Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 9. szám

ADY ENDRE: A VÉR VÁROSA [+ ]

Májusban olyan szép szokott lenni Magyarvár, hogy az emberek megbolondulva néznek Erdély felé s általában Keletre, honnan a Nap is jönni szokott. Hársak illata s gesztenyék színe, minden, mintha a kígyózó, hosszú Sugárfolyó völgyén jönne ide, e furcsa, nagyon furcsa városba. E furcsa városba, amely igazán a Vérnek városa s ahol Szent László óta emberek és fajták nagyon össze-vissza ölelkeztek.

De Magyarvár mégis augusztusban a legszebb, éjszakánként, a fényes Hold segedelmével a Táborhegy tetejéről nézve. Ilyenkor érti meg az ember, miért volt ez a város olyan becses és jó, hogy érte nem csupán Sztambul és Bécs vitázott. Itt majdnem királyi rangú és seregű, hatalmas basák vigyáztak és uralkodtak s a régi várfalakra a Hold emlékezőn bámul.

Fehér vizű folyó szeli át a várost a Táborhegy alatt s itt hamarabb emelték föl arcukat és szívüket a zsidók, mint akárhol, széles Magyarországon. Jó urak voltak a török urak, szerették avagy legalább is jó szívvel tűrték a vár köré csődült és ott lapult zsidóságot.

Ezért olyan ez a város, Magyarvár, a Táborhegyről nézve, holdas, augusztusi éjszakákon, mint egy régi kalifa nyári álma. Egy-egy része nagyon új és fényes és fehér, de ódon szögletei is ragyognak a Hold alatt: össze-vissza, gyönyörű város. Utcáit már régen büszke, újféle, magas lámpák verdesik fényükkel s olyan szépek ezek az utcák a Táborhegyre fölragyogva.

Egy kis Amerika Magyarországba tolva s egy kis Magyarország Szmirna tájékára elgondolva: körülbelül ez az a város. Levegője vérszagú, mert ez a Vér városa s ilyen volt mindóta, de most különösen vérszagú: bicskát rántott a bús, magyar úr s visszaszúr késével az urasodó és vitézedő zsidó.

Nagy megvívott tornák, véres tusák, készülő viadalmak, halálos dolgok fellegei fellegeznek a város fölött a tiszta augusztuséji mennybolton.

Tíz nap óta Romániából kikergetett nyomorult zsidókat visznek át a városon döcögő, zötyögtető, hosszú piszkos vonatok. Ezektől a világgá űzött, kellemetlen, szomorú emberektől a város, Magyarvár, zsidói húzódoznak legjobban, mert ők most harcban állnak. Most vívják a döntő harcot a megszorult, dühös, nemes urakkal, akik még néhány év előtt is azt harsogták: "coki város, mikor a vármegye mulat."

Szép, nagy idők voltak: egyik esztendőben egy párbajba szorított zsidó lőtt le egy vármegyei urat, a következőben egy zsidónak itták kutyák a vérét. Diák-évei, viharos suhanc-évei voltak ezek Magyarvárnak, sok volt a cigánybanda s egy-egy éjszaka majdnem fölvetette egekig a mámor a duhaj várost.

Azóta a szép, többnyire szép és daliás úri betyárok egy része beszorult a hivatalszobák savanyu homályába s többinek is a többje gyásszal portyázott az eladósodott birtokokon, a város környékén.

Most híre járt, hogy a főispán csendőrökkel és rendőrökkel őriztetett minden közeli vasúti állomást a szaladó zsidók megpihenő vágya ellen. A város zsidói pedig általában, akik között sok volt már a gazdag s a régi szabadságtól avagy a vér-becsempészés folytán bátor, nagyon örültek titokban. Még a váraljai koldus zsidóság is jobb néven vette, hogy nem engednek rájuk és gazdaság-álmaikra száz és száz új, éhes, rongyos, idegen zsidót.

- Sokan vagyunk, - mondogatták a kényelmes, praktikus zsidók, akiknek már volt féltenivalójuk, - így is sokan vagyunk már. Igaz, hogy ide szívesen jöttek, szálltak mindig a zsidók, de egyszer már ki kell mondani, hogy elég, elég már, elég.

Ravaszabbak és ékesebben beszélők megint más okból helyeselték, hogy új zsidókat nem engednek beözönölni Magyarvárba, tudományosan:

- Ez históriai város, de voltaképpen most lesz várossá, most jön igazi legénysorba, vigyázni kell ebben a korban. Több zsidó több lázat jelentene, több nyugtalanságot és kíváncsiságot: vigyázni kell az ifjúságra.

Csak egy-két rossz gyomrú, keresztyén és zsidó filantróp, ügyvéd, orvos, újságíró, ügynök s miegymás kacagtak titokban olykor-olykor össze. S újságolták sugdosva egymásnak, hogy megint belopózott ötven vagy száz a romániai menekülők vonatjairól s ez őket a növő, gyarapodó erő érzésével lakatta jól.

Mert kellett ide az erő s Magyarvár maga is kéjesen, pajzánul, csalogatón kívánta, hogy forróbb legyen és sűrűbb a vér és a levegő itt. Még nagyon amazok voltak az urak, amazok, a pusztulásban is gőgös, címes, lármás, birtokos vagy már birtokatlan, régibb urak. Mert úgy fordultak a dolgok is, hogy Magyarországot, a félig-megfejelt félországot kezdték úri szegényháznak berendezni.

- Ejnye, - dörmögtek az elégedetlenek, - hát arravalók vagyunk-e mi, hogy a tehetetlen, rugdalózó volt-urakat istápoljuk? És éppen most, amikor vagy-vagy, az utolsó ütközet előtt vagyunk s még az ördögök is jók erősítő csapatnak, miért?

Rollai beszélte, aki ügyvéd volt, gazdag, kikeresztelkedett, de aki megmaradt harcos zsidónak, mivel nem nevezték ki tiszteletbeli vármegyei főügyésznek:

- Jó lesz el nem felejteni, hogy nem régen, négy-öt év előtt, még keresztyén, halott, vértelen szüzet találtak egy épülő ház téglái között. Persze a ház kétemeletes akart lenni, milliomos zsidó építette, persze, hogy a zsidóknak kellett a keresztyén szűz vére az első kétemeletes házhoz.

A Rollai történetéhez rögtön ketten-hárman tudtak új történetet adni a bizalmas kávéházi asztalnál, például Vas a szerkesztő:

- Hát nem most két éve, hogy négy kopott dzsentri kardig heccelt egymás ellen két, öregedő, jámbor pénzes zsidót? Persze, hogy inni nem tudtak s reggelig pezsgőztették őket a párbaj előtt, azután röhögtek, mikor azok egymást kétségbeesetten kaszabolták.

- És talán két éve sincs a dicső vadászatnak, - beszélte Zuckermann, aki bankigazgató volt, de Nietzschét olvasta, - annak a híres vadászatnak. Ifjú, hetyke szolgabírák és kék zubbonyos huszártisztek rendeztek itt a városban hajtóvadászatot, még hajtóik is voltak. Nem rókákra és nem lóháton vadásztak, de gyalog, fürge tollu újságíró-gyerekekre, akik kissé sietve hitték el, hogy Magyarvár már nem a régi uraké.

Ám a sok beszédnek sok-sok alja mégis csak az volt, hogy Magyarvár meg akarta csúfolni a famíliát, az egész Magyarországot. Ha idegenek látogatták meg Magyarvárat, mindig olyan csodálkozással voltak, mintha a Mars-csillagon járnának.

- Jaj, - mondta egyszer egy vendég egyetemi professzor, - itt az asszonyok nagyon is hatalmasak, tehát ez a város pusztuló város.

Valóban a városnak lelkes, titkos, saját akaratán kívül nem a haza, még csak nem is a Vér, de az Asszony volt az ura. S a zsidó lyányok már gyakran lettek dzsentri-feleségek s a hencegő, kékvért mutató asszonyok és leányok modelljei lehettek volna akármelyik ószövetségbeli asszonynak vagy lyánynak. Harc közben is ölelkezés folyt itt, egyik kar a derék körül s a másik kéz a nyakat szorongatva fojtogatón. Mégis nemcsak az úr, nemcsak a harctér, de az olykori fegyverszünet és békekötés is az asszony volt itt mindenha és az asszonynak az ő hálószobája.

Nagyszerű templomok épültek e városban, ami szintén azért volt talán így, mert az emberek gyakran szorultak az Istenre. S valamennyi templom, a Táborhegyről, holdas, augusztusi éjszakákon nézvést, török templomnak látszott. Sok volt a pap is, mindenféle pap, de főképpen pápista; ámbár a viharos, régi, pogány idők Kálvin mellverő vallására vitték a köznépet. Görög és római hitűeknek püspökjeik, cifra papjaik éltek és élnek itt, rettenetes vagyon a kezükben.

A papok - még a zsidóknak is sok papjuk van - hagyományosan óvatosak, ők csak eszközei, halk eszközei a városnak. A város maga csinálja mindenkinek tudta és akarata nélkül a maga életét, egy nagy üst, melybe minden beledobódik, de nem egyszerre fő meg s a tűz ez üst alatt, talán a múlt, talán a sok kontraszt, talán az asszony, de az bizonyos, hogy a tűz ég.

A tűz ég, mint a pokolban, augusztus van, csillagok hullnak s borzasztó, fájó a forróság éjszakánként is. Egy kávéházban, már hajnalodik, huszárok mulatnak, mágnásfickók és magukat még tartó vidéki urak. A társaság szemefénye. oka, összefogója egy királyi herceg, huszártiszt, a császárnak is rokona. Ezen a napon is legalább kétszáz zsidó, Romániából szaladó, lopta be magát Magyarvárba s a város idegesen, hisztériásan nyugtalankodott.

A kávés zsidó volt, szerény, okos, fiatal, dolgos ember, aki örült, hogy a kávéházában ilyen nagyurak mulatnak. Egyszer csak a pezsgőző herceg részegen hibát lelt s ordítva hívja a gazdát, mialatt a cigányok ostobául és lármásan muzsikálnak egy ostoba és lármás bécsi indulót.

- Büdös zsidó, - ordította a herceg, - így csak zsidókat szabad kiszolgálni s nem urakat, büdös zsidó.

- Büdös fenséges úr, - mondta vissza dühös tisztelettel a kávés s olyan őrült volt a mulató társaság meglepődése, hogy nyugodtan megugorhatott.

Majd a pincér számoljon velük, - gondolta, - s ment be a városba, melynek utcái fényesek voltak és világítottak még. Magyarvár kék mosollyal köszöntötte a reggelt s valami különös örömet sugárzott a különös város e percben. Szegény, kóbor, lappangó, félő oláh zsidók kopogtattak szállásért itt és ott és egy zsidó kávés ma éjjel vissza mert büdösözni egy királyi herceget.

 

[+ ] * Ez az írás próbája egy készülő, furcsa regénynek s harcos, katonai szavakkal szólván: részlete egy tereptanulmánynak. Voltaképpen csak oda akar mutatni, ahova készül s be akar jelenteni egy hosszabb írást a Nyugat részére. Előre elárulom, hogy a regény furcsa lesz s nem is éppen regény (ha megírom és ha kiadják), de nem is egészen új. Ám különösen magyar, bátor lesz, ha lesz s bár száz történet történik benne, nem ezek lesznek a fontosak. Egy városodó város, egy jeles, különös, magyar város lesz a regény hőse s e város kamaszságának tíz esztendeje. (A. E.)