Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 15. szám

Lengyel Géza: A millenniumi emlék

Sárgás, piszok-színű faragott köveivel Budapest legszomorúbb építménye ott az Andrássy út végén a millenniumi emlékmű. Félben maradt, elárvult, elhagyatott. Palota, amely gőgösen, nagyra törően indult, de a tetőig nem tudott eljutni. Fényűzési cikk, amelynek készítése közben elfogyott minden fényűzés egyetlen indoka, alapja, támasza, a pénz. Ékszer, amelynek éppen a foglalásához kezdettek, amikor a szép asszony ura megtagadta a számlafizetést. Az emlékműnek a foglalatja architektonikus része áll készen egy-két követ, néhány szobor-alakot is helyére tettek, néhány ott hever körös-körül. Lenn a tövében két kövérre hízott bronz ló. A műcsarnok előtt egy biga. A többiek csiszolás, öntés, mintázás közben akadtak el.

Tizenöt éve készül ez a bronzzal és kővel dúsan felszerelt építmény. Ezt az időt nem kell sokallani azaz, hogy e hosszú idő ellenére még valami jót, valami szépet is kihámozhattak volna a nemes anyagokból. Való, hogy az újabb kor nagyobb emlékművei közül sok készült, évek során át, bár ezek a múlt század végén és közepén született nehézkes és komplikált művek az egész műfaj, a sok pénzzel sok fáradsággal s egy elvénhedt szimbolizmus egységesen unalmas szótárával összeszerkesztett szoborcsoportozatnak életrevalóságáról többnyire nem győznek meg. Az évszázadok előtt emelt nagyobb szabású emlékek természetszerűen készültek nagyon lassan. Az olcsó emberi munka, a rabszolga-munka lehetővé tette a gigászi méreteket a szállító- és emelőgépek hiányában viszont okvetlenül nagy időre kellett a munkának elhúzódnia. Manapság, a gőzdaruk és gyorsvonatok korszakában legalább is gyanús a túlságos halogatás, bár ez egyedül még nem ellensége a sikernek. A siker egyetlen ellensége az akarat, az elhatározás, a szándék és a képességek diszharmóniája. Az elhatározás szerint - és ez az ország, vagy az ország sorsát intéző emberek elhatározása volt - monumentális emléknek kellett volna hirdetnie az ezeresztendős állam erejét. Megvolt a monumentális után való vágy de amint a kivitelre került a sor, azonnal nyilvánvalóvá lett a monumentális képességek teljes hiánya. Akik az ország nevében rendelkeztek, képtelennek mutatkoztak már valami monumentális dolognak a megrendelésére is. Amikor agyonépített, királyokkal, vezérekkel, géniuszokkal megrakott csoportra gondoltak a monumentalitást már megtagadták s másodszor tagadták meg midőn kimérték, még pedig szűken mérték ki hozzá a pénzt. Az ezredéves állam jó egészségben, nagy betegen, fejlődően, nagy bajokkal küzdve, háborúban, vagy békében, de minden esetre változatlanul élt volna tovább millenniumi emlékmű nélkül. Ez az emlékmű fényűzési cikk, az erőnek, a képességeknek és a vagyonnak a fitogtatása s bízzák bár Zalára, bárkire, akit hivatalosan nagy művésznek ítélnek, takarékoskodással rábízni nem szabad. Helyes, bölcs, megérthető takarékosság, ha egy ország, egy kormány kétes sikerű kövekre és bronzokra egyáltalában nem költ. Az Andrássy utat siralmasan bezáró félcirkuszt senki sem kérte volna számon az ország úgynevezett vezéreitől, míg most számon kell tőlük kérni a takarékosan elpocsékolt milliókat s emberien számon lehet kérni a tervező szobrász nyugalmát, mert nyilvánvaló, hogy bár Zala György tízannyi pénzzel sem formálta volna értékesebbre művét, őt a hozzá nem értő megrendelők e feladatra alkalmasnak találták; benne a plasztikus művészet kiváló személyesítőjét látták; e tévedésük nélkül ő nyugodtan, derűsen mintázná szárnyas géniuszait; ő végül is betege lehet ennek a huza-vonának.

Minden felelősség ebben az alapjában groteszk, tehát szomorú ügyben a megrendelőkre hárul, akik monumentális emléket ígértek az országnak, s ígéretük beváltásához a nagyszabásúval egyenesen ellenkező utasításokkal, nagyszabású alkotásokra képtelen embereket választottak. Az egyenes megbízatás, szemben a pályázattal, nem alkalmatlan módja a művészi megrendelésnek. A megbízók azonban, akik közpénzeket kezelnek, teljes mértékben viselik a felelősséget. Annak, aki megbízásokat osztogat, igazi mecénásnak kell lennie: hozzáértő. szeretettel közeledő, biztos ízlésű férfiúnak. S Zala György Wekerle Sándortól kapta a megbízást, a saját naiv bevallása szerint, miközben arcképét mintázta s miközben elbeszélte neki, mi módon kellene vezérek, királyok és bigák tömegéből a millennium emlékét megkonstruálni. Az elbeszélés, a még meg nem született, komplikált, architektúrával szegélyezett, tehát pontos leírás után is - minta nélkül - alig érthető mű fantasztikus szó-vázlata megtetszett Wekerlének és a megbízás készen volt. Wekerle Sándor zseniális pénzember s amilyen jogosan büszke pénzügyi képességeire, bizonyára épp oly őszintén vallaná be, hogy művészethez bizony nem ért semmit, nem is érdekli, hosszú pályája alatt soha nem is érdekelte az életnek ez a hiábavalósága. pontos, alapos ember Wekerle, aki az állami pénzeket is a magán-vagyon fukarságával kezelte s ha vashídra kértek tőle néhány ezer koronát, nyilván öt szakértőt is meghallgatott, mielőtt megadta. A nagy szoborcsoportra ellenben szó nélkül odaígérte a milliókat, az ő hozzá nem értő, ingatag elbeszélésen alapuló lelkesedése alapján. Olyan természetes, hogy a legkevésbé monumentális magyar szobrászt választotta ki. S oly gyönyörűen illik az az egész sírást-kacagást keltő korképhez, hogy a szobrászra, aki az ő mindaddig rejtve szunnyadó plasztikai fantáziáját felébresztette, rögtön reáparancsolt: építésznek pedig Schickedanzot kell magad mellé venned. A szobrász, a művész, az erezéves, az évezredre szóló emlék alkotója ellenvetés nélkül elfogadta a végképp művészietlen feltételt s most sír miatta, most - egyébként egészen jogos - szemrehányásokat tesz, amely szemrehányások azonban mind előre megtehetők voltak. A rosszul megválasztott szobrász társult a reáparancsolt tehetetlen építésszel: ha valami reménység volt, ha a monumentalitásról még halkan szó lehetett, a reménység szertefoszlott, a szó elnémult. Megkezdték a munkát, a leggyönyörűbb, a leghihetetlenebb egymással nemtörődéssel. Az építész oszlopokat másolt ki Vignolából, mint már ötvenedszer és századszor, a szobrász, ugyancsak ötvenedszer, bigákat mintázott. Az építész ügyes volt, gyorsan elkészült, leszámolt, végzett. A szobrász pedig tizenöt év múlva állapította meg, hogy a pénzért, amit neki ígértek, bronzának felét se tudja kiönteni.

Ez igaz. Ezt el kell hinni s ez tragikus részlete a történetnek. A művész, aki maga a klasszikus józanságot hirdeti s megvetéssel sújt minden rendetlen, forradalmár, számítani, pontosan dolgozni nem tudó modern szobrászt, tökéletes bohém nemtörődömséggel szabta meg az árakat. Ez így van. E számításbeli hibán még lehetne segíteni. De nem érdemes. Menthetetlenné a dolog azért válik, mert bár az emlékműnek határozottan az architektúra az elhibázottabb része, bár köveinek lapos és nagyképű összerakása egyenesen felháborító: a plasztika sem érdemel áldozatokat. Meg kell állapítani először is, hogy a plasztika és architektúra képtelen diszharmóniájának előidézésében a szobrász épp úgy hibás, mint az építész, hiszen remélhetőleg már tizenöt évvel ezelőtt is hallott valamit az együtt dolgozó művészek szükségszerű egységes felfogásáról. S ettől egészen eltekintve, nem kell elhinni, hogy önmagukban, külön-külön azok a bronzfigurák valami nagyon vigasztalók. Nem. Középpontján, az elrémítően égbenyúló magányos oszlopon ott van Zala örök angyala. Mindenki tudja, hogy onnan a magasból láthatatlan összefolyó, alaktalan bronztömeg. De most azt mondják, hogy itt lenn a földön, a közelünkben, a szemünk előtt ez az angyal kiváló alkotás volt. Noha az eredményre nézve ez mindegy, noha ott a repülőgépek szférájában Michelangelo Dávidja is tökéletesen értéktelen volna nekünk, szegény földön járóknak: állapítsuk meg, hogy bizony szomorú, bizony sablonos, bizony mérhetetlenül ötlettelen volt ez a száműzött égi lény akkor is, amidőn aranyérmet ítéltek oda neki. Két szárnya - most egyéb se látszik belőle - minden plasztikus érzést megcsúfolóan meredt a levegőbe. Ezek a szárnyak! Zala György, akinek a klasszikus az ideálja, szárnyak, elálló, az űrt hasító, a szemet szúró, a zárt hatásra törekvő plasztikai egységet végképp megbontó szárnyak nélkül még alig csinált szobrot. Az aradi vértanú-emlék tövében s a budai honvéd-szobron egyaránt ott vannak ezek az ormótlan, hihetetlenül nagyra, nehézre formált bronzszárnyak. Milyen nehezek, milyen sárból valók, hogy húzzák le viselőjüket a földre, mily kevéssé juttatják eszünkbe a felemelkedést! Magyar aviatikus sikertelen instrumentumai ezek, nem a repülés szimbólumai. Donatello angyalkáin a mákszemnyi kis szárnyak, azok valahogyan elhitetik velünk, hogy nem is földi lény, akit nézünk, s csak egy lehelet és megy az ég felé. Zala kifejlett akrobata angyalai atléta-izomzatukkal s súlyos óriási naturalisztikusan mintázott szárnyaikkal rettentő torzszülöttek. A költő, a művész mindent elhitethet velünk. Beszélhet istenről, beszélhet ördögről, égi lakókról. Ezeket a lényeket azonban mi nem láttuk, nem ismerjük s a legelemibb ösztön tanítása szerint is a mesében a versben és a bronzban hozzánk nem hasonlító, átalakított, stilizált formájúaknak kell lenniök. A művész azonban mindent megcsinálhat. Még naturalisztikus, szárnyas angyalt is. Zala azonban nem tudta megcsinálni s amilyen formáktól mentes, zászlók és szárnyak bádog-felületével szaggatott a honvéd szobra, oly kevéssé plasztikai mű az arkangyal, ott az oszlop tetején. A biga ma még a műcsarnokot díszíti - nyugtalan és darabokra széteső amellett hogy vigasztalanul sablonos. A földön heverő lovak önmagukban, érdekesek, de - istenem - mi lesz belőlük, mire a magasba kerülnek. Úgy járnak talán, mint a cirkusz-építmény két ormán lévő férfi-akt. Férfi létükre, előredüllesztett csupasz hasukkal egy boldogabb állapotról regélnek ezek. Nyilvánvalóan elhelyezési hiba miatt. Elhelyezési hiba miatt oly szomorúak az óriási oszlopközökben a kis fejedelmecskék. De hiszen az elhelyezés, a tér megértése és felhasználása, ez a lényege a szobrász művészetének. A tér az, amelynek kitöltésével a szobrász alkot teremt. Egyetlen fejen, egyetlen alakon a tér felhasználása ád minden hatást. A térformálás maga a szobrászat. Emlékművet, plasztikus elemekből és architektónikus, tehát ismét tér-művészeti elemekből összerakott valamit készíteni s a teret figyelembe nem venni: ez megbocsáthatatlan vakmerőség, ennek büntetése okvetlenül elkövetkezik, amint oly súlyosan elkövetkezett most, amidőn egy puszta anyag-értékében hatalmas alkotás elkészülte előtt csődbe jut. A tér: aki szereti, aki foglalkozik vele, aki megérteni igyekszik, megérti az, miért oly erőtlenek, oly tehetetlenek éppen azok akik oly szigorúan ragaszkodnak az úgynevezett klasszikus hagyományokhoz. E klasszicitás örökké ismételt részletei immár gyűlöletesen unalmasok. S ha e lelket ölő unalomból eredő elfogultsággal nézzük is őket azt tudjuk azt megértjük azt el nem felejtjük, hogy az ősök, a mesterek, a klasszikusok a tér utolérhetetlen művészei voltak. Az epigonok eltanulhatták tőlük a modort a külsőt, az ügyességet, a formabeli szigorúságot. A tér megértését nem tanulták el. Építészek és szobrászok - mindennapos tapasztalat ez - akik kivétel nélkül minden részletet kölcsön vetlek ötszáz, vagy kétezer éve élt elődeiktől, a legrémítőbb karikatúrát szerkesztik össze ugyanazzal az ábécével, pontosan azzal a formanyelvvel, mellyel örökhagyóik fenségeset alkottak. Tér és anyag nélkül dolgoznak ugyanis az epigonok. A forradalmár Rodin számára nincs egyéb elem mint tér és anyag. Rodin a klasszikus tehát, nem azok, akik géniuszba és bigába fojtják a klasszikus iránt való szerelmüket.

A tér fontosságáról egyébként minden jobb asztalosmester tarthat előadást. Ha asztalt szekrényt rendelnek nála, s ha a vásári munkánál egy árnyalattal több gondot szán reá, már elmegy, megnézi a szobát, ahová szekrényét állítani akarják, figyelembe veszi a falterületet, a magasságot, ha finomabb darabról van szó, a világítást, a szomszédos bútorokat. A teret. Így dolgozik a becsületesebb asztalos-mester, ezt követeli a jobb ízlésű megrendelő. Mi, Magyarország, egyedül mi engedtük meg magunknak a tér semmibe vevésének félelmetesen drága fényűzését. Az építész átkozott szimmetriával rakta le a kőkerítést, amely megfojtja az Andrássy utat. A szobrász lehunyt szemmel mintázott s most utólag véli a tökéletesen elrontott térviszonyokat kijavíthatóknak. Milyen rosszul nézték meg ezek az urak még a klasszikus mintákat is. Mennyire múlt századbeli német akadémiákon keresztül nézték őket, hogy azt sem vették észre, milyen fontos szerepe van a nyilvános emlékek elhelyezésénél az aszimmetriának. A görög, vagy a reneszánsz mester bizonyára valahová a tér sarkára. emelte volna az emléket, ahol zártan és egységesen rajzolódott volna sziluettje az égre. Az új klasszikusok gondosan, centrikusan szétültettek a köveket. Hogy jól elállják az utat. Hogy végképp tönkretegyék a perspektívát. Hogy összetartozóságukat még csak sejteni se lehessen s végül, hogy láttukra ne kívánjon senki egyebet: bárcsak megszabadítanák a szemet és a közlekedést ez ormótlan akadályoktól.