kivel meg kell osztani amit úgy hínak az "igazi" élet, pénzkereső gondokat, családi szomorúságot, ezer apró, nyűgös keservét a hétköznapoknak. Olyan természetesen elvárni, hogy ő neki ne legyen más baja, csak jó legyen, szelíd mosollyal vigasztaló szavakat találjon, okos tanácsokat. Kapott is hálás, felbátorodott tekinteteket válaszul "... köszönöm drágám; nélküled tán el se tudnám viselni". Ezek voltak hát a szerelem, a mátkaság napjai, fiatal és meleg életének legmagasabb pillanatai; utánok már alig is jöhet más, mint kötelességek és realitások. Hátradűlt és behunyta a szemét valami határozatlan elbágyadásban. Már most is bele volt fáradva ebbe a sok apró rángatásba, alig látta már a maga érzését, szemben a férfiéval. Még nincsenek odalenn... még van ideje bizonytalan képekben látni saját magát... várni talán megmagyarázhatatlan hullámzására az érzéseknek, amit úgy hívnak, hogy: szerelem.

Szerelem... Hiszen még nem is volt ideje megösmerni, van-e valami az ő számára is ebben a szóban. Eddig még nem szeretett soha... honnan tudja hát, igaz és végérvényes-e ez az érzés, ez a viszony, amire sietve nyomta rá az "örök" nehézkes bélyegét, homályos sejtésben, mily szegény az élet s utóbb tán még ennyit se hozhat. Félt a jövőtől... félt, hogy elhagyatott s csak magában bízhatik, csekély és erőtlen érzéseiben, s rátámaszkodott erre a nagy és őszinte vonzalomra, mely legalább megvédi... Minden volt-e ez vajon s nem volt-e máris egyedül, kiszolgáltatva neki?

Milyen hamar is ment minden... már a hitvese, mikor még alig volt az ünnepelt és elérhetetlen kedves; legdrágább kincséről önként mondott le. Miért is nem volt legalább a mátkaságuk valamivel hosszabb? Most itt volt... a zárt kocsi gyorsan szeli át a hideg levegőt és finom nyílásokon át a jeges fuvallat az érzékeny bőrét is éri... most itt van, a hideg és ösmeretlen város jött feléje, ahol majd élnie kell, fönn a második emeleten, egy "lakásban" egyforma messze lenn s fönttől és végképpen magára utalva. Eddig legalább volt egy házuk. Fázott... oh ez a borzasztó, fölingerlő hideg már hetek óta... ebben a percben meleg, világos bálteremben is lehetne, ártatlan mámorban... szinte kínozta a sajátos kettőzöttség érzése, hogy hol is lehetne másutt, ha minden másképp van... Ha csak a régi szobájában maradt volna; a nagy ablakokat látta és a hosszú asztalt, szokása volt mindent odadobálni napközben és estére már teli volt a munkáival, könyvekkel... egész napjáról számot adhatott volna ez az asztal... Vagy kék vizek felett is lehetne hajón, langyos és édes éjszakán... valaki átkarolja és erősen tartja... milyen erősen. Ha legalább nászútra mehettek volna.

A fiatalember mellette félénken simogatta a kezét; úgy tartotta, mint valami szent ereklyét... futólag jutott az eszébe, nem érezte vele az ő gondolatait. Szereti, hát jól van, ebben a percben olyan kevés köze volt, hogyan, túlságosan nyugodt abban, hogy a férfi már nem is látja milyen ő és mi más közös dolguk volt, mint az ő tiszteletteljes odaadása. Ő boldog most, mert nem kételkedik benne. Miben nem kételkedik? Hiszen úgy érzi, hogy nem méltó hozzá, tehát csak a szavában hisz, az ígéretében, konverciókban.

Az autó már aszfaltozott útra ért és lágyan ringatta el... lejjebb voltak, közelebb haza. Más talán nem kérdené, örül-e neki... nem érezne hívatlanul valami nagy szomorúságot élni, olyan kevéssé szabadon most már. Hiszen nem kívánta sohasem szabadnak.

Látta az életét... így akarta, az élet keserű kényszerítése olyan hamar beláttatta vele -, csak olyan nehéz volt mindig akarni - hogy így kell lennie, hogy ő neki célt és avval nyugodt boldogulást kell keresnie, nem rövid ragyogását egy érzésnek, ami nem más talán, mint oktalan ragaszkodás, fájó tudat, ami beékelődik az agyba, az egész testbe. Közel volt már ez hozzá?

Mindegy. Választott.

- Eszter... - mondta a férfi halkan.

- ...Igen...

Látta a hűséges szemeit a homályon át.

- Remélem, mindent úgy fog találni, ahogy szereti; a nővérem is a lakásban volt... holnap aztán...

Elakadt. Valami egészen egyszerű dolgot akart mondani, de nem tudott tovább beszélni erről a holnapról. Holnap aztán...

- Majd átveszek mindent - fejezte be Eszter hűvösen.

Tudta jól, szinte számot is vetett vele, hogy a ma és holnap közt van valami, egy elkerülhetetlen pillanat. El kell következnie; nem is gondolt rá, hogy nem őszintén, kicsinyeskedve megtagadja... Azt hitte, tud... de ebben a percben még csak rá se gondolt. Inkább a százféle apró holmira, amit nagy ládákban, kosarakban az új otthonba vittek; egy nagy dobozra, minek a kulcsa külön volt nála, tele apró, érthetetlen emlékekkel. A rokonai jóindulatúlag figyelmeztették, hogy jó lesz a régi dolgokat, ha vannak, mind elégetni. Nem törődött vele, mit akarhatnak ezzel mondani és elvitte a skatulyát talán bohó és szükségtelen lomjával, tehát a régi vágyakat és álmokat az új életbe. Holnap majd meg kell nézni, megvan-e minden és próbálni beleszokni az új környezetbe. Másra most nem is gondolt növekvő kimerültségben. Bágyadtan simított végig a homlokán. A szegény anyátlan leánynak már éppen elég volt ez a sok munka, csomagolás, szaladgálás már hetek óta. Ma is micsoda nap! magános készülődések; apja szertartásos és zavart arca, aki mintha mondani akart volna valamit és mégse szólt... végre késő délután egy pár szó egy hivatalos szobában, nehány asszony megcsókolta, valaki ráadott egy nagy bundát és betolták az autóba... a rövid útra legcélszerűbbnek találták fogadni egyet. Alig térhetett magához, alig búcsúzhatott el valamitől. Tegnap, az igaz, a lányok mind eljöttek hozzá, kíváncsi, csillogó szemmel csókolták össze és mondták: - hát most az övé leszel?... jöhet-e hát még egy erősebb kötés, mint az eddigi ígéret, az első érintés, a szükségszerű közelségek és amit a férfi énjéről, lelkéről már tudott és az, amit az tud őróla. Lehetne-e mindezt nem igazzá tenni, csak ennyit is magából még egyszer másnak adni? Visszavenni magát, anélkül, hogy évekig tartó nyomorúság ne legyen belőle a számára... mintha az eleven bőréből hagyna ott valamit.

Nagy, fényes lámpák világítottak a kocsiba, cégérek arany betűi... lassan mentek, nagykalapos asszonyárnyékok suhantak el az ablak előtt, tompa zsivaj szűrődött be; majd csendesebb utcába fordultak hirtelen.

- Itt vagyunk -, mondta a férfi nagyon halkan.

Kiszálltak. A kapu már zárva volt, várni kellett. A hideg a szoknyák alatt szinte átfogta karcsú lábait. Közönyösen eresztették be az idegen, szerény lakót; fenn a folyosón egy ösmeretlen, rosszképű cseléd várt; sietve és hajlongva ment előttük, a lakás minden ajtaja nyitva volt, túlfűtve és nagy világosságban; a gázláng kormozott és a tartókban virágok haldokoltak.

A férje leszedte róla a bundát, nervózusan és elszomorodva hajtogatta:

- Nem tetszik neked, Eszter; nem jól van így?

- Óh hogyne lenne jól? - mondta Eszter és mosolyra húzta az ajkát.

Várt valami erős hullámra, ami ő tőle jőve felmelegíthetné és elhallgattatná azt a kínos érzést, hogy magamagát látja és vár, gondol valami nagy, elhatároztató örömre.

A szíve úgy vert, fel, egészen a torkáig; két kezével odatámaszkodott az asztalhoz és nézte a férjét, nehéz, szorongó várakozásban. Az arca az éles levegő után már égett, de belül borzongatta valami.

A cseléd bejött a teás csészékkel és az új kannával. Minden holmi olyan új volt, közönyös és idegen. Kitöltötte a teát és cukrot keresett... nem volt és érte kellett menni. Megkereste a kulcsokat és kiment... mint majd holnap, meg minden nap.

- Majd én... - mormogta a férje ügyetlenül. Vele akart menni, de aztán zavartan állt meg az ajtóban s várt míg visszajön. Megitták a teát egymáshoz simulva, feszült csendben, hogy szinte hallotta a saját szíve dobogását. Olyan fáradt volt... a szemei majd leragadtak és a fejét a karosszékhez támasztotta.

- Fáradt vagy drágám? - kérdezte a férfi.

- Igen.

- Talán szeretnél lefeküdni -, ... mondta nagyon halkan. - Nagyon késő van,... éjfél rég elmúlt...

Eszter hálásan bólintott. Milyen jó is lesz a pihenés. A szobájában lenni. semmire se gondolni, aludni. Fel akart állni.

- Nem szeretnélek zavarni - ... mondta a fiatalember alig hallhatóan és halálos feszültséggel nézett rá.

Eszter csaknem összerázkódott hirtelen rémületben. Hiszen benn, a konvencionális hálószobában, két nagy ágy állott egymás mellett. Ő most be fog oda menni és...

Nemrég nála volt egy úgynevezett barátnője, a nászútjáról hazatérve; szerencsét kívánt neki és tolakodó bizalmaskodással sietett elmondani tapasztalatait. Hogy este, ahogy megérkezett, nem mert a hotelben maradni, hanem elmentek színházba és onnan egy dalcsarnokba... ő még nem látott olyat soha, két óra volt mire hazaértek, fáradt volt s inkább hazament volna, a férje is haragudott, de ő... Tovább mesélt volna, kellemetlen, halk vihogással, de Eszter elpirulva és ingerülten hárította el magától, a saját esküvőjére gondolva, homályos ijedtséggel. Pedig de jó lenne most tudni. Erről még sohase beszélt senki. Pedig ez a lány is, közönséges, férjrevágyó teremtés, akit mindig ki nem állhatott,... talán ezt is ösmeretlen rémület tartotta vissza, talán ez is egypár szegény órát akart, mielőtt az emberé lesz, akit nem szeretett...

Ő megígérte, hogy asszonyává lesz ennek a férfinak, aki tanácstalan remegéssel áll előtte és tisztelni fogja az ő fáradtságát ma, holnap, akármikor, lemondón, de mélyen sértve. Azt hitte, ha megosztja vele az egész életét; ez már nem is lehet olyan fontos. Tegnap így hitte... ma...

Szinte gépiesen állt fel, valahogyan benn volt a szobájában, az ágyában, a sötétben.

Erezte a homályban mint tágulnak ki a szemei, míg majdnem fájtak. És, mint a vízbefúló, egy pillanatra sajátságos és távoli képeket látott... poros. és unalmas domboldalokat, ahol gyerekkorában játszott... az apját... embereket... a tengert, ahogy egyetlen utazásakor látta... ég és víz összeolvadt valami vigasztalan szürkeségben, a parton egy kis gyerek állt és didergett kis fekete trikójában és vékony kis karjait kitárta s tenger fele. Sajátságos félelmet érzett akkor a gyerekért... tovább... nagyon messze egy arcot, akire hónapok óta nem gondolt, egy keskeny, csupa koponya, okos veréb-fejet, puha, sűrű, rozsdaszőke hajat. Barna szemeket, igen... barna és fényes, a pupilla alig látszik benne... szemeket, miket elfelejtett s egy nevet, amit mégis tudott. A mást ami lehetett volna... most becsukódik egy nagy ajtó és elzárja őt a folytatásoktól, a lehetőségektől.

Itt volt az utolsó perc, amikor csak a maga-magáé, most már az övé lesz, hiszen szeretni gondolta.

Csak most érezte, rémes bizonyossággal, hogy ezt csak akkor fogja tudni, ha itt lesz mellette és semmi soha másképp nem lehet. És ő nem félt! milyen éretlen gyerek volt hát. Most már itt van, a lakásban, ahol egész életét fogja tölteni; a cseléd, kinek parancsolni kell, csak itt a vékony fal mögött... Miért is nem mentek el, bújtak el messze, titokban... miért nem tanította senki, mit várhat, mit érezhet most és nem vétkes-e már a borzasztó, kishitű félelem, mi lesz vele... pedig akar boldog lenni, kielégülni egyben. Hát nem úgy van ahogy elgondolta és jóság és jellem és életcélok, az mind semmi, csak most erősen a karja közé kellene. hogy vegye és vigye magával... ő, vagy más?... az a rozsdaszőke fejű ember? ...

Az ajtó kinyílt, nagyon csendesen és bejött rajta a férfi.
 

A késő téli reggel fakó fénye és zűrzavaros lármája szűrődött be az ablakon. Eszter felemelte fáradt szemhéjait és meglátta maga mellett a férfit, aki alighanem most szunnyadt el; lágy vonású, fiatal, fáradt és végre megnyugodott arcát, nyugodt figyelemmel kísérte.

Most látta csak, ideges várakozástól milyen kínzott volt eddig.

Határtalan szánalommal egyszerre sokkal idősebbnek, védőnek érezte magát... minek is ez a sok szenvedés, jó lesz hozzá, hallgató, türelmes. Kimerülten zárta le a szemeit... milyen jó lenne most messze el lenni.

A férfi csendesen felkelt mellőle s ő hunyott szemekkel fekve maradt... gondolkodva? Hiszen az egész énje, teste az ami érez és leszámolt.

Tegnap... más élet volt az, más én. Ma már ért és tud. Mikor már rémesen egyedül, kiszolgáltatottan áll mindörökre ővele szemben. Hát vele maradnak a szürke és üres napok, mitől elmúlt életében menekülni akart, mert nehezebb volt végigélni bármilyen szerencsétlenségnél... A közönyösségén, hidegességén érzi, hogy örökre. Sajátságos félelmekkel, hogy tartalmuk lehet egyszer, pedig azt most már nem akarja soha többé.

A cseléd járkált és zörgött a másik szobában. Utána kell majd látni a napi dolgoknak.

A szoba jéghideg volt, de ő belső remegéssel, könnyű szédülést leküzdve, fölkelt és közönyös mozdulatokkal kezdett öltözni. Felvette az új, egyszerű ruhácskát, ami már oda volt készítve, megkereste a kiskosarát, úgy mint mindennap és csendesen kiment.