Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · FIGYELŐ

FELEKI GÉZA: HOLLANDUSOK A KÖNYVES KÁLMÁNBAN

Az agg Israëlsen kiül csupa másodosztályú festő szerepel jobbára másodosztályúnál jelentékenyen gyöngébb képekkel. A gyűjtemény a maga egészében olyanféle, mint a Balkán-félszigetet beutazó francia színésztruppok ensemble-ja. Igénytelen ember azonban eltölthet a képek között egy kellemes félórát. Israëls dicsősége lassanként halaványodik. Újabb művei alkotó erejének hanyatlásáról is tanúskodnak. De azért vannak még találó megjegyzései, ha a súlyos mondanivalóból kifogyott is. Kétszer sötétedő alkonyatba állít csaknem fekete sziluetteket. Ennek a csupán fokozati különbségű két színnek együtteséből új és meglepő hatások támadnak. Az arabeszkszerű, szeszélyes határokból keletkező vonalak kiegyenlítése nagyon szellemes. Kevés eszközzel, a mesterségnek csaknem teljes eltűntetésével készítette el Israëls női arcképét. A fekete háttértől alig hogy elkülönödik a fekete ruha. A sárgás, fonnyadt arc, az ölbe tett kezek a régi mesterekre emlékeztetően hátravonulnak a keret mögé. Mintha ablakon át látnánk az ülő nőre. A nagy magyar arcképfestők és külföldi mintaképeik, ha már ilyen takarékosan bánnak formákkal és színekkel, legalább a födetlenül maradó, világos testrészeknek a szemlélő felé ugratásával bizonyítgatják tudásukat. A kép összbenyomásában voltaképpen Rembrandt igen egyéni értelmezéseként hat. Mintha a késői Van der Helst fordított volna egyszerű formákat kedvelő és pozitív nyelvére egy fénnyel árnyékra írott költeményt. Általában csaknem minden egyes kép fölidézi a régi mesterek emlékét. A párisi jelszavak a hagyomány ezer sáncába ütköztek és végül valahol megállottak. Hiszen a motívumok ma is ugyanazok, amelyek hajdan voltak. Egy-egy magasba szökő fa hangsúlyozza a mező vagy a szántóföld síkjának vízszintes voltát. Sűrű, sötétzöld, nedves levegőbe burkolt erdő. Az udvar és szokott élete. Az ismerős interieur. Ezek az ősi motívumok századokkal ezelőtt olyan tökéletes és máig is érvényes kifejezésekre találtak, hogy a hagyomány ott kísért a legkövetkezetesebb napfényfestők alkotásain is. A régi és az új képeket azonban a tónuskülönbségnél is élesebben elválasztja a hajdani kíméletlen naturalizmusról való lemondás. A most látható hollandus képek szépen elhelyezkedő szép embereket állítanak szép szobákba, kiválasztják a természet legvonzóbb szögleteit és a legkellemesebb arányú fényes szőrű teheneket. Fel is ébresztik bennünk a Hollandiába vágyakozást. Egyébként nem gyönyörködünk bennük. A Teniersek, az Ostadek és társaik ittas parasztok korcsmai verekedését, búcsún otromba táncot járó formátlan parasztokat festettek le és mégis az alakok egymáshoz és a térbe állításának és a színek összehangolásának ma már teljesen nem is értékelhető tökéletessége következtében a szépség legharmonikusabb nyilvánulásaiként hatnak. A természeti és a festői szépnek fogalmi elválását, a kettőnek két nem találkozó síkon mozgását ma már nem is illik emlegetni. Közhely. Igazán legfőbb ideje, hogy ezt a roppantul termékeny esztétikai elvet már következetesen alkalmazni próbálják a festés egész területére, mert ez eddig még nem történt meg.