Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 14. szám · / · Laczkó Géza: William Blackbirth lelke

Laczkó Géza: William Blackbirth lelke
Elbeszélés (Folytatás)
IX.

A neves drámaíró egy hordón állt az ezerre menő, jobbára sportsapkás néptömeg között a Hyde Park nagy síkján. A széles Oxford Street palotáit gyors folyású emberáradat hullámai paskolták a Marble Arch felé hömpölygésükben. A díszes kapun betolongó raj azonban kénytelen volt megtörve kétoldalt elágazni a hordószónokot hallgató tömeg mellett s így szaporítani az izgatott csoportot, amely figyelemmel, de közbekiáltásokkal hallgatta a nagy hangú férfiút, kinek határozott, hosszú hajjal, szakállal nemes feje kényelmesen mozgott a puha teniszing gallérjában.

- ...a szabad Anglia tiltakozik az északi tömeggyilkos látogatása ellen. Anglia mindig tisztelte az erőt, ha dacoló erővel mérkőzve győzött, de megveti a pulyát, aki ártatlanokat öl. Vigyázzon a nagy úr, jusson eszébe a bresciai hiéna sorsa, akit Londonba merészkedéséért csúfosan megtépetek a sörgyártók. Amint egykor a skót mesekirály...

Billt alig tudta Cecil és Charles odább cipelni. A majd éljenző, majd zúgó tömegben Shirley csinált utat; mögötte haladt Mary-Ann szórakozottan, elgondolkozva. Bill még visszanézett egyszer-kétszer, aztán hagyta magát csöndesen vezetni a Ring-en délnek, a nyugalmasabb részek felé.

Most Charlest Mary-Ann váltotta fel; gyöngéden fűzte karjába Billét, de homloka ráncai nem simultak. Amint Bill belekarolt, a fiatal test összerázkódott s a rózsás arc színe bíborrá vált.

- Mond, apám, mért sétáltatjuk mi ezt a bolondot fényes nappal ilyen népes helyen?

- Charles, elhamarkodva ítélsz! Ugyebár vannak, te is tudod, dolgok, amikről, kérlek, nem beszél az ember, s ha beszél, ugyebár, akkor vigyázó hangon beszél és körültekintéssel.

Charles hogy a nevetését leplezze, nagy szorgalommal cigarettára gyújtott, aztán másra terelte a szót:

- Mit szólsz az irigyelt szerzőhöz, apám?

- Igaza van és jól beszél. Vannak, ugyebár, népjogok és népjellemek. Az egyik népjellem nem tűri, ha egy más népjogot megsértenek...

- Gondolod? Én azt gondolom, hogy ennek az embernek csak egy fontos, hogy érdeklődjenek személye iránt s így mentől szélesebb rétegekben ébredjen fel a kíváncsiság bizarr és szemkápráztató művei iránt. Egyszer egy szelídített farkassal megy sétálni a Citybe, egyszer "felvilágosítja" London népét. Az egész csak primadonnásk...

- Csodálom, Charles, őszintén csodálom, hogy egy különben jeles szociológus így beszél más jeles emberről. Az igazi szociológus hivatása a megértés, ugyebár, s a tények összefűzése...

Az út egy félreeső öblében találtak egy bokor övezte padot. Leültek.

- Szép ez a park! - szólt Bill.

- Igen szép!

- Na!

- Unom

- Hja, ja! - fejezte be Cecil az eszmecserét.

Ültek egymás mellett csöndben, ernyedten, mint a sziklára kapott hajótörött, aki nem bánná, ha jönne már az az utolsó hullám, ami visszasodorja a habos hullámokba és azok alá, le, egészen, le az iszapos hínárerdőbe. Pusztuló remények vándordarvai húztak el fölöttük sirrenő-sörrenő szárnyon. A boldogság könnyű márványpalotái roskadtak, ködös port verve, a sötét semmibe.

Mary-Ann bánatosan dúdolt egy szomorú zsoltárt, Shirley kesztyűje varratait nézte, Charles cigarettázott, Cecil bonbont evett.

A maga elé bámuló Bill egyszer csak fölkelt s szó nélkül gyorsan távozott az úton. Charles utánaeredt a sebesen haladónak, aki menekülni látszott előle. Charles egy-két ugrással aztán beérte s megfogva karját kérdezett tőle valamit. A válaszra eleresztette Billt, elnevette magát s azzal tért vissza az aggodalmaskodó ülőkhöz, folyton mosolyogva:

- Mindjárt visszajön.

- Nem lett volna szabad eleresztened, Charles!

- Csak nem fogom strázsálni!

- Borzasztó fiú ez a Charles! - szólt Mary-Ann.

- Az igaz, hogy nem vagyok ind misztikus - arcátlankodott vissza Charles.

A Hallgatás melléjük ült a padra s csakhamar hozzájuk csatlakozott az Aggodalom. Fölöttük a szomorúság felhője gyűjtötte rájuk az árnyékot.
 

Bihar i Lilal belátta, hogy elérkezett számára a vezeklés ideje. Sokszorosan esett a harag, a közöny, a hidegség bűnébe s megfeledkezett nemegyszer bráhmán méltóságáról. Valahonnan messziről mintha ájtatos paptömeg reggeli imazúgása hatott volna hozzá; borús tamtam, kesergő duda s halálosan búgó kagyló szent hangjai hullámoztak volna füléig. Az ájtatosan morajló zúgás érces húrokat pendített meg lelkében:

A vadonban jártam
Tigris vinnyogott,
Lápmezőkön jártam,
Kígyó sziszegett,
Gopuram-árnyékban
Várt rám a Gonosz,
Gyógyíts meg, gyógyíts meg
Szent vezekelés.

A halál ura, Yáma, fekete bivalyán lovagol felém. Jön már Bihar i Lilal végső ideje! Siess, ember, nehogy megvetett állat piszkos testében kelljen levezeklened bűneidet. Siess vezekelni.

Az ihletten bolyongó hindu szent szemébe messziről egy karcsú torony tűnt, a torony négy oszlopa közt aranyozott isten-szobor. A kis szentély színes kövei üvegmozaikja elébe küldték szemörvendeztető színünnepüket. A széles talapzat négy sarkán négy fehér csoport. Az egyiken szent elefánt pihen, mellette vezetője áll.

- Itt, e szentély mellett lesz vezeklésem helye... Vadonban jártam, tigrisnyomra hágtam, lápmezőn éltem, kígyónyomra léptem, vétek-erdőt jártam, bűnből bűnbe hágtam...

A járókelők ámulva látták, hogy az Albert Memorial egyik sarkánál Foley "Ázsia" szoborcsoportja mellett egy kifogástalanul öltözött, cilinderes úr fél lábra áll.