Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 5. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY - (Folytatás.)
IV.

A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.

Dél volt. Ebédelni hívta a kis fia.

Dani az ölébe vette a gyereket. A fiú odahajolt, odasimult hozzá. Az apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szorította a testét, de nem szólott egy szót sem.

Bement vele a házba.

A szoba túlságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia; egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, úgy csúszkált a szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segítségre.

Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyújtotta az egyik kezét s azt mondta günyögő szóval:

- Hej tte! Hej tte!

Daninak gyöngéd érzés támadt a szívében. Lehajolt s felvette a csöppséget a másik karjára.

Úgy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről éppen hozta a tál levest s egy szomorú mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi, a remélt, a hiányzó családi boldogság leheletét érezte volna meg.

Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet. Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle óhajtás kelt a szíve mélyéről. Ha most így mindnyájukat agyonütné egy lesújtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől mentené meg őket. Mert ki lát a jövőbe?

Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.

- Na. Üljetek le a helyetekre.

Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső oldalára a karos lócához. Az asszony már hónapok óta nem ült le az asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.

Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az életükből a boldogság? A hányszor a családja meleg körét megérezte, mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot, lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szűnt meg. Úgy rémlett neki, hogy a család a hínárnak, valami kényelmes, jóleső, boldogító hínárnak ezernyi szálával igyekszik öt körülfogni, lehúzni az iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hízni lassan röfögve, mint a disznónak, míg eljön az idő, a disznóölés napja. És benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsírszagú kényelemből. Ha szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem bírt keményen tenni valamit. Nem bírt szakítani. Nem bírta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni. Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet óhajtott, de nem bírt neki vágni a semminek, hogy újra kezdje a harcot idegenben, ereje frissességének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok kipukkant hólyagját elveszítve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomorú legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kiskése alól a kukoricaszemek. Ez vagyok én, - gondolta, - íme ez a kisszék, a mék itt áll a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És bírná, hogy éjjel-nappal egész éven át morzsolja a kukoricát. Úristen, mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni! De csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomorúan, savanyúan számlálta elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor kipótolhatja a hosszú tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától, megőrölte volna a szú belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidűlt az oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt tengerivel.

És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta magát,- szomorúan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta úgy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számot vetett a lelkével, nem másként kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Úristen, hogy? Úgy hogy ő segítse tán elő az urának családon kívüli vágyait? Élt hát, abban a meggyőződésben, hogy úgy sem tart már soká.

Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.

- No öcskös, - mondta a fiának, - megyünk estére.

- Hová édesapám? - szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiú.

- A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk hozzá.

A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a napáéknál.

Erzsi nem szólt.

Ő már régen szeretett volna elmenni, de nem akart magában menni először, s nem akarta ő figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.