Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 11. szám

HALÁSZ IMRE: EGY APOSTOL
(ADALÉKOK AZ ÁLLAMI KÖZIGAZGATÁSI PROBLÉMA ALAKULÁSÁHOZ)

Idő 1871. Színhely a miniszterelnökségi palota egy szobája, kilátással a Szentgyörgy térre, melyen a Hentzi-emlék büszkén emelkedik a nyári verőfényben. A miniszterelnökségi sajtóiroda akkori főnöke munkájába elmélyedve ül íróasztalánál. Ajtónálló belép és jelenti, hogy Grünwald úr óhajtaná tiszteletét tenni.

Ki lehet ez a Grünwald? - gondoltam magamban. Mert e sorok írója volt az, akit Grünwald úr látogatásával szerencséltetni kívánt. Ily nevű urat az akkori újságírók közt nem ismertem. Megvallom, nem tudtam, hogy Zólyom megye alispánját Grünwald Bélának hívják. Még kevésbé tudhattam, hogy tekintetes nemes Sáros vármegye 1723. évi júl. 6.-án ilyen határozatot hozott (persze latinul): "Grünwald Máté úr, Bártfa szab. kir. város lakosa és polgára, a római szent birodalom nemese, jóllehet nemességét okmányokkal kétségtelenül igazolta, magyarnak befogadva nincs, a hazai törvények szerint nemesi birtokot nem bírhat, a nemesi jogokat és kiváltságokat nem gyakorolhatja és Magyarország nemesének nem tekinthető."

De nem volt sok gondolkodni való idő.

A következő percben belépő és bemutatkozó Grünwald Bélától megtudtam, hogy az előttem álló, nyúlánk, a harmincas években levő elegáns férfiú Zólyom megye alispánja, ki jónak látta első publicisztikai munkáját, egy az állami közigazgatást, kapcsolatban a nemzetiségi kérdéssel tárgyaló terjedelmesebb füzetet nekem személyesen átnyújtani.

Ezt a megtiszteltetést nem annyira hivatalos állásomnak, mint inkább egy nagy napi lapban az utóbbi év folyamán közzétett cikkeimnek köszönhettem, mely cikkekben az angol önkormányzat jellemzéséből kiindulva fejtegettem, hogy amit nálunk megyei önkormányzatnak neveznek, az nem is igazi önkormányzat, hanem inkább annak a paródiája.

Hosszasabban elbeszélgettünk. Grünwald Bélában csakhamar felismertem a széles látkörű, nagy műveltségű és nagy tehetségű publicistát. Nem titkoltam azonban előtte, hogy bármennyire rokonszenvezek is az állami közigazgatás létesítését sürgető felfogásával, ezidőszerint (1871) nem tartom valószínűnek, hogy ez a kérdés nálunk komolyan csak napirendre is kerülhessen.

Éppen e napokban lépett ki az Andrássy-kabinetből ennek két legliberálisabb tagja, Horváth Boldizsár igazságügyminiszter és Gorove István közlekedési miniszter. Kilépésük oka volt, hogy a nemrég hozott s éppen most végrehajtás alá kerülő új megyetörvénybe (1870: XLII. törvénycikk) nem tudtak belenyugodni. Horváth Boldizsár a Deák-párt bizonyos elemeinek ellent állása folytán akadályozva látta magát abbeli törekvésében is, hogy jogrendszerünket megtisztítsa a hűbériségnek még akkor fennállott egynémely maradványától, minő pl. a kir. kisebb haszonvételek voltak.

A belügyminiszteri széket pedig éppen akkor foglalta el az 1870-ben hozott megyetörvény szellemi apja, az előbbi belügyi államtitkár Tóth Vilmos. E megyetörvény lényegileg nem volt más, mint a régi állapot kodifikációja, kiegészítve oly intézkedésekkel, melyek a kormány rendeleteinek végrehajtását úgy ahogy biztosították, másfelől megtoldva a virilizmus intézményével, melynek feladata az volt, hogy a megyében az ott régebben uralkodott "dzsentri" számára biztosítsa a hatalmat jövőre is, amit különösen a nemzetiségi többségű vidékekre való tekintettel tartottak szükségesnek.

A valóságban az a nemzeti és állampolitikai gondolat, melynek szegényes szurrogátumául a virilizmust kitalálták, csakis az állami közigazgatással, egy iskolázott, jól fegyelmezett kinevezett tisztikarral lett volna megvalósítható.

Ugyanez a gondolat parancsolólag megkövetelte volna, hogy a közigazgatás kivétessék a helyi dzsentri-érdekeltségek köréből és kiemeltessék a földhözkötöttség állapotából. Éppen az ország nyelvi és másnemű széttagoltsága követelte volna, hogy a közigazgatásban működni hivatott talentumoknak megadassék az, amit a szabad költözködés jogának lehetne nevezni: szabad költözködés az ország egész területén, tekintet nélkül a megyék határaira.

Ez országban nincs és nem volt senki, aki a birtokos, vagy akár birtoktalan nemesség arra való tagjait ki akarná zárni a közigazgatásnál való hivataloskodásból. De a gyors, pontos és részrehajlatlan közigazgatás elsőrendű érdeke parancsolja, hogy az u. n. dzsentrihez tartozó elemek, amennyire csak lehet, ne a maguk atyafiságos körében találják meg hivatali működésüknek talaját.

A tehetséges nemzetiségi ifjakat pedig éppen a helyes nemzetiségi politika érdekében be kellett volna vonni a közigazgatási szervezet keretébe, természetesen oly vidékeken alkalmazva őket, ahol hiányzik az alkalom és kisértés arra, hogy állásukat nemzetiségi üzelmek támogatására használják fel.

Ez lett volna a legbiztosabb mód arra, hogy a nemzetiségek java-elemei a közigazgatás terén is, úgy mint a közszolgálat egyéb ágaiban, bevonassanak a magyar kulturális és állami egység nemzetfenntartó szolidaritásába. Mindez csak az állami közigazgatás, a kinevezési rendszer keretében lett volna keresztülvihető.

Azt a politikát, mely a széttagoltságot, a földhöz kötöttséget, a családi klikkek monopóliumát tette a magyar közigazgatási rendszer sarkkövévé: azzal a balga félelemmel igyekeztek megokolni, hogy a tisztviselők választásának megszüntetése megfosztana bennünket egy alkotmányos garanciától arra az esetre, ha valamikor konfliktus tör ki a nemzet és a dinasztia közt. Mily kicsinyes taksálása ez a felelős képviseleti rendszer értékének! Mily végzetes félreismerése azoknak az erőknek, melyek a nemzet és a dinasztia közti konfliktus esetében mozgásba jönnének! Vajon állíthatja, hiheti-e komolyan valaki, hogy az a hatalom, mely áttöri a nemzet egyetemét képviselő parlamenti akarat korlátait, meg fog hátrálni a szolgabíró előtt, csupán mivel ez választott és nem kinevezett közeg.

Még egyet. Ebben az országban annyira felszaporodtak az u. n. intelligens proletariátus tömegei, hogy a hatalom kényelmesen alakíthatna magának a létező helyett egy egészen új tisztikart, mely képesség tekintetében talán nem is állana mögötte a létezőnek.

A fikciókkal dolgozó politika mindig megbosszulta magát, de talán sehol és soha annyira, mint midőn ez az ország egy tisztán képzeleti biztosíték kedvéért lemondott az állami közigazgatás nagy és áldásos, valóban állam- és nemzetalkotó gondolatának megvalósításáról.

Mik az okai annak, hogy a Deákpárt hét évi uralma idejében az új Magyarország intézményes kiépítésére oly kevés történt?

Az egyik ok, hogy nagyobb szabású szervező tehetség a Deákpárt soraiban akkor található nem is volt, vagy ha volt, észrevétlen maradt.

Gróf Andrássy nem volt adminisztratív talentum. Ő maga sem tartotta magát annak. [* ]

Deák már öreg s 1873 óta beteg volt. A képviselőházban túlságosan erős volt a dzsentri-uralom fenntartásával rokonszenvező elem. Ehhez járult, hogy a kiegyezés utáni első években a sürgős megoldást követelő főfontosságú teendőknek egész özöne zúdult a kormány és az uralkodó párt nyakába. Legyen elég ebből a kategóriából csak a horvát kérdés megoldását (1868) és a katonai határőrvidék bekebelezését megemlítenem.

A belpolitika terén nagyobb szabású szerves alkotásokra valóban kevés idő és erő jutott. Ha lettek volna is merészebb koncepciókra képes férfiak, elforgácsolódtak az erők, a pénzeszközök is szűkösen voltak s az ország hajóját oly áramlatok, melyek erősebbek voltak a vezető emberek egyéni akaratánál, az opportunizmus vizeire hajtották.

Mindehhez járult a szélső balpártnak Kossuth Lajos levelei által is szított fanatikus municipalizmusa. E párt mindent elkövetett, hogy erős kormány ne alakulhasson. Pedig erős kormány nélkül nincs erős állam. Rengeteg erőt, mely termékenyítően hasznosítható lett volna, kötött le a Tisza Kálmán vezérlete alatt s az u. n. bihari pontok jegyében működő balközép akadékoskodása is.

E párt egész politikája hét éven át a merő negációban, a bihari pontokban merült ki: nem kell delegáció, nem kell közös miniszterium!

A két ellenzék 1872 tavaszán már az obstrukció művészetéből is sikerrel megtartotta a főpróbát. Agyonobstruált egy választási törvénynovellát.

A közigazgatás pedig országszerte pangott és züllött. B. Sennyey Pál 1871-ben megtartotta korszakos jelentőségű beszédét, melyben az ázsiai állapotról szóló, azóta szálló igévé vált mondását röpítette világgá. Néma csendben hallgatta a Ház ezt az elitélő bírálatot. A hatás a parlamentben és országszerte nagy volt, de lassanként mégis beleveszett az alantas párttorzsalkodások zsivajába. Egy nagy beszéd, lett legyen bármily hatásos és igaz, nem tartóztathatta fel a züllést, melyet a pénzügyi állapot ijesztő romlása is siettetett.

Egy napilapban 1873 elején cikksorozatot tettem közzé, melyben azt fejtegettem, hogyan lehetne kibontakozni a teljes politikai és pénzügyi bomlással fenyegető helyzetből. E fejtegetések sorában, mint a kibontakozás egyik nevezetes tényezőjére rámutattam az állami közigazgatás megvalósításának szükségességére is. A cikksorozat magára vonta b. Sennyey Pál figyelmét. Később a "zempléni pontokban" az általam fejtegetett eszmék jó részét mint régi ismerőst üdvözölhettem.

B. Sennyey 1875 elején, a fúzió után, felszólított, vállalnám el egy politikai napilap főszerkesztőségét, melynél a legközelebb Belgrádból hazatérendő Kállay Béni főkonzul is közreműködnék. Kállayt ismertem, vele hosszabb időn át levelezésben állottam. E levelezés tárgyát a dél-magyarországi omladina üzelmei, a belgrádi kormánynak ezzel szemben tanúsított magatartása s a magyar és külföldi sajtóban mindezekkel szemben kifejtendő akció képezték. Volt alkalmam megismerni Kállay bámulatos jártasságát a délszláv kérdések minden vonatkozásaiban. Nem volt, talán ma sincs senki Európában, ki olyannyira ismerte volna a Szerbiát, Dél-magyarországot, Horvátországot és Boszniát lakó délszlávság viszonyait, mint Kállay. Nemcsak e néptörzsek jelenét és múltját ismerte alaposan, de valóságban a veséjében olvasott szereplő politikusaiknak. Örömömre szolgált, hogy alkalmam nyilik Kállayval együtt dolgozhatni.

B. Sennyeyvel megbeszéltük az összes aktuális politikai kérdéseket. Életem legszebb emlékei közé tartoznak azok az órák, melyekben ez alkalommal és később is többször egész közvetlenséggel ismerhettem meg e mély belátású és fennkölt gondolkozású államférfiú nézeteit a különböző politikai kérdésekről. Nem ismertem senkit, akinél a gondolatok precizitása oly bámulatos harmóniában lett volna az előadás művészi tökéletességével, mint b. Sennyeynél. A társalgásban a mondatok épp oly klasszikai befejezettséggel gördültek ajkairól, mint országgyűlési beszédeiben. Nem képzelhető nagyobb ellentét, mint amely az országgyűlésen gyakran hallható formátlan, lompos és nem ritkán cinikus gondolkozást eláruló beszédek és Sennyey utolérhetetlen formatökélyű előadása közt észlelhető volt. A gondolkodásnak és érzésnek, mindent, ami aljas és közönséges feltétlenül kizáró és visszautasító nemessége fokozta azt az egyéni varázst, melyet b. Sennyey mindenkire gyakorolt.

A vele való érintkezés kellemességéhez nem kis mértékben hozzájárult az is, hogy nagy figyelemmel meghallgatta s azonnal tökéletesen át is értette annak az előadását, akivel társalgott.

Az új lap alapítására vonatkozó megbeszélések főleg két politikai vezéreszme körül csoportosultak. Az egyik az állami közigazgatás volt. A másik a dezolált pénzügyi helyzet szanálása. A kettő között szorosnak és kölcsönösnek láttuk az összefüggést. Oly országban, melyet nem kormányoznak - s Magyarország akkor bizonyos tekintetben ilyen volt - megromlik a gazdasági és pénzügyi helyzet is. Viszont egy jól kormányzott országban, hol rend és fegyelem uralkodik, hol mindenki megteszi a kötelességét, aki pedig megtenni nem akarja, az erre ellenállhatatlan erővel szoríttatik - ily országban bizonyos idő múlva ki nem maradhat a gazdasági és pénzügyi izmosodás. Örök igazság, amit egy francia pénzügyminiszter mondott: csináljanak önök jó politikát és én jó financiákat fogok csinálni.

Szándékosan rátereltem a beszélgetést az egyházpolitikai kérdésekre. Tudni kell, hogy akkor még Deák Ferenc 1873. júniusban tartott nagy egyházpolitikai beszédének - e nagy ember parlamenti hattyúdalának - utórezgése érezhető volt a közvéleményben.

De az egyházpolitikai kérdések megbeszélésének ennél is nagyobb aktualitást adott az, hogy a Németországban lejátszódott "Kulturkampf" ez időben egész Európa figyelmét magára vonta. Ekkor állt Bismarck hatalma tetőpontján. A katolikus klérus az új német birodalom ellen a túlnyomólag katolikus országrészekben alattomosan és nyíltan szította a partikularizmust és a Vatikánnal és Franciaországgal is cimborált. Ekkor küzdötte a nagy kancellár titáni harcát a renitens klérus ellen. A jezsuitákat kidobta az országból, behozta a polgári házasságot, törvényeket alkotott a törvénnyel dacoló püspökök megfékezésére. S mikor az ellenök alkalmazott enyhébb eszközök a mártíriumra áhítozó egyháznagyoknál eredményre nem vezettek, börtönbe vettette őket. Elsőnek becsukták Ledochowski kardinálist, poseni érseket. Azután a kölni érsekre. a trieri és paderborni püspökökre került a sor. Nagy idők voltak ezek!

Ily időben nem lett volna-e különös, ha egy nagy politikai lap jövő irányának kitűzése alkalmával annak leendő főszerkesztője hallgatással mellőzte volna az egyházpolitikai kérdést.

Erre nézve b. Sennyeyvel szemben így nyilatkoztam: Nem tartom sem kívánatosnak, sem valószínűnek, hogy nálunk ez idő szerint az állam és egyház közti küzdelem napirendre kerüljön. Nem kívánatos, mert az adott viszonyok közt tartani lehetne attól, hogy ily küzdelemben a mi zsenge államiságunk húzná a rövidebbet. De ha eljövend az idő, mikor a harc állam és egyház között nálunk is kikerülhetetlenné lesz, én csekély erőmmel az állam pártját fogom támogatni.

B. Sennyey, kinek sokan klerikális hajlamokat tulajdonítottak, teljesen egyetértett velem s melegen megszorította kezemet. [* ]

Megindult tehát nemsokára a lap, melynek javaslatomra "Kelet Népe" lett a címe. Két szabad gondolkozó: Kállay és én állottunk az élén s vezettük Magyarország állami kiépítése, az állami közigazgatás becsületes létesítése szellemében.

Az állami közigazgatás bátor apostola Grünwald Béla ez időben még mindig Zólyom megye alispánja volt s csak 1878-ban választották meg képviselőnek. Ahhoz a csoporthoz csatlakozott, mely programjában az állami közigazgatást vallotta. Ehhez tartozott Apponyi, Szilágyi, a pénzügyminiszterségtől való visszalépése után Széll Kálmán is.

De e programpont megvalósítására ezután sem volt semmi kilátás.

Tisza Kálmán politikája keretébe az állami közigazgatás nem fért bele. Nemcsak azért, mivel ellenzéki korában határozott municipalistának vallotta magát. Ezen, ha a politikai szükségesség mást parancsolt volna, bizonyára túl tette volna magát. A "bihari pontokat" mint mondani szokták, szegre akasztotta s e bátor lépésével az adott viszonyok közt nagy szolgálatot tett az országnak.

A még csak két év óta fennálló új magyar állam közel jutott pénzügyi és politikai csődjéhez. Nagyszámú ellenségei, kik eleitől fogva "apparition passagčre"-nek - múló tüneménynek - nyilvánították az 1867.-i alkotást, kárörömmel várták az összeroskadását. A főfeladat volt, minden áron megadni ennek az új magyar államnak az állandóság jellegét, ami csak egy hosszabb tartamú, minden rázkódást gondosan kikerülni tudó kormány alakulása által volt elérhető. Minduntalan ismétlődő miniszterválságok okvetlenül a bukásba vitték volna a magyar államot A hosszú, tartós kormány bizonyos tekintetben öncél lett.

Ennek a célnak felelt meg Tisza Kálmán, aki tizenöt évig erős kézzel, nagy taktikai ügyességgel vezette az ország kormányát. Ámde, ahol a Kormány hosszú tartama öncél, ott ki vannak zárva a mélyebbre ható reformok. Lábadozó beteggel - s ilyen volt akkor szegény Magyarország - nem szabad tornagyakorlatokat végeztetni. Tisza Kálmán politikájának alapgondolata a kormányzat állandósítása volt, vagy mint ellenfelei mondották: a miniszteri székhez való "görcsös ragaszkodás."

Ez a görcsös ragaszkodás szinte állami céllá lett s azért kerülni kellett minden gyökeresebb lépést, mely rázkódást okozhatott és kormányválságra vezethetett volna. Nem megoldani, hanem lehetőleg megkerülni a nagy kérdéseket, jó hangulatban tartani az országban létező politikai tényezőket, meg nem bolygatni a meglevő politikai birtokállapotot - ez a veleje a Tisza politikájának. Ez a politika első sorban az ú. n. dzsentrire támaszkodott.

Mikor 1886-ban Tisza elhatározta magát egy új megyetörvény alkotására, ezt az ú. n. reformot teljesen a dzsentri szája íze szerint igyekezett megcsinálni. Sőt maga egyenesen meg is mondta, hogy ez az utolsó kísérlet a birtokos nemesség megyei uralmának megmentésére.

Az 1886-iki megyetörvény tehát nem volt és nem is lehetett más, mint kifoldozása az 1870.-inek, megtoldva még egy hibrid intézménnyel, a heterogén elemekből összetákolt közigazgatási bizottsággal.

Az állami közigazgatás nagy gondolata nemcsak meg nem valósult, de annak még tudata is mindinkább elhalványult a tizenöt éves Tisza-régime alatt, midőn a nagy elvi kérdések szüneteltek, elposványosodtak, vagy kicsinyes opportunizmussá torzultak.

Grünwald Béla időről-időre a Házban tartott egy-egy csinos beszédet, melynek ceterum censeo-ja mindig az állami közigazgatás volt. Beszédeit mindig u. n., succés d'estime kísérte, mert hisz jól beszélt, okosan beszélt. De ha még sokkal jobban, sokkal szebben beszélt volna is, akkor is hiába beszélt volna. Nem volt olyan az idők járása, hogy gyakorlati eredményt érhetett volna el.

Egy csinos szónoklata után beszélgettem róla egy vezérpolitikusunkkal. Ez úgy jellemezte: Grünwald oly politikus, akinek egy gondolata van. (Talán magában olyasmit gondolt, hogy: "vesszőparipája".) Igen, mondám én, Grünwaldnak egy gondolata van, de hányan visznek nálunk nagy szerepet, lesznek miniszterek, akiknek egy gondolatuk sincs. Bátran mondhattam ezt, mert akivel beszéltem, annak volt politikai gondolata, nem egy, de több is: Szilágyi Dezső volt.

Múltak az évek. Grünwald Béla egy sor derekas könyvet tett közzé. Köztük 1888-ban azt, mely a régi Magyarországot tárgyazza a szatmári békekötéstől egész Széchenyi fellépéséig. Irodalmi működésének ez kétségkívül legjava. Megírta még a magyar közigazgatási jog kézikönyvét négy vaskos kötetben.

Megvallom, meglepett, mikor hallottam, hogy Grünwald "Régi Magyarországa" harmadik kiadásban mostanában hagyta el a sajtót. Nálunk hamar feledésbe szoktak menni az emberek és a könyvek egyaránt. Mert hát a halottak nem szoktak magoknak reklámot csinálni s aki nem üti a nagy dobot, az még ha él is, meghalt. Hátha még valóságban meg van halva.

Grünwald Béla "Régi Magyarországa" harmadik kiadásban! Nagy szó ez. Elhatároztam, hogy írok róla. A "Nyugat" tisztelt szerkesztője, midőn e szándékomról értesült, arra kért, hogy írjak minél bővebben azokról az érdekes időkről, melyek e munka megjelenését megelőzték s hogy ne mellőzzem egyéni élményeimet sem, amennyiben vonatkozással lehetnek ama kor politikai eseményeire.

Ez legyen magyarázata és mentsége annak, hogy mielőtt a Grünwald "Régi Magyarországáról" írnék, megemlékezem magáról Grünwaldról, arról a miliőről, melyben élt, arról a politikai gondolatról, mely életének vezércsillaga volt s e politikai gondolatnak a magyar közéletben egy emberöltőn át tartott ide-oda hányattatásáról. Ma már ez is "régi Magyarország". S ha ezt az újabb "régi Magyarországot" nem ismerjük, akkor nem értjük meg azt a régibbet, melyről Grünwald könyve szól.

Semmi kétség, hogy Grünwald Béla egyike volt legjobb politikai gondolkozóinknak a múlt század 70-es és 80-as éveiben. Egy nagy idealista, egy ideálok nélkül való korszakban. Húsz éven át nagy odaadással küzdött egy nagy és életképes reformeszme mellett. Nemcsak híve, de valódi apostola volt ennek az eszmének. S bizonyára egyik jellemző s tegyük hozzá, egyik szomorú vonása ama kornak, hogy kiváló tehetsége és buzgó igyekezete ellenére törekvése meddő maradt, a magyar közéletben érvényesülni nem bírt.

Az a tespesztő politikai légkör, mely erre az országra a Tisza-korszakban nehezedett, a meglevő tehetségeket is eltörpítette, az újonnan feltörekvő talentumokat pedig lenyűgözte, mielőtt felemelkedhettek volna. Egy-két kivételesen nagy erő és szokatlanul nagy energia, mint pl. Szilágyi Dezső, vagy Baross Gábor, valahogy érvényesült a kapaszkodás és klikkrendszer e szomorú korszakában is, de a tehetséges emberek nagy számát ez a sivár korszak megőrölte. A megőrlöttek közé tartozott Grünwald Béla is.

Végre Tisza Kálmán korszaka is leélte magát. Ez a nevezetes államférfiú 1890-ben beadta lemondását. Tisza hét évig ostromolta a Deák-féle kiegyezést s mikor az eddig heves harcban állt ellenséges pártok fúziója által kormányra jutott, ő lett az a kőszikla, mely a kiegyezési politika templomának fundamentumául szolgált. Sok hasonlóság van Tisza és Sir Robert Peel politikai pályája közt. Peel a konzervatív irány leghatározottabb előharcosa volt s midőn a whigek mérsékeltebb árnyalatával koalíciós minisztériumot alakított, ő vitte keresztül az általa előbb leghevesebben ellenzett törvényeket, név szerint a gabonavámok megszüntetését.

Tisza Kálmán nagy tehetsége ama korszak ezernyi ügyes-bajos feladataiban aprózódott el. Nagy alkotások nem maradtak utána. Ereje kimerült a közvetetlen napi szükségletek kielégítésében, a jövő számára nem sokat dolgozhatott.

Talán éppen mert kortársainál tisztábban látta a dolgokat, meglátta vagy inkább megérezte azt is, hogy abban a korszakban, melyben az ügyek élén állt, hiányzott a lelkeknek az az emelkedettsége, a közszellemnek az a magasabb lendülete, mely nélkül monumentális alkotások nem sikerülhetnek. Tisza Kálmán lelkében lakozott-e az a sivárság, mely belőle korára kisugározni látszott, vagy az a szürke, lehangoló köd, mely az ország politikai láthatárát ez időben megülte, mely minden idealizmusnak szárnyát szegte, tette-e Tisza Kálmán lelki világát oly sivárrá? - ki tudná ezt biztosan eldönteni.

Legértékesebb eredménye e korszaknak, hogy nem ugyan alapvető reformok által, hanem főleg a lassú természetes fejlődés útján s az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szövetség legkirívóbb hibáinak kiküszöbölése által a magyar állam pénzügyi segédforrásai lassanként belenőttek a szükségletek ama tágabb keretébe, melynek előbb az ország megfelelni nem bírt. Magyarország leküzdötte, vagy talán helyesebben mondva kiböjtölte azt a szörnyű pénzügyi válságot, melybe a hetvenes évek elején jutott. Az 1874-ben a fizetésképtelenség határvonalán vergődő magyar állami háztartásból 1890-ben eltűnt a deficit. A Tisza-korszaknak ezt az egyetlen nagy és örvendetes eredményét is lerontotta az utóbbi három-négy év könnyelmű gazdálkodása s most pénzügyileg körülbelül visszajutottunk oda, ahol 1875-ben Széll Kálmán pénzügyminiszterségének az elején állottunk.

A Tisza-korszak 1890-ben véget ért. Úgy látszott, mintha most már az alkotni kész és képes tehetségek előtt megnyílnék a pálya. Valóban a tehetséges emberek egész sora: Szilágyi, Baross, Csáky, Wekerle - került együvé az új kabinetben, melynek élére gróf Szapáry Gyulát állították.

Nem lehet tudni, felcsillant-e Grünwald Bélában az a remény, hogy oly korban, melyben az ő élete célját alkotó állam közigazgatás végre a kormány programjába került bele, esetleg neki is juthatna aktív szerep e reform diadalra juttatásában.

Tény, hogy most sem sikerült érvényesülnie. Mélyen lehangolva vonult háttérbe. Fokozta lehangoltságát, hogy magánpénzügyei is zavarba jutottak. Az apostol akkor vonult vissza, mikor az ő politikai hitvallása számára elérkezettnek látszott az idők teljessége.

1891-ben májusban távirat érkezett Párizsból, hogy Courbevoie mellett egy holttestet fogtak ki a Szajnából, melyben a Párizsban élő magyarok Grünwald Bélát ismerték fel.

Grünwald Monte Carlón át utazott a francia fővárosba. A rulett asztalnál akart egy utolsó kísérletet tenni a fátum feltartóztatására. Ilyen gondolatot csak a kétségbeesés sugallhatott neki.

Reményvesztetten, az anyagi eszközökből végleg kifogyva bolyongott egy ideig a nagy világvárosban. Büszkébb volt, hogysem összeköttetései révén kísérlette volna meg a menekülést.

Vagy talán meg is kísérlette, s mikor a reménynek utolsó szála is elszakadt, akkor indult el utolsó utjára. A halottak gyorsan utaznak. Courbevoieból a morgueba, a morgueból a Pčre-Lachaise-be vitt az utolsó út. Az apostol "meghala és eltemetteték."

Vajon meghalt-e vele a "gondolat" is, melynek életét szentelte?

Gróf Szapáry 1891-ben benyújtott egy hosszú törvényjavaslatot az állami közigazgatásról. Gyenge bürokratikus munka volt. Legnagyobb hibája volt, hogy nem számolt az obstrukcióval, melyet pedig a függetlenségi párt jó Helfy Ignác szájával előre ünnepélyesen bejelentett. Egy rövid, néhány szakaszból álló javaslattal talán keresztül lehetett volna hatolni. De hát a mi törvénygyártóink néhány száz §-on alul nem adják. Ahelyett, hogy biztosították volna a fődolgot, a kinevezést - hisz a többi részletet később pótolni lehetett volna - egy egész kódex-szel álltak elő s beteljesült a római költő szava: natus est ridiculus mus. Két hónapi vita után még mindig az első szakasznál tartott a tisztelt Ház.

Szapáry egy kétségbeesett lépésre határozta el magát. Levágta a nagy törvényjavaslatnak a farkát. Összezsugorította az egész javaslatot 2 §-ra. Az állami közigazgatás elvi kimondása foglaltatott ebben. Gróf Szapáry azt hitte, hogy megmentett egy elvet. Pedig még a megszületett egér is elszaladt s neki csak a farka maradt a kezében. Most már tehát az állami közigazgatás elsőrendű temetéssel el lett hantolva Magyarországon.

Tíz évvel később a koalíciós kormány mégis úgy találta, hogy nem elég mély az a sír. Hátha akadna egy gonosz miniszter, aki exhumálná azt az eltemetett elvet. Az ördög nem alszik. Felásták tehát a sírt, mert nem tartották elég mélynek. Jónak látták még azt a Szapáry-féle torztörvényt is forma szerint eltöröltetni a törvény hozással.

Ezzel végződött az állami közigazgatás nagy gondolatának egy emberöltő alatt megfutott körforgása Magyarországon. Szegény Grünwald Béla a Pčre-Lachaise-ben, az "egy gondolat", melynek élt, a parlamenti akták poros lomtárában pihen.

 

[* ] * 1871-ben nov. 6-án történt, mikor gróf Beust a közönség általános meglepetésére benyújtotta lemondását s már tudva volt, hogy az uralkodó Andrássynak ajánlotta fel a külügyminiszteri tárcát. Bécsből gróf Andrássyval együtt Budapestre utaztomban a szalonkocsiban tettem Andrássynak jelentést a magammal hozott bécsi lapokról, melyek e napon mind Andrássyról vezércikkeztek. A Fremdenblatt azt írta róla többek közt : er ist keine administrative Kapazität. Andrássy nem hallotta meg a k betűt. Úgy értette : er ist eine administrative Kapazität. Felkacagott, hogy írhatnak róla ilyet, mikor éppen az adminisztratív képesség az ő leggyengébb oldala. H. I.

[* ] * Sennyeyt nagyon bántotta, ha klerikálisnak tartották. Egy alkalommal nála találtam gróf Cziráky Jánost. Vissza akartam vonulni, de Sennyey tartóztatott. Cziráky nemsokára távozott. Ekkor Sennyey így szólt: Örülök, hogy ez a Cziráky elment. Ezek a klerikálisok mindig a kabátomba akarnak akaszkodni, pedig már sokszor megmondtam nekik, hogy én nem csinálok klerikális politikát. - Nagyon természetes is, hogy a klerikálisok tolakodása, mint gyakorlati államférfinak terhére volt. Akkor klerikális politikát csinálni akarni annyi lett volna, mint eleve meddőségre kárhoztatni magát. Tizenöt évvel később a klerikálisok a Vatikánból származó unszolások folytán rákényszerítették a magyar kormányra az egyházpolitikai küzdelmet: H. I.