Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám · / · Figyelő

Ady Endre: Lucien
(Binet-Valmer regénye)

Egy sárga borítékú, Wilde-mottós, új könyvet olvastam, Ollendorff-könyvet, a napokban, "Lucien" a címe, regény, Binet-Valmer írta. Szól pedig a könyv egy Lucienne-lelkű Lucienről s én Szaffó és Bilitisz drága neveit sóhajtozván, öblítettem ki utána a számat. Csúnya dolog volt ez tőlem mindenképpen, oktalan, hetyke férfiaskodás s az asszony-kedvelő hím esztétáknak illetlen póza. Miért vagyok én irgalmasabb Leszbosz emlékéhez, oltárához és virágos pamlagához, mint a saját nememnek nő nélkülöző amorózóihoz? Gonosz elfogultság ez az enyém, de lebírhatatlan s én az egyneműek szerelmét mégis csak két fiatal, nagyon szép nőtest hidegrázós összefonódásában látom szépnek. Nyilván azért, mert én csak a nőtestet kívánom ölelésre és öleltetésre s megbocsátok a szép nőnek, ha olyan szépbe bolondul bele, mint egy szép nő test. De Lucien nem ezt vallja s ő nem akarja magát nyomorultnak hinni, mert a szerelmet másként gyakorolja, mint más: ez a regény. Miért volna az a szerelemmódja aljas:... "l'acte est toujours immonde, et l'âme basse de la femme le rend plus immonde encore". Lucien tehát Oscar Wilde legfélreértőbb, legérdekeltebb, legfanatikusabb s legrosszabb tanítványai közül való. "Engem nem fognak megölni, mint megölték a nagy Wilde-ot, a nyomorultak, igen, a nyomorultak, a képmutatók, a hóhérok". Íme, Lucien: egy már nagyon ismert és merész típusa a szexuális élet fátum-sújtottjainak, egy egyre hősödőbb hőse a gyávaságnak. S a könyv címlapján Wilde-nak ezek a szavai: "mais le plus brave d'entre nous est épouvanté de lui-męme". S Binet-Valmer regényének mégis az a legnagyobb hibája, ami az enyém is az olvasásban: az állásfoglalás. Az ifjú író úr pompásan megérteti Lucien vergődését, sorsát, de minden sorából kiujjong, hogy ő nem Lucien. Georges Eekhoud már akkor sokkal művészebb, bár Eekhoud is állást foglal, de pro, és infernális forrósággal, megdöbbentő lírával. Binet-Valmer könyve mégis több dokumentumnak, mint bárkié, ki eleddig mai férfiúról írt, önmagába és férfiú-társainak szebbjeibe szerelmes férfiúról.

*

Lucien Vigier egy nagy, nagyon nagy tudósnak a fia, aki Nobel-díjat is nyert s egy frivol, fiatal mamáé. François Vigier Franciaországnak, sőt a világnak és mindenek fölött önmagának büszkesége, a tudomány dicső őrültje. Érdekes, hogy Binet-Valmer, a "Les Métčques" írója a Maître-t majdnem csupa idegenekkel véteti körül. Batchano, a Krisztus-lelkű román doktor, akibe titokban szintén szerelmes Lucien, Périclés, aki talán görög s Marie Lewinszka, a sokszorosan milliomos, szépséges lengyel doktor-kisasszony. S a Vigier-család általában métčque-k társaságában él s Reginald Lovell, egy Velasquez-arcú, amerikai, híres szobrász szabadítja föl Lucient. Lovell által érti meg Lucien, hogy az ő szerelmes, titkolt, szégyenelt álmai a legnagyszerűbb álmai a szerelemnek. Még jó, hogy Binet-Valmer Eekhoudot nem szavaltatja el Lucien-nel: a férfiút szerető férfiú szerelme az Übermensch prófétás nászindulója. Lovellt kiutasítják Párizsból egy fekete mise miatt, melyen persze Lucien Vigier is ministrál. El kell tussolni a botrányt a François Vigier dicsőségéért, de François Vigier ekkor megtudja, hogy micsoda az ő fia. A Maître csak a tudománynak, a dicsőségnek, a halhatatlanságnak él, ennek föláldozta a feleségét is. Arról volna szó, hogy most áldozza föl a fiát is, kényszerítse Lucient, hogy a gyalázatból a halálba szökjék. De Lucien már ekkor más mentő eszközt talált ki: nagy ember lesz, nagy művész, akinek joga lesz szeretni is másként, mint másnak.

- Atyám, a te bűnöd, hogy az vagyok, ami vagyok, a te bűnöd és az anyámé, én nem tehetek róla. Meg akartam már sokszor ölni magam s ha a te dicsőséged, a te neved ezt követelik, meghalok. De nézd, te zseni vagy, érzem, hogy kellett kapnom a te zsenidből, ments meg engem, segíts meggyógyulni, segíts ahhoz, hogy nagy ember legyek.

François Vigier szomorúan néz a fiára, ismeri ezeket, mind ilyenek, gyávák, hazugok. Nagy ember akar lenni ez a monstrum -, gondolja - hát miért ne legyen ő, a nagy ember, egyszer monstrum? Neki, François Vigiernek, joga volna ehhez, az ő gyermekei úgyis inkább: a tudománya és a könyvei, haljon meg ez a szerencsétlen fiú. De a nagy ember se olyan erős, mint magáról hiszi s bár a Maitre tudománya nem ígér reményt, Lucien időt kap. Gyávaságból, nehogy t. i. gyávának lássák, egy golyót röpít magába, de a golyó csak a vállát éri. Az apja megmenti, Marie Levinszka ott ül hetekig a beteg ágyánál s Batchano, aki szerelmes titokban Marie-ba, az egész családnak gyöngéd őrangyala e megpróbáltatások idején.

*

Marie beleszeret Lucienbe, mialatt ápolja s elhiszi Lucien-nek, hogy olyan drámát írt, amely előtt Párizs meghódol. Lucien pedig elhatározza, hogy mégis meg akar gyógyulni Marie által, akinek annyi milliója van. Ez a nő, ez a kivételes nő, vissza fogja hódítani őt a férfiaktól és segíteni fogja a dicsőség útján. A lábadozó Lucien fölolvassa drámáját családja, barátjai, Marie és Batchano előtt. Nagy sikere van a fölolvasásnak, de François Vigier és Batchano a leghatásosabb jelenetek alatt nyugtalanul néznek lopva össze. Ők, az orvosok, tudják, hogy ilyen érzéseket, ilyen jeleneteket csak olyan írhatott, mint Lucien. Lucien fölgyógyul, az apja tűri, hogy eljegyezze magát Marie-val s a tudósok tudósa már-már hisz a csodában. Pedig közben Lucien a legnagyobb próbát is megteszi, hogy vajon Marie megtörte-e a varázst. Marie nem akar hinni lady Cynthiának, egy szalon-tartó, pletykás hölgynek, hogy Lucien "n'est d'aucune utilité pour une femme." Ő azt hiszi, hogy Lucien az ő szent leányságát akarta kímélni s halálosan hisz az ő csodálatos szépségű vőlegényében. Gyorsan, a francia drámák gyorsaságával következik el a vég. Lucien drámája megbukik. Lovell álnév alatt ott van Párizsban, ott van a gyászos színházi estén s elszökteti Lucient. San Remóból három levelet ír Lucien az apjának, Batchanonak és Marie-nak, bejelenti, hogy öngyilkos lesz. S mikor Batchano, akinek Lucien bevallja a levelében, hogy csak őt szerette, siet a rendőrségre, a rendőrfőnök mutatja nevetve titkos rendőreinek a jelentését. Az napon, amikorra bejelentette Lovell elhagyását és a halált Lucien, álnév alatt elutazott folytatni kéjutazását Lovellel Nápoly felé. A Lucien fajtája hazug, momentán, gyáva, menthetetlen -, harsogja regénye végén Binet-Valmer. De így nem volna értéke a könyvének, ha a többi embere nem volna ragyogóan kedves, bús sorsú ember. És fölöttük nagy ön-szerelmével, dicsőség-vágyával s legvégül is győzelmesen: az öreg Maître François Vigier. Egy gyönyörű párisi legény, egy Apolló haladt el előttünk és társai között, aki külsőleg csupa fényes ígéret. És kiderül, hogy se nem ember, se nem művész, se drámát nem tud írni, se meghalni nem tud, mert nem asszonycsókra szomjasan termett. Binet-Valmer pedig evvel a harmadik könyvével egy százszor több Willynek indult s annyira látszik, érzik rajta, hogy nem Lucien-fajta, hogy Henry Bernstein, kinek a könyvét ajánlotta, nem félhet a meggyanúsíttatástól. És mégis azt gondolom, hogy ezt a könyvet a Lucienek veszik, olvassák leglázasabban és dühősen méltatlankodva. Ők, akik ókorból, középkorból, újkorból annyi nagy nevet követelnek magukénak, nem törődhetnek bele, hogy többnyire csak Lucienek, gyávák, boldogtalanok.