Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám · / · Figyelő

Halász Imre: Magyar imperializmus

Érdekkel lapozgattam érdemes publicistánk, Réz Mihálynak éppen most megjelent munkáját, melynek címe: "Magyarország és Ausztria közjogi viszonya." Ez a cím közjogi munkát enged várnunk, az előttünk fekvő könyv azonban eleitől végig túlnyomólag politikai fejtegetéseket tartalmaz. Nem annyira a közjogot, mint inkább a közjogi állapot és a tényleges helyzet közti diszharmóniát s az e diszharmóniából eredő következményeket tárja elénkbe a szerző. Nem nyújtja s nem is akarja nyújtani a Magyarország és Ausztria közti viszony óriási problémájának teljes feldolgozását -, ez nem is volna lehetséges egy ily aránylag kisterjedelmű munkában. De érdekesen világít rá néhány sajátos szempontra.

A 67-iki kiegyezés elvi ellenségei gyakran úgy tűntetik fel a 48-iki törvényeket, mintha azokban közös ügyeknek nyoma sem volna, viszont nem akarják észrevenni, hogy az 1867: XII. törvénycikk s az ezzel kapcsolatban álló többi tárvények, melyek a kiegyezés egész komplexumát alkotják, egész sorát tartalmazzák az értékes jogoknak és garanciáknak, melyeknek a 48 előtti korszakban nyoma sem volt. Érdemes munkát végez még ma is, 43 évvel a kiegyezés után, aki ezeket a dolgokat helyesen megvilágítja, mert jóllehet e tekintetben felfedezni való tulajdonképp semmi sincs, mégis még ú. n. politikus körökben is sokszor hihetetlen tájékozatlansággal találkozunk és szinte mulatságos egyesek nagyképűsége, kik 48-ról és 67-ről perorálnak s kiknek beszéde csak azt bizonyítja, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem ismerik. Örülök, hogy e pontban az érdemes szerzővel egyetérthetek, valamint munkájának ama másik gondolatában is, hogy a 48 előtti Magyarországban bizonyos alkotmányos formák között lényegileg az osztrák abszolutizmus uralkodott, miként ezt e folyóirat lapjain magamnak is alkalmam volt fejtegetni.

Talán kevésbé igaz az, mintha a rendiség intézményei által bizonyos fokig elburkolt ama helyzetet, vagyis az ú. n. magyar alkotmányosság illuzórius voltát a régibb időben egyáltalán fel nem ismerték volna. Egyesek mindenkor felismerték ezt, az 1790-iki országgyűlésnek pedig a színe-java át volt hatva ettől a tudattól. Tévedés az is, mintha a 48 előtti nagy reformmozgalom, mely a nemzet legjobbjait magával ragadta, csakis a rendiség bilincseinek lerázására irányult volna. Irányult az az Ausztriához való viszonynak egy szabad nemzethez méltó átalakítására is. A reformmozgalom vezetőinek legmérsékeltebbike és legóvatosabbika, Széchenyi is követelte a helytartótanácsnak a bécsi póráz alóli felszabadítását, a nélkül azonban, hogy a legkisebb eredményt elérhette volna.

Abban sem érthetek egyet szerzővel, hogy Metternich bukása csapás lett volna a magyar nemzetre, mivel ez az államférfiú a legitimitás híve volt. Igenis, a legitimitás híve volt, amennyiben az uralkodó jogairól volt szó, de csak színleg és taktikából vallotta ezt az elvet a nemzet jogai tekintetében. Az összes reakcionárius intézkedéseknek Ferenc alatt és azután, melyek egészben véve a magyar nemzet megnyomorítását célozták, ez a derék legitimista volt a sugalmazója. Utolsó nagy kísérlete ez irányban a negyvenes évek vége felé az ú. n. adminisztrátori rendszer volt. Minden megye élére egy főispáni rangban levő basát küldöttek, akinek hivatása volt a nemesség maradi részének és a felbujtott bocskoros nemesség terrorista tömegeinek segítségével egyfelől megfojtani azt a kis szabadságot, ami még a megyékben megvolt, másfelől útját vágni az egyre nagyobb hullámokat vető reformmozgalmaknak.

A 48-iki nagy reformműről szerző vélekedése az, hogy ez természeténél fogva csak ideiglenes lehetett, mivel a februári forradalom s az ennek kapcsán majdnem egész Európában megindult szabadsági mozgalmak hatása alatt jött létre, tehát amint e szabadságmozgalmak elenyésztek, bukni kellett a 48-iki vívmányoknak is. Szerzőnek azt a tanát, hogy minden, ami a nemzetközi helyzet alakulása révén létesül, e helyzet változtával szűkségképp romba kell hogy dűljön, ily általánosságban elfogadni nem lehet. Annál kevésbé a Magyarországon fennforgott esetben. A felelős és Ausztriától nem függő végrehajtó hatalom létesítése, a közteherviselés, a jobbágyok felszabadítása és a többi alapvető reformok csakis formailag voltak rögtönözve, amennyiben a pozsonyi országgyűlés nagyon helyesen megragadta az alkalmat, mely e reformok a király szentesítésével való keresztülvitelére kínálkozott. Maguk a reform eszmék 99 percentje rég megérlelődött a nemzet köztudatában. Az az egy percent, amit az utolsó napokban hozzátettek, nem változtatta a jó és jogosult reformokat kártékony forradalmi ténnyé. És itt fekszik Réz Mihály felfogásának legnagyobb és legsarkalatosabb tévedése: hogy a 48-iki törvények idézték elő és pedig szerinte szűkségképp előidézték a dinasztia és a nemzet közt kitört összeütközést, mivel összeegyeztethetetlenek voltak a monarchia fennállásával. Annál inkább csodálkozom szerzőnek e felfogásán, mert hisz ő maga kimutatja, hogy a 48-iki törvények egész sorát az Ausztria és Magyarország közti hatalmas kapcsoknak, nem is szólva a leghatalmasabbról, a dinasztia közösségéről, merőben érintetlenül hagyták. Maga Deák a legünnepélyesebben kijelentette, hogy a 48-iki törvényeket nem a felelős minisztérium rontotta meg. Gróf Andrássy Gyula pedig azt hangoztatta, hogy nem e törvények, hanem ezeknek meg nem tartása okozta az összeütközést.

Maga Kossuth sem tagadta közös és közösen érdeklő ügyek létezését s az országgyűlés osztotta e felfogást, helyesléssel fogadta Deák Ferenc fejtegetését, hogy "a jövő országgyűlés teendői közé fog tartozni, hogy meghatározza a civillistát, a közős diplomácia és a közös katonai testületek költségeinek ránk eső aránylagos részét". Nyomban, április 2-án egyelőre is megszavazott e célra későbbi beszámítás fenntartásával 3 millió forintot, ami az akkori viszonyok közt nem volt oly csekély, mint amekkorának most látszik. Megjegyzendő, hogy a magyar ezredek fenntartásának költségét ezentúl is Magyarország külön fedezte volna. Az is merő legenda, hogy Magyarország megtagadta az osztrák államadósság terheiben való részvételt, mert a magyar miniszterek, hogy Bécs aggodalmait eloszlassák, április 7-én kötelezettséget vállaltak arra nézve, hogy a legközelebbi országgyűléssel elfogadtatják az osztrák államadósság egy részét.

Az osztrák udvar azon része, mely a törvényes király helyett uralkodott, már a magyar 48-iki törvények szentesítése előtt (ez április 11-én történt), március 21-én elhatározta a magyar nemzet elleni irtó háborút. Pillersdorf osztrák miniszter azt tanácsolta, hogy csak teljesítse a király a magyar kívánságokat, hisz visszavonhatja őket, mihelyt a viszonyok változnak.

A magyar minisztérium április 11-én tartotta az első minisztertanácsot, de már előbb március 23-án kinevezték a magyar kormányférfiak tudta nélkül Jellasicsot horvát bánná, aki nyomban kitűzte a lázadás zászlaját. Mindjárt fellázadtak a rácok is, május végén pedig az erdélyi oláhok. Csak mellesleg említjük, hogy az osztrák rendőrség titkos emisszáriusai inszkenálták már március közepén a csőcselék felbujtásával a Pozsonyban, Pesten, Pécsett, Székesfehérváron, Szombathelyen stb. kiütött zsidóüldözéseket.

Az sem áll, mintha a Carlo Alberto szardíniai király ellen az országgyűléstől kért 40.000 katona megtagadása idézte volna elő az osztrák ellenforradalom támadását Magyarország ellen. A bécsi ellenforradalom már márciusban megkezdte a magyarok elleni irtóháború szervezését s már májusban lángban állott az ország Horvátországtól Erdélyig, a horvátok, rácok, oláhok ölték a magyarokat s az országban mindössze 18.000 katona volt. És mégsem tagadta meg a magyar kormány a Carlo Alberto ellen kért csapatokat, sőt beismerte, hogy a pragmatica sanctióban gyökerező követelésről van szó s a király rendelkezésére bocsátja azokat a csapatokat, melyekre itthon szükség nincs.

Kár elhinni, sőt indirekt támogatni az osztrák ellenségeink által kigondolt hazug meséket, melyekkel azt igyekeznek elhitetni, hogy a 48-iki törvények és a magyar kormány magatartása idézte fel a konfliktust a dinasztiával. Sem az országgyűlés, sem a kormány nem akart elszakadni a monarchiától.

Mikor ily nagy horderejű tévedésekről van szó, akkor azt az állítást, hogy a jobbágyok felszabadításának országos költségen való eszközlése idézte volna elő a dzsentri anyagi hanyatlását, akár egészen mellőzhetnénk. Minden szakértő tudja, hogy a jobbágymunka valóságos értéke mily csekély volt s hogy e munkával okszerű mezőgazdaság űzése merő lehetetlenség. A kapott földtehermentesítési kárpótlás valóban teljesen fedezte e munka értékét. - Annak a körülménynek, hogy nem a paraszt maga egyedül, hanem az állam fizette a megváltási összeget, tehát ezt részben maga a volt földesúr is fizette magamagának, számszerű kifejezője az az összeg, melyet a földesúr a földadójához kirótt, ennek 30%-át kitevő földtehermentesítési pótlékban fizetett. Hogy ez a földtehermentesítési pótlék, mely egészen szerény ősszeg volt, anyagi romlását okozhatta volna a földbirtokosnak akkor, mikor az ötvenes években a gabonaárak addig soha nem is álmodott magasságra emelkedtek, mikor a földérték a bekövetkezett két évtizedben - az adómentesség megszűnte dacára - legalább is megkétszereződött, azt nem állíthatja senki, aki komolyan szembenéz a tényekkel.

*

Szerző fejtegetéseinek csak egy része érinti a múltat. Másik része a jövőbe néz. Nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy a monarchia külpolitikája szakított nyugat felé irányzott hagyományaival s a kelet felé fordult. Itt is nagy ellentéteket lát a közjogi szempontok és a gyakorlati szempontok közt. Bosznia annexiójában joggal lát nagyjelentőségű eseményt, mely közjogi komplikációk magvát rejti magában. Hogy Bosznia Magyarországhoz csatoltassék, azt sem kivihetőnek, sem méltányosnak nem tartja. A monarchiához pedig nem csatolható, mert nincs közös osztrák-magyar szuverenitás. Boszniának külön államként való szervezését pedig azért tartaná aggályosnak, mivel ez a trializmus magvát képezhetné, melyet ő nem is csupán úgy gondol, hogy Horvátország és Dalmácia egy tömbbé egyesíttetnék Boszniával, hanem e tömböt még további hódításokkal is kiegészítendőnek gondolja. Ez pedig szerinte is veszedelmes volna Magyarországra, mert Ausztria és ez a délszláv állam majorizálná Magyarországot.

Hogyan lehet menekülni e veszedelemből. Ez a jövő nagy kérdése.

A menekülés útját úgy gondolja, hogy először és Magyarország határain belül a magyarság szupremáciáját kell megalapítani. Továbbá meg kell alapítani Magyarország szupremáciáját a monarchiában. (Ugyanaz a gondolat, melyről Széchenyi mint végső fejlődési stádiumról ábrándozott.) Végül ebből következnék a döntő erő a Balkán vegyes ajkú néptömegében.

Ezt a szerző magyar imperializmusnak nevezi. Szerinte a mi helyzetünk a fajoknak ezt a speciális problémáját tárja elénk. Ennek megoldása életkérdés ránk nézve. A magyarság számára csak két lehetőséget lát: vagy politikai bomlás, vagy politikai uralom. Mi ehhez a merész gondolathoz képest a 48-iki átalakulásnak "rögtönzött" megvalósítása! A "magyar imperializmus" sokkal merészebb és sokkal nehezebb problémájának kialakulására az utat Réz Mihály nem jelöli meg. Az út, melyre rámutat, csalóka délibábok ködös távlatába vész. A magyar nemzetet politikai érettsége állítólag arra képesítené, hogy ezt a harmadik hatványra emelt politikai ábrándképet valóra váltsa. "Az imperializmus alapja - úgymond - az impérium s a nemzeti nagyság alapja a nemzeti fegyelem."

De vajon lehet-e erre a két alapra építeni oly politikai ideált, aminőt a magyar imperializmus merész jelszava kifejez?

A magyar parlamentarizmus negyven év óta meddő pártküzdelmekben vergődik s időnként szánalmas tehetetlenségbe süllyedt. 67-ben s utána még egy ideig a nemzet politikai érettsége a helyzet magaslatán állt, de az idők folytán inkább gyengült, mint erősödött. A fegyelem pedig állami, társadalmi és gazdasági életünknek mindig leggyengébb oldala volt.