Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY - (Folytatás)
XX.

A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az arcán nagy, torkig jól lakott érzés tündöklött. Fúlásig volt a megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szívét, hogy nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az után, a mi volt!

Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér világon. Nem is hunyorított, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses fehér fehérségtől. Vakuljon meg, a ki nem akar többet látni.

Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szorítva kivágta a karját.

Szeretett volna odaütni. De úgy hogy törjön, szakadjon utána!

Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.

Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyű léptekkel, mégis méltósággal. Határozottan és mégis tétován.

Ment, mert nem maradhatott. Mennie kellett. De hova? Miért? Miért?

Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb; érdemes itt kakas lenni? És ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta megérezni, mi lesz belőle itt tovább.

Úgy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki istenigazában a vak sorsnak.

S bizony a Végzet roppant elébe.

A mint a vasveretű nagy kapu elé ért, nyílt a belesarkalt kisajtó s László gróf állott szemben vele.

Mind a ketten borzasztóan meghökkentek.

A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte. Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes bizonyossággal lerikolt minden a mitől fél, a mi ellen torlásra indult.

De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek, s megállott az ujja a fegyver ravaszán.

Szembe néztek s szeme nem bírta követni, részleteiben meglátni a képtelen átalakulást, a melyen a másik ember arca e pillanat kis része alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen új ember állott előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, a mely minden pszichológiai igazságot megcsúfolt.

Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott előbb a paraszt ábrázata. Ijedtségnek, megriadásnak, a bűntudat verejtékverő sápadtságának kellett volna kigyűrődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.

És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes parasztpofa, a mely elbámészkodik a ráemelt puskán, s a ki nem érti, mit akar vele az úr s a ki bárgyúan kíváncsi, nem bolond-é ez, a ki kikezd vele?

A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S úgy lomhult, ernyedt, letargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.

Ez a paraszt! Ez a bárgyú! Ez a barom!

És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.

Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a szegény asszonyt. Óh folle femme! Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események hatása alatt, az asszony lelkének szuggeszciójára ez a paraszt. Túlnőtt a paraszton, el az emberig, túl az emberen, fel a ködökig.

S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya.

Fegyvert erre? Medveölő, vadkanölő fegyvert? Manlichert?

Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén. Pofon ütni kétszer és kirúgatni a huszárral.

Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal, arisztokrata gőggel, az intelligencia felháborodásával kiáltott rá.

- Mit akarsz itt?

És a paraszt lenyelte a hangsúlyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró huszonötöt a deresen.

Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy úgy tesz, nem bánja, lesz a mi lesz, de visszafelesel.

- Instálom, - mondta alázatosan és hányivetien - a fődek felől szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát -

Elhallgatott s legyintett.

- Mit de hát! - rivallt rá a gróf.

- Hát, - azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!...

A gróf föllélegzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden feszültség a szívében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, a mi nem lehetett ott.

Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés gyönyörűségét.

Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:

- Mars!

Tudta, hogy túloz a keménységgel, a megalázással, hogy fölháborítja benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, a ki tudtán kívül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyűlölte és szét tudta volna tapodni, miként a kígyótojást, a melyről még mindig nem bizonyos, nem halált érlel-e?

A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra, hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a parasztot, a ki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun kisomfordáljon, mint a kiutasított kuvasz.

A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.

Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, úgy tűnt föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a mennykő is.

Turi Dani mint az éhfarkas ragadta őt torkon s letiporta a hóba.

Arccal vágta le az ösztönösen vissza rugó testet és arccal gyúrta bele a hóba és vasmarokkal szorította a torkát, mint a hidráét, és a boldogtalan tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön, kinyúljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, a hosszú időre való életerőtől duzzadó gazdag test éppen olyan rövid ideig tombolt az abszolúterő markában, mint egy tyúk a gazdasszony kezében. S a paraszt, a ki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazította ujjai kapcsát. S a hogy újra megmozdult és újra kapálni kezdett sarkával az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és ütötte-vágta, ütötte-vágta.

És olyan volt, mintha megbomoltak volna az izmai és szabályosan kezdett sújtani a csontosbunkóval a puha, szakállas, és véres és szétlapított fejre és ütötte-vágta, és cafatokban verte le róla a húst és mállasztotta le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt, felugrott, felkapta két karba a lábszáraknál fogva és úgy csapta a kapu bálványához a fejét, hogy az szétment és újra kanyarintott a nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a legyőzhetetlen ellenség, a mit egy hitvány hús-ostorral, nyavalyás szét folyó hús-oszloppal kellett volna szétvernie.

És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a kezében, és mikor eldobta a hóba, hát kevesellte a munkáját, ökölbe szorította az öklét és fújt és toporzékolt és nem bírta kilihegni a vad tüzet.

Felkapta a puskát s kezébe szorította a csövét s haptákba állott, mint a katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.

A karja ki volt rúgva mint egy acélrúd, és az arca dermedt volt és isten; dühödés tüzében égett.

És most érezte a legfőbb gyönyört, a mit ember érezhet. Egyszerre érezte minden erejének tűzokádását.

Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó ércfolyamára szórt vízsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.

Égett, messze lövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott világot.

Átment a legfelsőbb emberi izzáson:

Gyilkolt.

És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, a mely már ott a lépcső csúcsán elfogta.

Mi keresni valója van még ezen a földön?

S agyában oly tisztán szikrázott ki ez a gondolat, mint az isteni kijelentés a Horeb hegyén.

- Faltam, öleltem, öltem!

S azzal a gőggel mosolygott, a mivel e földön csak neki volt joga elnézni az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, a ki annyit rabolt az élettől, a mennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.

És a mint ott állott a nyitott kapuban, mint az örök ítélet kielégítetten, új pokolra szomjazó, vérivó arkangyala, egy szegény, lihegve rohanó ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, a ki egész nap az ő lépteit leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a sógor ellen tegyen, a grófnak, ha kell segéljen, hogy kíváncsiságát, bosszúját, maga érdekét kielégítse.

És a mint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi roncson, vérbeborultan őrt álló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal, megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és színetlen verejték öntötte el az egész testét.

Turi Dani nyugodtan nézte.

Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott fel a lelke mélyén, fel a lenyugodt burok belsejében a vér és a szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre.

A másik úgy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kígyó szemébe néz.

És Turi Dani fölemelte fegyverét. Szabályosan, katonamódra a katonafegyvert.

Lőtt.

S a boldogtalan ketté szakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassítva a messze süvöltő golyót puha akadállyal.

És Turi Dani újra lövésre kapta a fegyvert.

És újra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztítania. Boldog életet, nyugodt létet, a mihez semmi köze, a mi utjában áll túláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének.

S egy lassú keringéssel arra szálló fekete varjú szinte pukkanva ment szét a levegőben.

A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.

(Vége következik.)