Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 18. szám

Schöpflin Aladár: Magyar irodalomtörténet-írók

Katona Lajos halálával megüresedett a budapesti egyetemen a magyar irodalomtörténet egyik tanszéke. Megkezdődik, vagy talán már meg is kezdődött a harc a betöltendő stallum körül; bizonyára fel fog vonulni mindenki, aki a fiatalabb irodalomtörténet-író generációból valakinek tartja magát; csak azt kell kívánnunk, hogy ne legyenek ennek a küzdelemnek olyan szégyellni való, tudományos intézményhez méltatlan momentumai, amilyeneket az utóbbi időben a legtöbb egyetemi katedra betöltése körül láttunk s amelyeknek nagy része van abban, hogy egyetemeink tekintélye pár év alatt annyira alászállott.

Minket azonban e pillanatban nem ez s a dolognak nem is a személyi része érdekel. Mi a legjellemzőbbnek azt látjuk az egész dologban, hogy ennek az általában elsőrendűnek tartott tanszéknek betöltésekor az egyetem, illetőleg a fakultás ismét abba a helyzetbe kerül, hogy akárhogy tölti is be, nem bírja megnyugtató módon betölteni, mert nincs az irodalomtörténettel foglalkozó tudósaink között egy sem, akire a tanszéket s a vele járó feladatokat közmegnyugvásra rá lehetne bízni. A magyar irodalomtörténet az a tudományág, melynek talán a legtöbb művelője van; körülbelül csak a hazai történelem vetekedhetik vele ebben. És ebben az aránylag nagy tömegében a kutatóknak nincs egy sem, aki egyéniségével, eddig végzett munkájának súlyával és értékével hivatottnak mutatta volna magát, hogy egy generáció irodalomtörténeti képzettségének alapvetője és a magyar irodalomtörténeti tudomány vezető szelleme legyen.

A mi szűkös és szegényes szellemi életünkben nem elég, ha az egyetemi tanár tárgyát jól elő tudja adni az ifjúságnak. Az egyetemi tanár nálunk helyzeténél fogva mintegy jegecesedési központja kell hogy legyen a maga tudományágának; munkásokat kell teremtenie, a meglevő munkásokat inspirálnia, munkájukat megkönnyítenie s emellett magának is jelentékeny produktív munkát végeznie. Csak azokban a diszciplínákban látunk legalább valamelyes életet, amelyeknek tanszékeit ilyen kiváló egyéniségek töltik be, akikben a propaganda ereje a produktivitással egyesül. Ilyen egyéniséget irodalomtörténettel foglalkozó embereink között nem találunk egyet sem.

Talán ritka is két ilyen heterogén képesség találkozása egy emberben s így méltányosan nem is követelhetjük, hogy meglegyen a magyar irodalomtörténet jövendő új tanárában. Azt azonban mindenesetre megkövetelhetjük, hogy jó irodalomtörténet-író legyen, erőteljes tudományos jellem, az irodalom természetébe és fejlődésébe bepillantani tudó elme, gondolatokat és szempontokat produkáló szellemi energia. Hogy jóval több legyen, mint régi kódexek és levéltári okiratok száraz, lelketlen kivonatolója, magukban véve élettelen életrajzi adatok böngészője és külsőleges filológiai kapcsolatok megállapítója.

Az irodalomtörténet tudományának más tudományok felett nem az adatok nagy tömege ad érdeket és értéket, hanem azok az utak, melyeket az irodalom megértéséhez nyit. Ha meg tudja értetni az irodalmi műnek írója egyéniségéhez való viszonyát, a maga korával s a mai korral való kapcsolatait, ha meg tudja sejtetni azt a titokzatos folyamatot, mely által bizonyos benyomásoknak bizonyos egyéniségben való felszívódása bizonyos meghatározott irodalmi műveket eredményez, szóval ha rá tud mutatni azokra a tényezőkre, amelyek által egy bizonyos irodalmi mű egyáltalában meglett és olyan lett, amilyen -, akkor van értéke és súlya. Ellenkező esetben vagy élettelen és a szellemi életben értéktelen anyaghalmaz, vagy legfeljebb felületes, a dolgok lényegéi nem érintő anekdota-gyűjtemény. Sőt; tovább kell mennünk: az irodalomtörténeti munka szerzőjének magának is a maga módján művészi alkotásra képes írónak kell lennie, mert minden tudomány között első sorban az irodalomtörténet az, amelyhez nem elég az anyag bármily teljes ismerete, a tudományos metódusokkal bánni tudás bármily nagy biztonsága, hanem bizonyos olyan tulajdonságok is kellenek hozzá, amelyek csak pregnánsan kifejlett írói egyéniségekben lehetnek meg. Az irodalmi műbe s a mű mögé, egész szerzője lelkéig ható penetratió, a távol eső tények és jelenségek rejtett kapcsolatait is észrevevő intuíció, a művészi formák eleven megérzése nélkül lehetek igen kitűnő mineralógus, de csak igen gyönge irodalomtörténet-író. Az irodalomtörténet természete adja meg ezt a posztulátumot; mert a történelemmel és a művészettörténettel együtt azok közé a tudományok közé tartozik, amelyek túlterjednek a szoros értelemben vett tudomány határain és elnyúlnak a művészet határáig. A művészet pedig mindenkor szintézis s ezért nem lehet el az irodalmi művészet történetírója sem szintézisek nélkül.

Ezeket a már rég közhellyé vált dolgokat azért kellett elmondani, hogy legyen mihez hozzámérni a mai magyar irodalomtörténet-írás munkáját.

Ismeretes, hogy a magyar irodalomtörténet Toldy Ferenc és Gyulai Pál műve. Toldy volt az, aki összehordta az alapvető anyagot, kicövekelte nagyjában a határokat és először tett jetentékenyebb kísérleteket az egésznek a fejlődés rendszerébe való összefoglalására. Gyulai volt a feldolgozó, a selejtező, a szempontok és kapcsolatok megállapítója, az értékek megbecsülője.

Gyulai irodalomtörténet-írói munkássága a nyolcvanas évekkel véget ért. Ami azóta, tehát körülbelül egy negyed századja történt, az az utódok munkája. De vajon mennyi történt?

Kaptunk egy sereg nagyjában hü és pontos szövegkiadást, úgy hogy elmondhatjuk, hogy irodalmunk lényeges művei ma már kevés kivétellel kritikailag megállapított szövegben állnak az olvasó rendelkezésére. Ez hasznos munka volt, szükséges alapja minden irodalom-fejtegető munkásságnak; de egészben és egyenkint tiszteletreméltó szorgalom műve csupán, téglahordás az építőnek, az igazi kutatónak segítségére; érdemes napszámos-munka, de mégis csak napszámos-munka.

Kaptunk egy roppant nagy halom anyagot: kiadott életrajzi és kortörténeti adatok, levelezések, mindenféle okiratok roppant tömegét. Ezzel nagyon megkönnyebbedett annak a helyzete, aki irodalmunk bármely korának bármely irodalmi jelenségével foglalkozik. Szakfolyóiratokban, akadémiai és egyéb kiadványokban, sőt elvétve még középiskolai programokban is igen nagy nyers anyag van feldolgozva. Ennek hasznavehetősége nyilvánvaló, bár az igazi történet-író sohasem lehet el anélkül, hogy vissza ne menjen, még ha kiadott dolgokról van is szó, az eredeti forrásokig. Az ilyen úgynevezett forrástanulmányok azonban még inkább a tudományos napszámos-munka körébe tartoznak s még kevésbé adják meg végzőjüknek a tudományos kvalifikaciót, mint a szövegkritikai munkák. E mellett ily természetű adatkutatásunk teljesen rendszertelen és terv nélküli, esetleges; fontos pontokon tátongó hézagokat hagy, kevéssé fontos pontokat kelleténél is jobban kimerít.

Kaptunk egy terjedelmében elég jelentékeny összehasonlító filológiai munkásságot, amelynek minősége azonban egészében nem valami nagy fogalmat ad filológusaink színvonaláról. A filológiai részlet-összehasonlítás olyasforma, mint a szövettani kutatás az élő testre vonatkozó tudományban. Első sorban mikroszkopikus éleslátás és az írói alkotás módjának intuitív megérzése kell hozzá. A mi filológusaink túlnyomó része vaksi szemmel nézi a magyar íróknak más magyar írókkal és a külföldi régi és új irodalmakkal való kapcsolatait s csak a felületes, önmaguktól szembetűnő jelenségeket veszi észre. Olyan filológus, amilyen a megboldogult Katona Lajos volt, aki valóban egy mikrotóm finomságával tudta elemezni a középkori irodalom és a népköltészet termékeit, ma nincs is közöttünk. A mi filológusaink túlnyomó része beéri ismert tények részletes bizonyításával. Eleve ismert dolog például, hogy Kotzebue hatással volt Kisfaludy Károlyra. Már most jön egy filológus, elolvassa sorban Kotzebue és Kisfaludy darabjait, megmutatja, melyik darabnak mily elemei találhatók mag ebben vagy abban a darabban s a hosszú értekezés végén sem tudok meg többet, mint hogy Kotzebue hatással volt Kisfaludyra, de Kisfaludy darabjainak természetére, alkotása módjára, korukból kinőtt voltára, szóval az összes fontos kérdésekre vonatkozólag semmivel sem tudok többet, mint azelőtt. Holott éppen Katona munkáin s néhány kitünő külföldi filológus munkáin megtanultam, hogy a kellő hivatottsággal végzett filológiai elemzés és összehasonlítás mily érdekes titkok rejtekajtóit tudja kinyitogatni érdeklődésem számára. Szóval a filológiai kutatásban a mi kutatóink csak a felületes munkát végezték el, azzal, ami a filológiának tulajdonképpeni értelmét adja, hogy a múlt irodalmaiból megértesse azt, ami csupáncsak a történeti anyag és a történeti módszerek segítségével nem közelíthető meg -, adósaink maradtak.

Meglehetős hézagosan, de legalább egyes pontjaiban kielégítő módon van feldolgozva régebbi, főleg nyelvújítás előtti irodalmunk nyelvtörténeti anyaga, amint hogy nyelvtudósaink tartalmasabb és módszeresebb munkát végeznek, mint irodalom-kutatóink.

Ennyiben, tehát nagyon hiányosan gyűjtötte össze a legutóbbi negyedszázad irodalomkutatása irodalmunk múltjának nyers anyagát. Ami aztán ennek az anyagnak feldolgozását illeti, abban még nagyobb a szegénység. Huszonöt év óta, vagyis Gyulai Pál alapvető munkássága óta mennyiben fejlődött irodalmi múltunkról való felfogásunk? Elvégeztük-e a Gyulai Pál által megállapított értékek revideálását, amelyre pedig szükség van, hiszen Gyulai mégis csak más kornak, egy gyökereiben más kultúrának az embere volt s ugyanaz a mű Szükségképpen lényegesen mást kellett, hogy mondjon az ő korának, mint a miénknek? Tudunk-e az olvasó kezébe csak egyetlen irodalmi életrajzot adni, amelyből egy író, egyetlen monográfiát, melyből egy kor elevenen, a maga valóságában, szemlélhető módon lép ki egy hivatott író útmutatása nyomán? Egész halom életrajz, egy-két terjedelmesebb monográfia is fekszik előttünk -, egyikben sincs több, mint külső életrajzi adatok és az egész irodalmi művekre vonatkozó, az irodalom lényegét meg sem érintő, élettelen tudnivalók elsorolása, legfeljebb még meddő, üres esztétizálás. Ha Péterfy tanulmányai nem volnának s Riedl Arany-tanulmánya nem volna, akkor azt kellene mondanunk, hogy az irodalom filozófusi és művészi fejtegetése terén Gyulai óta a meddőség teljes és megszakítás nélkül való. Ami kísérlet ezen a téren történt, még ma is alig egyéb, mint Gyulai megállapításainak felhígítása és szétlapítása. E sorok írója jó lélekkel elmondhatja, hogy ismer minden a magyar irodalomra vonatkozó életrajzi munkát, ami húsz év óta megjelent, de elmondhatja azt is, hogy több-kevesebb dátumszerű adaton kívül egytől sem kapott semmit s egy sem hozta közelebb egyetlen magyar író megértéséhez sem. S emlékezetemben ezek a könyvek teljesen egybefolynak. egyiknek sincs egyéni színe, egyikben sem lépett a biográfus a tárgyalt íréval a legcsekélyebb személyes kapcsolatba. Mind valamennyi arról tanúskodik, hogy írójuknak a tárgyul vett író és munkássága nem volt egyéb, mint elvégzendő penzum. A jó életrajz pedig mindig személyes ügye írójának; két írót revelál: azt, akiről szól s azt, aki írja.

Egyes korszakokról szóló monográfiánk vajmi kevés van; a XVI. század törekvései, melyeknek nem egyes kiváló személyiségek adják meg a lényegét, hanem az általános szellem, amelyek tehát csakis egészükben, összefoglalón nézve érthetők és értékelhetők, épp úgy nem ragadták meg irodalomtörténet-íróink figyelmét, mint például a nyelvújítás nagyszerű kűzdelme, vagy a harmincas-negyvenes évek roppant erőfeszítései. Olyan szegények vagyunk ilyen összefoglaló monográfiákban, hogy még a kísérletek is becsülésre méltók, de még ilyen kísérletek is alig vannak. Nagyobb koncepcióra nem vállalkoznak a mi irodalomtörténet-íróink, amint általában a nagyobb koncepciók csaknem teljes hiánya jellemzi egész tudományosságunkat. Ilyen körülmények között természetes, hogy az egész magyar irodalomtörténet egységes összefoglalására még kevésbé akad vállalkozó. Leszámítva Horváth Cyrill megkezdett és félben hagyott irodalomtörténetét, amely alig tekinthető többnek érdekes kísérletnél, egész a múlt évig be kellett érnie az éppen nem egységes, mindenféle tekintetben egyenetlen Képes Irodalomtörténettel annak, aki összefoglaló áttekintést akart kapni, a tankönyveknél bővebbet, irodalmunkról. Csak a legújabban jelent meg Pintér Jenő kétkötetes nagy munkája, mely ugyan szintén nem adja az egész anyagot, s egy irodalomtörténeti kézikönyv ideális követelményeinek nem felel meg, de legalább jelentékeny eruditió, elég széles áttekintés, s bár forrongó és még ki nem alakult s nem is éppen mélynek látszó, de a maga útjait kereső elme műve.

Ha aztán belülről nézzük, az újabban megjelent irodalomtörténeti munkák szellemi színvonala szempontjából irodalomtörténet-írásunkat, akkor siralommal kell néznünk a huszonöt év előtti színvonal lesüllyedését. Toldynak, Gyulainak bizonyára nem volt legjellemzőbb oldala a kiterjedt világirodalmi tájékozottság, de ők s különösen Gyulai, mégis az egyetemes irodalom fejlődésének színvonaláról nézték mindig a mi irodalmunkat s Gyulai érték-becsléseiben mindig ott volt mint becslő tényező a világirodalmi szempont. Az utána jövők, Beöthy, Péterfy, Riedl még szélesebb egyetemes áttekintéssel dolgoztak. A fiatal nemzedékben alig látunk egyet is, aki ennek jelét adta volna. Irodalomtörténet-írásunk mind jobban begubózódik a magyar glóbusba, mintha a magyar irodalom teljesen magában, az európai irodalmi mozgalmaktól függetlenül élt és fejlődött volna. Filozófiai szellemet, pszichológiai betekintést hiába keresünk ifjabb irodalomtörténet-íróinak munkáiban; a szakma régi és újabb mesterei, akik az emberi dolgok mély megértésével, a lélektani elemzés gazdagon differenciáló művészetével dolgoztak -, az ő számukra hiába éltek és dolgoztak. Valami kellemetlen, alacsonyrendű nyárspolgárias szemmel nézik az írókat és irodalmat egyaránt s ebből folyólag a munkájuk alig egyéb, mint íróknak és irodalmi műveknek nyárspolgári perspektíva szerinti kikészítése. Hogy ezen a réven micsoda önkényesen retusírozott, édeskés és valószerűtlen kép kerül a magyar olvasó elé pl. Petőfiről vagy Aranyról, azt tudja mindenki, aki csak egy keveset érdeklődött a dolog iránt.

S ugyanebből a szellemből ered a mai fiatal irodalomtörténet-írók egy nagyon jellemző tulajdonsága: a mérges animozitás a mai s a legközelebbi múlt irodalma ellen. Részben ez, részben pedig a hivatottság hiánya az oka, hogy az Arany utáni irodalom, pontosabban szólva a hatvanas évek óta kifejlett irodalom teljesen feldolgozatlan; egy-két buzgó és kellő tudományos apparátus nélkül dolgozó fiatal emberen kívül senki sem merészkedett kísérletet tenni egyetlen Arany után érkezett írónak irodalmi fejlődésünk képébe való beillesztésére. Ha irodalomtörténet-íróink szemével nézzük a dolgot, akkor az utolsó emberöltő, amelynek irodalmi életében lehetetlen nem látni a pezsgést, a fejlődés energiáit, teljesen meddő volt, régebbi nagy íróink után maradt kopár tarló, amelyen még tallózni való is alig akad.

Ez annak a kicsinyes, szűk körű, a mai életet nem értő, érteni nem is akaró szellemnek a kifolyása, amelyet majdnem minden újabban megjelent magyar irodalomtörténeti könyv elárul. Elfogultság, irigykedés, a szempontok alacsonysága, művészietlen szellem, rágódó dogmatizmus jellemzi tudósainkat, mikor újabb irodalomtól és íróról van szó.

Pedig az irodalomtörténetnek az a fontos feladata is volna, hogy a múlt fejlődésének feltárásával előkészítse és megkönnyítse a jelen megértését, hogy a múlt irodalmának ismerete révén belevezesse az olvasókat a jelen irodalmába. A mi irodalomtörténet-íróink meg egyenest elriasztják,azaz elriasztanák, ha lehetne, az olvasót az egész mai irodalomtól, amelyet elfogult jelszavak alapján, egyetemes anathema alá vetnek. A múltra vonatkozó feladataikat nem tudták teljesíteni, tehát ellene szegülnek a jelennek. Szerencsére teljesen hatástalan ez az ellenszegülésük; csak őket idegeníti el a mai élettől s bevonja műveiket az iskolásság unalmas patinájával. Az olvasók tömegeit az élő irodalom hódítja meg, amint hogy az olvasók érdeklődése mindig a jelennek, az élő irodalomnak jut, bárhogy bosszantja ez a tudós tanár urakat.

S az élő irodalomból fog kiindulni az irodalomtörténeti tudomány megreformálása is. Jelek máris látszanak, az irodalommal tudományosan foglalkozó fiatalságban mind többen akadnak, akik elkülönítik s szellemileg függetlenné teszik magukat az iskola irodalomtörténetétől és keresik az utakat, melyeken új szellemhez, termékenyebb munkához juthatnak. Gyulai Pál hagyománya, mely ma illetéktelen örökösök kezén szétmállott, fel fog támadni. Ahogy ő egykor az irodalomból, az élő irodalomból kiindulva jutott el az irodalom tudományához, épp úgy egy jobb, szerencsésebb és tehetségesebb nemzedék is az irodalomból kiindulva fogja Gyulai hagyatékát tovább fejleszteni, irodalmi múltunkat a mai élet számára értékessé és gyümölcsözővé tenni.