Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: TAVASZ A MŰCSARNOKBAN

Aki nem bízik a maga érzékeiben, a hőmérőben, a meterológiai intézetben, megtudhatja a Műcsarnokban, vajon tavasz van-e, vagy tél. Ki van írva mindig pontosan: tavaszi kiállítás, téli kiállítás. Most a tavasz jelzőjével teljesen érdemtelenül kérkedő gyűjtemény rontja ott a közízlést. Évszakjelző mivoltán túl semmi egyéb jelentőségét nem lehet felfedezni. Hosszú és kínos sétákon kutatunk hiába egy kép, egy harmonikus és beszédes, ha nem meglepően új, legalább finoman összeállított akkord után. Mert az adna a művészek nyilvános szerepléséről való beszélgetésnek színt, melegséget, talán egyedül az indokolná a velük való foglalkozást, ha közöttük, alkotásaik között meg lehetne feledkezni arról: ezek az alkotások hol vannak, honnan kerültek mostani helyükre, kik a szomszédaik. Ha néhány, bár nagyon kevés, de határozottan kibontakozó egyéniség figyelmünket teljesen lekötné, szeretetünket felkeltené s tekintetünket kevés becsületes kivétel egészen elvonná a köznapi, az észrevevésre nem érdemes, a tudni nem való többségtől. A nagy átlag mindig sekély, szürke, mindig és mindenütt átlag. Kiemelkednek azonban belőle élénkebben színezett, erősebb profilú talentumok: ezek kölcsönöznek értéket egész koroknak, országoknak, társaságoknak. Ezeket kell keresni minden művész-táborban, bármilyen formában, bármilyen fajta terméssel lép nyilvánosságra. Ezeket kell keresni kiállításokon is, bizalommal, szeretettel, nem törődve a kedvükért azzal sem, hogy maga a forma, ahogyan egymás hátára hordanak össze nem való alkotásokat, elavult és hálátlan. Ha hiába valónak bizonyul a kereslésre fordított fáradság, akkor az a feladat következik, hogy megleljük a meddőség okait. Ez a feladat pedig sivár, mert bizonyos, többször elmondott alapigazságokat kell fejtegetni, mert nincs többé alkalom reá, hogy színről és vonalról, az ábrázolás módozatairól, a formákkal való költés finom részleteiről beszéljünk, az emberről és művéről, mindarról, ami, képzőművészettel kapcsolatosan első sorban érdekel bennünket.

Alig van nagyobb őröm, mint a közönbös műveknek még oly hosszú sorában megtalálni egyet, mely előtt érdemes hosszan megállni, vissza-visszatérni hozzá, minden részletét emlékezetbe vésni. A tavaszi tárlat egészen megtagadja tőlünk ezt az örömet. Ha keressük a kiforrott, megállapodott, egy múltat jelző, de abban a múltban legalább kiváló és egyéni zamatú mestereket, megtaláljuk Mednyánszky Lászlót, finoman és artisztikusan az apró dolgaiban, de anélkül, hogy mást mondana, mint amit már annyiszor elmondott. Az újabb, a még forrongó festői nyelv művészei közül egyet-kettőt engedtek belépni: Iványi-Grünwald Bélát, Csók Istvánt. Képeiknek azonban nem ez a bemutatója. Iványi-Grünwald csendélete mindenütt őrömet okozna. mindenütt arra biztatna, keressük színei meglepő fordulatait, elhagyásainak rafinériáját, de itt, egyedül, nem közönbös, hanem bosszantó környezetben, itt csak a körülötte levő tömeg gyarlóságára figyelmeztet, épp úgy mint Csók kitűnő magyar csendélete. Elszórva, különösen a rosszabb hírű termekben, van néhány ügyes és ízléses kép. A szobrok között - a plasztikai rész hasonlíthatatlanabbul értékesebb, mint a festői - egy köbe faragott, amely minden botlásával együtt érdekes. Simay Imre lovas szobra ez. Nem jogosulatlanul fogják rámondani, hogy túltorzított arányaival hintalóra emlékeztet. Az anyagnak szinte vallásos tiszteletére vall a formák teljes redukálása. Egy-egy lecsiszolt kősik foglal össze szövevényes izomhálózatokat. Részleteket semmisít meg Simay szuverén gőggel. A szobrász megbecsülhetetlen erénye ez a teljes tudáson alapuló egyszerűség. Simaynak ismeretes tulajdonsága. Kis bronzain azonban az arányok erőteljes éreztetése elvette a redukálás minden rossz mellékízét. Ennél a kőszobornál mintha cserben hagyta volna ez az érzés. Érdekes kísérletté vált a mű, biztos jele annak, hogy monumentális feladatokhoz megvan Simaynak a kellő ereje. Ebben a műben azonban éppen a monumentalitás vált kétségessé, ingadozóvá.

Más szobrokról, néhány bronzról és márványról is érdemes volna még beszélni, ha nincs is közöttük, amely az emberi formák - csaknem mindnek ez a tárgya - új eredményeit, a szépségideál, vagy a tömeg-ideál valamely új változatát képviselné. Más, különb környezetben nem is volna jelentőségük ez egyszerűen kedves, vagy becsületesen megmunkált, vagy nagyobb ízlésbeli hibák nélkül elkészített szobroknak. Itt, itt határozottan kiemelkednek, mert bizonyos színvonaluk van, míg a képek nívójáról, néhány kivételtől eltekintve, beszélni sem lehet. Ha véletlenül idetéved valami idegen ember, aki a magyar művészetről való ismereteit valamely gondosan összeállított kollekció, mondjuk a berlini kiállítás révén szerezte, ez az ember nyilván megdöbbenve kérdezi meg: ahol annyi a talentum, annyi a becsületes tudás, az erős művészi meggyőződés - hogyan tudták ott a tehetetlenségnek és a romlott közízlésre való elvtelen spekulációnak ilyen dokumentumait összeszedni?

Ha felelni akarunk erre a kérdésre, eljutunk a magyar művészi állapotok már jelzett sivár képéhez. Szomorú és kényelmetlen beszélni róla. Egy elszánt és eszközeiben nem nagyon válogatós kenyérharc visszariasztó eredményeit szemléljük e szédületesen gyenge kiállításokon. A harctói természetesen visszahúzódnak a finomabban érzők, a művészebbek, az artisztikus meggyőződéssel lekötöttek. Visszahúzódnak még a hanyatlóban lévő festő-irány, a drapéria- és díszmagyar-piktúra kiválóbb képviselői is. Legényeiket küldik maguk helyett, Ezek szemérmetlenül vonulnak be a díszhelyekre. A nagy tömeg, az érték nélkül való had játszva veri ki a művészet kényes lelkű arisztokratáit. A legrosszabb csengésű nevek egyre fontosabb szerephez jutnak. Minél kevésbé művészek, annál tágabb lelkiismerettel szorítják vissza a művészpolitika, a gazdaság-politika ügyeivel nem foglalkozó talentumokat. Alapítványok, állami vásárlás, ösztöndíj-ügy, szóval a magyar képzőművészet minden anyagi erőforrása az ő nyílt, vagy titkos fennhatóságuk alá kerül. Minek a részleteket feszegetni? Tisztátlan, bár nem érdekesség nélkül való dolgokhoz kellene nyúlni. Hatalmi szervezetek, zsürik garázdálkodásához érnénk. Kicsinyessé válnék a probléma, amelyben pedig meg lehet látni a nagy vonásokat is. Íme, a szervezkedés, mely a dolgozó emberek javának szokott diadalt hozni, a művészet ügyeiben a legsilányabb tömeget juttatta érvényesüléshez. A külön arculatúak, az egyéniségek ösztönszerűen fáznak tőle - hiszen nekik is módjukban volna e fegyverhez nyúlni - az ügyes senkik ellenben teljes eredménnyel használják. Szervezkedésük azonban mit sem érne, ha nem jönne segítségükre a hivatalos protekció, az állami beavatkozás, amelynek előnyeit szedik el tulajdonképpen az érdemesebbek elől, felhasználva a hivatalos művészet-politika természetszerű tehetetlenségét, hozzá nem értését. Nem a szervezkedés, hanem a művészet-támogatás csődjét magyarázza a magyar művészi termelés végtelen hanyatlása.