Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · FENYŐ MIKSA: BIRÓ LAJOS: A CSALÁDI TŰZHELY

CSÁTH GÉZA: WEINER LEÓ - OP. 6.

Néhány hét előtt egy kamaratársaság hangversenyén hallottuk először Weiner Leó 6. opuszát, G-moll vonóstrióját. Azóta a berlini Bote cég már ki is adta a kompozíciót, már külföldön is előadták néhány helyen.

Ez a vonós-hármas pompás, okos, elragadóan elmés kompozíció. Pompás, mert kifogástalanul, nemesen, jól hangzik. Okos, mert egyszerű, a legegyszerűbb; konstrukcióban tiszta, logikus és gondolatmenete megdönthetetlen, meggyőző. Elmés, de nem elmélkedik, nem szellemeskedik. Az alkotó erő munkája benne elejétől végig egyaránt fáradhatatlan, éber. EIragadó, mert minden motívumában mély poézis van, a hangulataival megfog. Más munka ez, mint amit Weinertől vártunk.

Váratlan, nagy fejlődést jelent. Olyan hatalmas, energikus, öntudatos lépés a tökéletes felé, amilyennel csak a legjelentékenyebb tehetségek tudnak meglepni.

Eddigi hat munkájában nincsen egyetlen egy se, ami ugyanazt a lépcsőt képviselné. Weiner lassan komponál, piszmogva. (Egy esztendeig írta a vonósnégyesét, amíg végleges alakjában kiadta a kezeiből.) De mindazt az energiát és szellemi erőfeszítést, amit más zeneszerző sok apróbb dologban forgácsolna szét, - ő koncentrálja abba az egy munkájába, mellyel éppen foglalkozik. Innen van az, hogy poéta ímpeccabilis, még pedig nem csak negatív, hanem pozitív értelemben is. Nemcsak hogy hibátlanul ír, hanem minden kompozíciója nagy érdekességű, tökéletes, leszűrt munka. Nincsenek benne gyenge vagy közepes részek, nincsenek fölösleges hangok. Nem halljuk kétszer azt, amit csak egyszer kellene hallani. Nem mond soha többet és nem mond kevesebbet! Ez a szuverén öntudatosság a nagy művészek sajátsága. A manapság író zeneszerzők közül nem ismerek senkit, akinek a formaérzéke ilyen tökéletes, csalhatatlan lenne a "forma" szónak mozarti és beethoveni értelmében.

Mozartra és Beethovenre hivatkoztam. Az ó formáikkal dolgozik Weiner és azokat fejleszti tovább. A modern muzsika, a programzene korszaka nem igen kedvezett a formaművészetnek. Wagner, Grieg, Strauss, Debussy, Goldmark használták a régi formákat, de pl. a szonátaformáikban hiányzik az az igazi szervesség, amit Mozartban és Beethovenben bámulunk. Nem fejlesztették a formákat tovább. Egyéb dolgok jobban érdekelték őket. A zeneművészet történetének elkövetkező évtizedei ki fogják pótolni ezt a mulasztást. Egy olyanféle áramlatra gondolok, mint amilyen a primitívkedő praeraffaelitáké volt a piktúrában. A muzsikában is jő már ez a termékenyítő áramlat. Visszatérni az egyszerűségekhez, megkeresni a legegyszerűbb kifejezésmódokat a legegyszerűbb eszközöket! El a nagy zenekarokkal és az óriási apparátusokkal, tessék kifejezni valami módon - és hogy hogyan, az már a zeneszerző urak dolga - tessék kifejezni a mondanivalójukat kis zenekarral, könnyű, kisterjedelmű énekszólamokkal. Debussy híres operája, Pelleas és Melisande az eszközök korlátozottsága tekintetében már szintén ezt az új áramlatot képviseli.

Weiner triója, amelyről talán ma még nem egykönnyen hiszi el mindenki: hogy micsoda jelentős és kiváló alkotás, minden tekintetben ide sorolandó. A formái nemesek, tökéletesek. Megközelítő szépségű szonátaformát - mint az ő triójának első tétele - az újabb zeneszerzők közül senki sem komponált. Csodálatraméltó ebben a kompozícióban a faji karakter finom és előkeló mivolta. Sehol hangsúlyozva nincsen a magyarság, se a ritmusában, se a hangmenetekben, se a harmóniákban, de észrevétlenül végig ott van a hangok közt, a taktusvonalak között!

Abban az elképzelt és igen kis kottatárban, amelyben minden hangjegy megvan, ami jó és komolyértékű dolgot eddig magyar zeneszerző írt, Weiner G-moll triójának kiváltságos hely jut.