Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám

FELEKI GÉZA: SZÉLJEGYZETEK KERNSTOCK KÉPEIHEZ

Kernstock Károly művészetét magyarázó előadásában többször fölemlegette és többféleképen megfogalmazta, hogy milyen szegényesek a festés eszközei, mennyire korlátozottak lehetőségei a természet sokoldalúságához, tömérdekségéhez képest. Ez a megállapítás nem vitatható, örökérvényű és mégis híjával van a tragikus akcentusnak. Hiszen a festésnek ez a gyöngesége az ereje, fogyatkozásai adják meg neki a létjogosultságot és nélkülözhetetlen szükségletté emelik. Mert minden igazi festmény nem csalódásbaejtésre törekedő mása, hanem magában is jogosult szimbóluma a valóságnak.

A festőknek egy-egy korosztálya különösen a természetnek egy bizonyos irányulására rezonál: ezt az irányulást fokozza, kiemeli és legfőbb jegyeiben vásznára rögzíti. Az impresszionisták nem érezték többé szimbolikusnak az anyagok anyagszerűségének éreztetését, hanem a valóságnak szolgai és tökéletlen utánzását látták benne. Ezért a természet elhanyagolt, kiaknázatlan nyilvánulásaihoz fordultak és rátaláltak friss szimbolikus erejű jegyeikre. A szemlélő alkotásaikban előbb a természetnek csak hiányos és hibás mását látta, azután, tegyük fel, hogy egy Monet-val áll szemben - lassanként megerősödött, kifinomodott érzéke a színértékek iránt és ma már örül, ha a természet valamelyik szögletének érvényesülésükben sok más jelenségtől megakasztott és számára csak fáradság árán nyilvánuló színértékeit együtt találja. De az évek majd elkoptatják az újságot és vele a szimbolizáló képességet és azután egyidőre a Monet-kép laposnak, egysíkúnak, ködből építettnek fog bélyegeződni. Ma még azonban az impresszionizmus nem juttatott kifejezéshez minden benne lappangó értéket, vitalitása nincsen csökkenőben. Hiszen éppen a napokban nyílt meg a Miénk harmadik tárlata. Ez a tárlat nemcsak a kiállított képek javarészének nyugalmas szépségénél fogva marad emlékezetes, hanem azért is, mert most mutatkoznak először kétséget kizáró jelei annak, hogy a közönség zöme behódolt a mértéktudó újítóknak. Az Iványi-Grünwald megható, nemes dekoratívsága még mindig a kevesek művészete, pedig innen is hosszú az út a nagy felületekben látó Czigány leegyszerűsítettségéhez. És ugyan mikorra fogja őszintén hirdetni a haladásra elszánt festők köré csoportosuló tábor, hogy gyönyörködnünk kell a tájkép vagy enteriőr ürügye alatt munkáló tiszta dekoratív érzéstől összeválogatott és egymásmellé elrendezett színes foltokban? Már pedig a színfoltok magánvaló jelentésének elismertetésével érkezik csak a festésnek jelenleg uralkodó iránya delelőjére.

Most ugyanazon a kiállításon, ahol Czigány és Czóbel is vakmerő újítókként szerepelnek, felakaszt Kernstock négy képet: ezek a képek érett és nyugalmát megtalált reakciót jelentenek azokkal a végső eredményekkel szemben, amelyekhez Iványi-Grünwald és Czigány majd egyszer a messze jövőben fognak csak eljutni. Kernstock leszámolt Van Gogh-gal, leszámolt Gauguinnal, leszámolt a tavalyig közönségtelen Mattisse-szal, leszámolt egy nagy rend művésszel, akiket az elöljáró festők és a leghaladottabb laikusok csak most kezdenek megközelíteni, megérezte a fogyatékosságokat ott, ahol a többiek csak az új értékeknek gazdag, kiaknázhatatlan kincsesbányáját látták. Az ilyen leszámolás, valahányszor egy Kernstock végzi, termékeny: rombol, de épit is.

Az uralkodó szín helyett a forma iparkodik érvényesülni. Ha eddig finom és világító színárnyalatoknak újszerű és egyensúlytartó elosztása volt a megoldandó probléma, Kernstock arra használja a maggazdagodott palettát, hogy a formák domborodását és összefüggését a valósággal szemben fokozottan kiemelje, felerősítse. Eddig is keresték a nagy gesztust a benne lévő dekoratívságért; Kernstock a konstruktív igazságok pontos kifejezőjeként becsüli és használja fel. A képegész nála nem szellemes és finom ízlésre valló természetkivágás, hanem szükségszerű bezárt egység, amelyen belül minden forma egy pont felé törekszik, minden vonal valamiképpen felel az összes többinek, kiegészíti és lezárja összefüggésüket és hivatását betöltve torkollik a csomópontba. A csomópont egyszersmind accentuálja a kép perspektivus mélyülését, ami a síkban látáshoz szokott. szemre igen erősen hat.

Itt nem lehet kétség: a Kernstock szemében kiélt impresszionizmust felváltó, egészen más alapokra helyezkedő művészet első nyilvánulásával állunk szemben Csakhogy ez egyszer egy erős, kiváltságos művésztehetség túlságosan maga mögött hagyta a közönségét. Észmunka árán - igen pregnáns ez a Kernstocktól kimódolt megjelölés - tudjuk méltányolni ennek a művészetnek nagy jelentőségét és óriási értékét. De az új festés a maga egészében ma még nem spontán érzéki hatású és így tulajdonképpen nem is való a közönség elé. Ha a most kiállított képeket csak akkor látjuk először, amikor már mi is megjártuk a Kernstocktól lerótt utat, nagy felszabadulást, valami vadul belénk markoló gyönyörűséget éreznénk, nem pedig hódoló tiszteletet. Tulajdonképpen így sem vesztettünk semmit és az a lelkesedés, amellyel ma sokan Kernstockot övezik, megóvja öt attól, hogy ideje érkeztével is még értetlenségre találjon.

Igen ám, de ha Kernstock a holnap művésze, ha látása fejlődési rendellenesség, miért éri ma olyan bőven az elismerés? A magyarázat igen egyszerű. Kernstock művészetében vannak olyan másodlagos elemek, amelyek már most is közvetetlenül, gondolkodtatás nélkül hatnak.

Az esztétikai szemlélet problémái ma még mindig annyira tisztázatlanok, hogy pontos megállapításokról most lemondok és beérem két általános utalással.

Éppen mivel a vonalok koncentrálásának és egymásra vonatkoztatásának formaéreztető hivatása nem érvényesülhet önkényt, a szemlélő a kontúr-konszonanciát elvont, arabeszkszerű vonaljátékként érzi és élvezi. Amikorra a képek belé fognak illeszkedni a fejlődés láncsorába, ebben az értelemben hatásukat fogják veszteni.

A színértékek nyújtotta gyönyörűség a tájkép uralomra jutásához vezetett. A formalátó festés az emberi testben foglalt páratlan művészeti értékek újra érvényesülését hozza magával. Ebből adott jóleső ízelítőt Kernstock két nagy figurális képében.

Még alig néhány hónapja gyakran állottam Rodin keze-formálta emberekkel szemtől-szembe. Láttam testükön a sokaságos formák gyönyörű játékát, láttam az erre-arra hajló kis vonalak csudáit és egymáshoz simulásukkal remekívű nagy vonalakká rendezkedésüket. A márványkő és a csillogó érc lágy és omlós, forró és bársonytapintású volt. És örömöm mégis habozó maradt.

De mikor Balzac szobra állott előttem, egészen elöntött és megtöltött az öröm gyönyörűsége. Itt nem sokasodtak el részletek, amilyeneket én nem érezek szegény testemen és nem látok sokrétű öltözetben megbúvó embereken. Gyönyörködtető a formarészek tornája, de nekem bizony nem adatott meg tudnom, a léleknek miképpen való változását jelöli ezeknek az inaknak megfeszülése, kiugrása, azoknak az izmoknak lanyha petyhüdtsége. Éreztem a kő és az érc hozzámhasonlóságát, de nem láttam be lelkükbe. Élesen és határozottan különvált a szobor a környékező levegőtől, de nem vált el élesen és határozottan a kőtől és az érctől. Tudtam az emberfajtához tartozását, de titkossá burkolta magát oka és miértségébe csak úgy nem hatolhattam be, mint a roppant Dolomitok alakjainak miértségébe. De megvilágosodott nekem Balzac szobrának lelke. Mert a formái olyan nagyok és együvéfoglaltak, hogy feltaláltam őket magamon és a többi körülállókon. Határozott és egységes vonalainak hasonlatosságára alakultak testem vonalai. Eltűnnek a titkok, az értelmüket burkoló kicsinységek. És érzem és tudom a szobor lelkét és egy vagyok vele. Döbbenéssel szemlélem, miképpen vetődik az üres szemen át az egész világ képe a fonalakra bontó agyba.

A Kernstock ecsetjével életre teremtett ifjakon nem találok értelmüket elhallgató részeket és uralkodik a beszédes, a hozzámszóló, a nekemnyilvánuló. Talán szegényesek játékos szépségben, de egyedülségre emelkedik a fontos és eltűnik a fölösleges. És ragyog, szól, harsog a testösszefüggés. Szemem előtt illeszkednek a csontok hajlékony, sok tengely körül megforduló vázzá és az izmok fitogtatják csontokat emelő és meghajtó, irányító és nyugtató erejöket. Fellobog bennem testem mozgásának ezer gyönyörű lehetősége. Kiegyenesíthetem derekamat. Mozoghatok. Foroghatok. Mindent tudok és tehetek.

A Kernstock ifjai a szabadban állanak és odavalók és megmaradnak embereknek. Nem sorvadnak és finomodnak a jelölt tárgyhoz akár hozzá sem tartozó színes folttá, mint a sok Dejeuner sur l'herbe-n vagy Szinyei-Merse Pacsirtáján. A természet pedig megőrzi és összesűríti minden szépségét és mégis az emberalakok hátterévé alázkodik. Magához öleli az újra felszabaduló embert és a szabad ember magához öleli a megint köréje való természetet.

Ez a Kernstock-képek nyújtotta másik spontán gyönyörűség.

"A legszebb képekről csak álmodozunk, pipázás közben, az ágyra dőlve, de nem festjük meg őket", mondja Huysmans egyik regényének festőhőse. Kernstock nem fordult el azoktól az alakoktól, amelyeket álmai mutattak neki, hanem alkotás közben reájuk emlékezett és vonalaival, színeivel kiragadta őket a Látomás országából. Súlyos terhet vállalt magára, de hatalmas válla mégsem roskadozik, kemény koponyájában szoros rendbe sorakoznak a hagyománytipró, újravágyó erős gondolatok. Szembekerült egy még fejlődésre képes művészeti formával, és magára maradva is bízik magában. Egyedülsége hatalmasra növeszti alakját. A tömeg fölé magaslik és kezét régmúlt századokat túlélő óriások kezében nyugtatja. Akarása valamiképpen rokon a firenzei trecento és quattrocento akarásával. De most még nem szabad képeit a firenzei mesterek alkotásai mellé állítani, egyelőre nem kutathatjuk a rokonság mibenlétét és nem számíthatjuk ki az értékviszonyokat. Hiszen Kernstockra még nagy fejlődés és talán bizonyos tisztulás is várakozik. Ennek ma csak Kernstock a megmondhatója. Hiszen ő összemérheti azt, amit tud, azzal, amit akar. Azután meg nem is vagyunk hozzáérettek ezekhez a képekhez. A belőlük kisugárzó hatóerőnek jókora hányada még hosszú évekig fog előítéletek megdöntésére pazarolódni. De majd megjön az ideje a párhuzamba állításnak is és általa talán közelebb jutunk ahhoz a megismeréshez, hogy a művészet fejlődéstörténete voltaképpen aránylag kisszámú lehetőségeknek kikutatható törvények szerint igazodó váltógazdasága.

Van azonban a festői alkotás birodalmának egy olyan tartománya, ahol akarás áll szemben akarással és nem tudás a tudással. A művésznek és művének nászéjszakáján megfoganó első vázlatra gondolok. Bernhard Berenson két hatalmas kötetben kiadta a firenzei festők ilyenféle rajzainak gyönyörű reprodukcióit. Talán még az ő éles szeme és pompás képkritikai érzéke sem érezné első pillantásra idegeneknek Kernstock aktrajzait ebben a gyűjteményben. Közösségük: a mozgási centrumoknak és csomópontoknak leplezetlen hangsúlyozása. A rajz az elhagyás művészete. Sok részletről mondott le Firenze és még többről Kernstock. De itt is, ott is pontosan megjelölődnek és élesbe állításúnak a teststruktívságot kiemelő átmeneteken kívül azok a helyek, ahonnan mozgás kiindulhat és ahová mozgás visszatérhet. Egyik-másik régi nagymester élete végén - minden igazi festő formanyelve az összetettségből az egyszerűsödés felé fejlődik - beérte a domináns részletekkel. A rajzaikban nyilvánuló nagy összefoglaló erő látszólag a Kernstock legmagasabbrendű szintézisét, végső leegyszerűsítettségét megelőző fejlődési fok. De Kernstock csak a mozgási és struktív gócokat rögzíti a papírra és a szobrászilag látott egylendülésű körvonallal övezi őket. Idáig nem lehet eljutni a firenzei látással. A quattrocentisták festése mögött áll Donatello a szobrász: ő is úgy, mint festőtársai, csak a dekoratív testegységen belül érvényesítette a szerkezeti összefüggést, mintegy hangsúlyozva a dekoráció organikus voltát. Kernstock Iátásmódjára az öreg Rodinnél vagy éppen Maillolnál kell keresni analógiákat. Még így is megmarad Firenze és Kernstock rajzművészetének affinitása: a plasztikus látás.

A firenzei művészet fejlődési görbéje egy ponton szinte érinti Kernstock művészetét. A quattrocentóból reánk származó rajzok és Kernstockéi egy fontos irányulásukban majdnem azonosak. De a látszólag csak árnyalatos különbség azt mutatja, hogy a két művészetnek egészen más az indulási pontja - ott az erős testérzés, itt a kevéssel beérő aszkézis, - és talán a végső eredmények is minőségi különbséget fognak felmutatni.

Már megírtam azt, amit meg akartam írni. Félretoltam a kis karoslámpától az íróasztalom hátára vetett fénykörből a papírlapokat és egy csöppet sem bántott az, hogy Kernstock képeinek szociális gyökereit nem igyekeztem felkutatni. Tudja Isten, értékesek-e az olyan összefüggések, amilyeneket az ember talál akkor, ha keres, egy befejezetlen művészet és a gazdasági és társadalmi berendezkedésnek inkább csak előre látott, mint már kialakulófélben levő megújhodása között. A művészi alkotó erő mivolta annyira hozzáférhetetlen, hogy az egész emberhez való viszonya ma bizony fölfejthetetlen rejtély. És ki tudná megmondani, hogy egy egyéniség potenciaképessége miképpen alkalmazkodik az éppen munkáló külső körülményekhez?

Fölállottam és könyvszekrényem egyik rekeszén végig simítva, találomra kihúztam egy kellemes fogású kis kötetet. A lámpa rávilágított a pergament födelen csillogó aranybetűkre és én megörültem, hogy Vincent Van Gogh leveleskönyve került kezembe.

Van Gogh igazi misztikus: benne volt minden és mindennek az ellenkezője. A középtáján nyílott föl a könyv és elkezdtem olvasni egy Bernardhoz intézett levelét. Amikor Van Gogh ezt a levelet írta, vászna előtt napszámra vívta a kemény harcot a tüzes színek, a ragyogó fény meghódítására. Az elernyedés perceiben tehát a szilárd struktívságot áhította. Magára nézve már lemondott róla: de neki követelte a jövőt.

"Giotto és Cimabue obeliszkszerű környezetben éltek, ahol minden architektonikus alapokon helyezkedett el, ahol az egyes egyéniség épületkő volt, minden kölcsönősen támasztotta egymást és a társadalomnak monumentális rendjét alkotta. Ha a szocialisták logikus úton fogják megkonstruálni épületüket - innen ma még nagyon távol vannak - akkor ez a társadalmi rend hasonló alakban bizonyára újra föléled. Mi azonban teljes anarchia és fegyelmezetlenség közepette élünk."