Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / · CSÁTH GÉZA: AZ ISTENI KERT

CSÁTH GÉZA: AZ ISTENI KERT
SZOMORY DEZSŐRŐL ÉS NOVELLÁS KÖNYVÉRŐL

VI.

Szomory nem ír magyarosan és nem érzi a nyelv szellemét, bőven használ franciás és angolos szerkezeteket - sokszor azt a benyomást kelti az írása, mintha fordítás volna - mégis stílművész. A kifejezése az előadása rendkívül könnyed, jólesőn biztos, a szavai muzsikálnak, a mondatai peregnek. Kétségtelenül tisztában vele, hogy a művésznek mindig keveset kell akarni és hogy az, hogy valami sikerül-e, mindenkor véletlen. Nem küszködik tehát, nem győzi le az akadályokat, hanem kikerüli. Innen ered a stílusának az a semlegessége, amely a francia nyelv karakterére emlékeztet, s amely magyarul újságszámba megy. Nem mutat reá határozottan valamire, hanem körülírja. "Holmi, némi, valami, mintegy, ilyen vagy olyan-szerű" stb. ezeket a szavakat feltűnő gyakran használja. A stílusa miatt gyakran szüksége van reájok. Ez a bizonytalanság nyomát hagyja a jelzőiben is, a módban, ahogy az igéket használja az ellentétek sajátos kedvelésében. Szomory akadémikusan szólva, gyarapította a szókincsünket. A meglévő szavakat t. i. nagy találékonysággal alkalmazza szokatlan esetekben és ezzel bővíti az értelmüket.

Például... "a szakadó kábulat kesernyés ízében mindent láttam." Azt kéne mondani "rám szakadó", de nem mondja, mert tulajdonképp nem szükséges. A mondat teljesen érthető anélkül is.

"Maró zamatja van" nála például egy csóknak.

Egy menekülő emberről ezeket írja: "a létért való szorgos aggódásnak üde és nyers jelensége volt." Üde és nyers az efféle jelzők eleinte antipatikusak, affektáltnak, keresettnek tetszenek később azonban megérezzük, hogy az író megtalálta bennök azokat a szavakat, amelyekkel a mondanivalóját leginkább megközelítheti. Szomory jelzői manierosak, de végeredményben meggyőzök és gyönyörködtetnek, mert a manierja s a manierjai karakterizálják őt. Eltolódott értelemben használja ő pl. a "becses, imádandó, tragikus, heroikus, isteni, heves, brutális fanyar, vonzó, sívár" jelzőket is.

Ugyancsak karakterizálja stílusát az igék halmozása, amelyre szüksége van. A magyar nyelvben ez is idegenszerűen hangzik eleinte. Idézem az Ivanhoe egyik részletét. A nagykövet befejezi a kihallgatást, melyen új titkárát fogadta:

"A nagykövet hallgatott. A kezét kivonva hátrálva és elvonulva ismét ő volt, az úr volt, a nagyobb úr, gróf Schwanstein-Schurkenburg. Hirtelen mintegy önmagához térve vissza, könnyedén leoldott magáról engem, kijátszott s kiejtett az életéből, a légköréből, az érdeklődéséből elhullatott mint egy kantárszárat."

Mondom szokatlan, de érezzük a művészetet, a szükségszerűséget, az igazságot. A próza szépséget, fényt, dallamosságot kap.