Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: GEROLAMO ROVETTA

Sokunknak diákkorbeli emléke a neve. A nyolcvanas években olyan kapósak voltak nálunk a regényei, mint mai napság bizonyos angol elbeszélőkéi. A napilapok egyre-másra közölték műveit hátul, a regényrovatban; a Montegů-pör, a Mater dolorosa, a Baraonda és egyéb munkái egy-egy hónapig, amíg a regény folytatásosan megjelenőben volt, meg-megforgatták a nevét, bár igazán ismertté nem tették s kíváncsiságot sem keltettek iránta. Mikor azután jóval később, másfél évtizeddel is utóbb, előadták a Becstelenek-et, máig is a legkiválóbb drámáját, a neve ugyan nem volt már idegen hangzású, de csak igen kevesen voltak tájékozva a dráma írójáról. Ez a műve keltette különben minálunk a legnagyobb hatást, szinte népszerűvé tette a nevét. És ha most, a halála hírére sokan megrezzentek és olyan érzésük támadt, hogy ez a halál veszteséget jelent az irodalomra nézve: a Becstelenek hatása és emléke ez is. Sajátságos azonban, hogy akármekkora is volt a hatása ennek a drámának, a hatás kiaknázására senki sem gondolt. Egyéb színpadi műve Rovettának - pedig a számuk fölmegy majdnem harmincra - nem került nálunk előadásra. Valahogy nem vártak tőle különbet az emberek. Húzódoztak tőle.

Rovetta nem volt kellemes író. Azok közé tartozott, akik akarva, nem akarva megkínozzák olvasóikat a vigasztalan pesszimizmusukkal, a keserű világlátásukkal, a fanyar filozófiájukkal, a nyomorult emberalakjaikkal s a nyomasztó levegőjű miliő-rajzukkal. A naturalizmus dogmájának nem volt éppen követője, de Zola és társai nagyon hatottak reá. Tőlük tanulta a környezet-rajzolás, a levegő- és szagérzetek keltésének művészetét. De mert képzelete meglehetősen alul járt, az olasz középosztály, a városi bourgeoisie rétegében, azért a miliői erősen konyhaszagúak. Az emberi nyomorúság bizonyos fajtái érdekelték leginkább, a modern élet képmutatásai, a kettős lelkiösmeretű emberek, a kíméletlen törtetők és intriguansok. Nem a nagyméretű gonoszságokat szerette elképzelni, hanem a jámbor képpel lappangó apró perverziókat. Moralista volt.

Kíméletlen és keserű szájú moralista. Ebben a régi, a Becsület s a Sodoma pusztulása Sudermannjára emlékeztet, akivel egyebekben is rokonságot tart. Regényei között talán a Baraonda a legjelentékenyebbik. A modern pénzcsinálás módjait rajzolja benne. a nagyváros üzleti tülekedését, embereinek verekedését a pénzért, a gyönyörűséget szerző pénzért. A történet egy agyafúrt és kíméletlen pénzember, a mindenre kész Cantasirena körül forog, aki hihetetlen vakmerőséggel játszik az emberek aljas ösztöneivel, és üzleti zsenialitásával szinte megbűvöl két fiatal leányt, akik a cinkosainak csapnak föl merő lelkesedésből s embereket hálóznak be, hogy kifosszák őket s a zsákmányt a mester elé rakják le azután. Három, négy ága is van ennek a mesének. És Rovetta valamennyit egyszerre fejleszti és szövi-fonja. A biztossága páratlan a mesterségnek ebben a részében. Mesét szőni, olyan izgatót mint ő, csak kevesen tudnak. Talán Sudermann a regényeiben. De Sudermann szentimentális, holott Rovetta kemény és rideg. Igazi kedély nincsen benne. Örökké az az érzése az embernek, hogy: no most leleplez valakit, letépi róla a ruhát s a moralista tüntető diadalával mutat reá: "ecco lo scellerato!"

A mesealakító tehetsége legkülönb művészi tulajdonsága Rovettának. Majd úgy értett ehhez, mint Sardou, csak nem élt vele annyira vissza. Rovetta érezte, hogy a mese mint olyan csak üres forma, és értéktelen valami, ha nem emberek tulajdonságaiból fejlődik ki. Azért a cselekvényeinek elején mindig híven megfigyelt embereket látunk. De a meseszövő képzelete hamar elragadta és keresztül gázolt vele emberen, jellemrajzon. Pedig a jellemrajzolás tehetsége is megvolt Rovettában, csak az egyidejűség nem volt meg e kétféle tehetségének működésében. Amint a képzelete nekilendült, behunyódott a szeme, nem látott, nem figyelt s hagyta, hogy embereit a mese árja elragadja. Igazában csak a mese logikája iránt volt érzéke Rovettának, a pszichológiája ellen sokat vétett. Ezért annyi a valószínűtlen helyzet regényeiben és drámáiban, ezért az ellentmondások s a romantikus fordulatok szereplői jellemében. A Becstelenek, amely Rovettának legkiválóbb munkája, talán az egyetlen kivétel ebben a tekintetben, de a jellemrajzban azért itt is sok az erőszakosság.

Legbelső hajlandósága szerint Rovetta romantikus volt, ha még úgy is tapadt a valósághoz s ha még oly konokul is ragaszkodott a szürke színekhez. Mater Dolorosa című regényében, de majd mindenik művében kitapinthatja az ember a rejtőzködő romantikust, aki regényes helyzetekbe viszi szereplőit és regényes megoldásokkal fejezi be meséit. Furcsa ellentét érzik előadásának realizmusa és cselekvényének romantikussága között. S ez az ellentét egyáltalán nem kellemes hatású: a Felemásság, a hamisság érzetét kelti. Az olvasó arra kénytelen gondolni, hogy a valószerű miliő-rajz csak arra való, hogy a szereplő emberek cselekvésének: a mesének valószínűtlenségeit eltakarja. Nem takarja el, csak sivárabbá teszi történeteit.

Rovetta tehetsége egész kiterjedése szerint a drámában érvényesült. Tipikusan olasz tulajdonsága, a temperamentumossága, a vehemens előadási módja regényeiben még visszásan is hat, mert egymással ellentétes írói tulajdonságai számát szaporítja. De a drámában nagyon is a helyén van. Olyan erővel jelentkezik benne, mint akár Echegaray drámáiban. A spanyol drámaíróra egyéb tulajdonságaival is emlékeztet Rovetta. Ő is nagy mester az izgató, az idegfeszítő helyzetek kieszelésében, a néző megkínzásában s mint moralista, ő is szereti a tézist. Sőt a Becstelenek s a Nagy Galeotto tézise föltűnően hasonlít egymáshoz. Mind a kettőben a külső körülmények, az emberek megszólása, pletykája, rágalma. sodorják bűnbe a főszereplőket. De Echegarayban erősebb a költői tehetség, párbeszédeinek lírai heve van. rabulisztikája megvesztegetőbb. mert szárnyalóbb s maga az ember nem olyan földhöz ragadt egyéniség, mint Rovetta. Mert ez a legvigasztalanabb ebben az olaszban. Az egész pályáján alig egy-egy kísérlet a fölemelkedésre, a nekilendülésre; sehol egy nagyszabású erőpróba az életében.

A naturalizmusból azonban az évek során engedett. Amióta a valóság könyörtelen utánzása divatját múlta, Rovetta is mindinkább óvakodott tőle. Elbeszélő munkát élete utolsó tíz esztendejében már alig írt, egész munkásságát a dráma foglalta le. És mert a naturalizmusnak már nem volt keletje, egyéniségének eredeti nyilvánulását, romantikus hajlandóságát most már nem nyomta el annyira. Az utolsó évtizedbeli drámái már nem az olasz nagyvárosok bas-fonds-jában játszódnak, hanem a históriában, ha mindjárt inkább csak a közelmúltéban is. A risorgimento, a XIX. századi olasz szabadságharcok kora érdekelte leginkább. És így írta meg 1901-ben Romanticismo című darabját. Amilyen kételkedő lélek volt világéletében, hittel nekivágni ennek a feladatának sem tudott. Maga fejtette ki a Rassegna Nazionalé-ban, hogy azt az ellentétet akarta megérzékíteni drámájában, amely a lombard-velencei forradalom korabeli s a mai olasz emberek világnézete között van. Szerencsére legyűrte benne a szkeptikust a pillanat megindulása. És ennek köszönheti, hogy ez a drámája, amelynél szerkezetre sokkal tökéletesebbeket, a mese valószínűségére s a szereplők pszichológiája tekintetében sokkal meggyőzőbbeket is írt, a legköltőibb munkája lett. Az első felvonása gyönyörű. Voltaképpen csak miliő-rajz az egész, de mekkora históriai érzék, mennyi költészet, milyen finom melankólia van benne. Egy észak-olaszországi városka egyszerű, gyermekies emberei összebújnak, hogy hazafiúi fájdalmukon sóhajtozással. panaszkodással könnyítsenek, hogy a szebb jövendőről beszélgessenek, a szárdok királyáról s a haza más nagy fiairól, Mazziniról, Cavourról, akik eljövendök lesznek, hogy véget vessenek az osztrák zsarnokságnak és egy darabbá kovácsolják össze a széjjelszakadt Itáliát. Az ilyen jámbor sugdosódókat már összeesküvőknek nevezte az akkori hivatalos nyelv. Az egész felvonás egy nagy szorongás. A legtöbb jelenvalót kerülgeti a rendőrség, a börtön s az akasztófa réme s majd valamennyiüknek börtönben ez vagy az az atyafia, barátja, ismerőse. Az osztrák vértörvényszék könyörtelenül működik, akasztatja, löveti azokat, akiket az összeesküvés gyanúja megsuhintott. Hangulatrajz az egész felvonás. De művészibb módon levegőt, históriai emlékeket. megindultságot a színpadra varázsolni már nem lehetne. Rovetta egész munkásságában nincsen talán egy olyan fejezet, amely ehhez a felvonáshoz fogható lenne. Itt még minden embere csupa élet, csupa igazság és nem alsóbbrendű igazság, mint a naturalistáké, hanem költői igazság. De amint a cselekvény megindul, elromlanak az emberek, valószínűtlenekké és hazugokká lesznek. A darab a maga egészében jelentéktelen alkotás, csak az első felvonása hatalmas.

Egyébiránt ez a műve volt az utolsó nagy sikere Rovettának. Utolsó drámái sorra megbuktak, legutolsónak tavaly a Moličre felesége című, pedig érdekes munka, kivált a korfestő részleteiben.