Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 16. szám · / · Hatvany Lajos: Az úri hölgyhöz

Hatvany Lajos: Az úri hölgyhöz
1.

Primo: az új írók nem magyarok, illetve nem magyarosak.

Erre a vádra, legegyszerűbb felelet: tessék elolvasni Ignotus Kísérletek című esszékötetét s ez előkészítés után Ady Endre valamelyik verseskönyvét, átengedve magát e versek szilaj magyarosságának, minden elfogultság nélkül.

Azt hiszem, alig lehet ellenállni a kettős támadásnak. Egyrészt, ott az esszéíró, aki rámutat arra a sok mindenben megváltozott Magyarországra, melynek a mai író kifejezője legyen, ha a mai s ha az író névre rá akar szolgálni s másrészt ott az író, kinek lírája mindjárt betölti a kívánalmakat.

De Ady mellett ott vannak többen, kik ugyancsak lírában s mások, kik regényben, novellában, drámában, kritikában, számos egyéb érdeklődésük és egyéni különbözésük mellett is, egy és ugyanazon országos érdekű mondanivaló kifejezői, a mai magyarság kötelességeinek átérzői és hirdetői.

Miért van az, hogy mégis épp e ponton éri fiatal íróinkat a legtöbb vád? Csak látszólagos paradox, hogy az új írókat ép a hazaszeretetük és ép új hazafias költészetük, tünteti fel hazafiatlanoknak.

Bővebben kell magamat kimagyaráznom.

A régi magyar hazafias költészet, nemzeti érzéseinknek ma már csak egy hányadát fejezi ki: nemzeti büszkeségünket. Vannak órák áh ritka órák, boldog órák - mikor elhisszük, hogy hazánk: bokréta az Isten kalapján.

De vannak más órák is. Hogy oly gyakoriak, annak az átkozott expresszvonat, meg a rendes postajárás az oka, mely oly könnyen röpít külföldre s mely eláraszt külföldi könyvekkel és újságokkal.

Ezek a keserves összehasonlítás órái. Ilyenkor torkunkra forr a puszta képét magasztaló vers, torkunkra még az "itt élned, halnod kell" is, nem örülhetünk Arannyal a kivívott alkotmánynak, mert a ki nem vívott kultúra fájdalma nyom.

A nem költő, oly erős a régi magyar versek hatása, tán öntudata küszöbéig se juttatja ez érzéseket és nyugodtan rázendít az Isten kalapjára, ha erre szánt ünnepélyes alkalmak borközi állapotában honfiúi érzések dagasztják keblét.

De a költő, nem azért költő, hogy akármit is elnyomjon magában.

Így születik meg az új hazafias költészet, mely - s ez vele jár költői őszinteségével - új formákat, új nyelvet teremt.

Ez új hazafias költészet szükségességének van egy negatív bizonyítéka is.

Az az eszme- és érzéskör, mely valaha Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa hazafias verseit hozta fölszínre, körülbelül negyven év óta nem termett többé igazi verset. Hiába nyújtanak rá évfordulók, politikai kríziseink aggodalmai s az irodalmi társaságok meddő jutalomtételei folytonos alkalmat. Mit mutat ez?

Hogy ennek az eszme- és érzéskörnek termő elve kiveszett. Nincs benne éltető erő. Aki innét merít, csak frázist, költői szólamot talál.

Ismerjük: március 15-i költőinket! Kár a szót vesztegetni.

Ezzel az egész epigon költészettel tessék szembeállítani Ady valamelyik - akármelyik - versét, teszem a Párizs az én Bakonyom-at, vagy azt, hogy: Kúnfajta, nagyszemű legény volt, vagy akár azt, hogy: Hepehupás vén Szilágy-ban meg azt, hogy: Jöttem a Gangesz partjairól...

Persze, hogy itt: "irán szagú szittya sereg"-ről, otthoni "csúf kezekről", "gatyás népről", "bambáról" van szó - de mindjárt a harag e kitörései mellett a vers cikázó tüze, hány szerető, fájón szerelmes érzés szószikráját lobbantja elő. Ki merte Berzsenyit gáncsolni, hogy "nyomorult"-nak mondta a hazát? és Vörösmartyban, Kölcseyben, Petőfiben hány ily kitétel. Széchenyiről meg éppenséggel jó lesz hallgatni.

Nem a szavak teszik - hanem a szavakon átremegő érzés. Már pedig evidens, hogy Adyban nem a fajtájával meghasonlott magyar szórja átkait. Erre a költő huszáros odaállása és verseinek pusztai, vad, friss egész módja vall. Ady csak annyiban vét, hogy igazi költő, aki még a hazaszeretet se tipizálja, hanem önmagából, az időből, a helyből, a körülményekből, illetve azok szerint szól, azon átérzetten, ahogy az érzése támadt. Rákosi Jenő egyszer sajnálatát fejezte ki Ady Endre miatt, hogy nem érzi a Tiszapart szépségét. A Budapesti Hírlap szerkesztője a Tiszában még mindig Petőfi Tiszáját látja, (tehát nem nézi a maga szemével). De hol a Petőfi Tiszája? Ahol a tavalyi hó. Ady bizonnyal épp úgy, mint mi mindannyian, sokszor elábrándozott a régi, féktelen Tiszáról, a Tiszaparton járva-kelve. Mormolgatta is magában - másképp nem volna magyar, nem volna költő - Petőfi tiszai dalait. De épp oly kevéssé volna magyar és költő, ha emlékek nyomán írt volna, akár egy sort is a Tiszáról. Ki tehet róla, hogy azt írta meg, amit látott?

És mit látott? Hogy a gyönyörű ősállapot, mely Petőfit ihlette, sehol sincs - de igenis van valami felemás kultúra, a magyar falvak viskói elé kent vékony asztfaltréteghez hasonlatos. Egy perc! Párizsi szajnai víziók ébrednek benne föl. És megszületik: Jöttem a Gangesz partjairól... mely versnek keserű végsora: A Tiszaparton mit keresek?

Ezért mondhatjuk, hogy Zrínyinek, Berzsenyinek, Széchenyinek, az új magyar írókra szállt öröksége: ez a keserű hazafiság az, mely meg nem értők, a magyarság szemébe port hintők szájába a hazafiatlanság olcsó és fölületes vádját adja.