Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 8. szám · / · IGNOTUS: JEGYZETEK

IGNOTUS: JEGYZETEK
AUREA AETAS

A húsvéti körülkérdezések és visszafelelések zuhatagából egy kedves örök zöld - majd azt mondtam: éjszaki és protestánsul puritán fenyőfácska áll ki keményen és nem hajtja meg derekát: a nagytiszteletű püspök úr, Baksay Sándor vélekedése az irodalmi kérdésről. A kitűnő író és kitűnő ember kérdéssel felel a kérdésre: Miért nem hiszik, hogy a magyar irodalom virágzása Arany Jánossal és társaival bevégződött? Hát nem volt nagy nemzet a római is, s nem volt annak a költészetének is aranykora, mely után gyászos hosszú hanyatlás következett? Miért ne történt volna meg ez mivelünk is?

Hogy miért ne történt volna, és miért nem hisszük, hogy ez történt? Mindenekfölött: mert nem akarjuk hinni! Egyrészt, ami azokat az aurea aetasokat illeti: egyszer majd azoknak is szemébe kell nézni, hogy valóban mind arany-e, ami bennük fénylik, s mind pakfong-é, ami utánuk homályba vetődött? A görög irodalomról, például, azt mondja Willamowitz, hogy nem, s egyre-másra kutatja fel a szépségeket a sokat szidott alexandrinus idők elfeledett hagyatékából. Magában Rómában is Martialis, Juvenális és Tacitus már túl esnek az aranykoron, - holott Tacitus egymagában is fölér egy egész irodalommal, s nem vagyok benne bizonyos, hogy a Szent Ágoston Vallomásai nem érnek-e fel a Cicero egész Prókátor munkásságával? Másrészt azonban: miért gondolunk tönkrement nemzetekre? Miért ne függesszük szemünket továbbélőkre s virágzóan átalakulókra, melyeknek minden korban új mondanivalóik vannak, s ez új mondanivalóval új aranykoruk támad? Vajon az angolnak nem volt-e aranykora az erzsébeti kor - s mégis: Baksay Sándor elengedné-e a világirodalomból: nem Byront, Shelleyt, Tennysont vagy Meredith-et, de csak az egy Dickenset is, ő, az elbeszélő? Vajon Corneille, Racine és Moličre után volt-e még joga elkövetkezni Victor Hugónak, Bérangernak, Lamartine-nak, Mussetnak, Balzacnak, Flaubert-nak, - hogy csak azokat említsem, akikről fel lehet tenni, hogy kegyelmet találnak a puritán szem előtt is? Ha az aranykorok végzetes törvénye állana, hiányzanék a világirodalomból az az egész lélekfestő elbeszélő költészet, melynek kincsfeltárása révén a 19-ik század versenyre kelt az előtte eltelt két-három ezredév irodalmi aranykincsével, - nem szólva arról, hogy még enélkül is, és ha az aranykorok törvénye szent igazság volna, akkor is csak fájdalmasan belenyugodni szabadna e végzetességbe, de nem szabadna még emberi zsarnoksággal is megszerezni s a nevében tilaIomfákat állítani az irodalmaknak lehetséges továbbfejlődése elé. Pedig az az irodalmi harc, melynek utolsó hullámai most a Baksay Sándor csöndes dolgozószobájába is becsaptak, e körül forgott. Az ellen az őrület ellen, hogy eleve kimondanák mindenkire, aki Petőfi, Jókai és Arany János után jött és jó, hogy nem lehet magyar költő.

Ez őrület, - hiszen ha ez igaz volna: mi akkor Baksay Sándor? Az ő nemes és férfiasan kellemes elbeszélő költészete is már Arany János után következett - és, tisztelet, becsület és hódolat Petőfinek, Jókainak és Arany Jánosnak, és nem lehetséges több tisztelet, becsület és hódolat, mint amely, rólok írván, mindig vezette és mindig vezetni fogja a tollat, mely e sorokat írja, - de, hozzájuk véve még a megkapó Csokonait, a fönséges Berzsenyit, az elragadó Vörösmartyt is: amit ők elmondtak és kifejeztek, az kevés (s csak török, tatár és német dúlás magyarázza meg, miért oly kevés) még a már eltelt ezer év elmondhatóságaihoz képpest is, nem hogy még ezer, vagy, amit nem várnunk nem szabad, még egypár ezer esztendőre futná! Amily nagy költők és művészek e nagyjaink, olyan kevéssé elegendőek nemzetük affajta nevelőinek, aminők a maguk nemzetei számára a Shakespearek, a Goethék, a Moličrek vagy Racineok. Nem szólva arról, hogy ami fájni fájhat a régebb idők magyarjának, de szemet hunyni ez előtt nem lehet; hogy a magyarság most vérében és emberanyagában erősen átalakulóban van, s ha ennek a politika örvend, az irodalomtörténet sem állhat előtte tagadással. A magyarsággal most annyi minden történik, amin még sohasem ment keresztül, annyi mindent megér, amit sohasem ismert, annyi minden hullámozza körül, ami új az egész világon s az egész emberiség számára, hogy halottnak ítélné, aki azt hiszi, hogy e hullámok át nem járják lelkét, s értéktelennek, tehetségtelennek és lélektelennek, aki nem hiszi, hogy e lélek ez új rezzenetek számára éppúgy megtalálja az új kiröpítő erőt, mint megtalálta volt a régiek számára. Ha a Baksay Sándor félelmének igaza volna, akkor tegyék le a kertészek az ollót, mert akkor az az igazság, hogy a beoltott fa nem tud többé kivirágozni. Ezt lehet hinni, de csak olyan vak hittel, amely lezárja szemét a virágzás előtt, mely körülötte felveti a világot.