Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL GÉZA: ÚJ KÉPEK

Kezdetét jelezzük egy hosszú, nagy útnak - körülbelül ezeket vallotta Kernstock Károly magáról és társairól, akik vele együtt állították ki képeiket a Könyves Kálmán szalonjában. Amit mondott, végig érdekes volt. Ez a kijelentés azonban fontos. Ez talán a legfontosabb, vallomásnak is, megállapításnak is. Kezdjük tehát megfigyelni őket, akik kutatni indultak. Kezdjük, több szeretettel, mint új elméletek megszerkesztésére való hajlandósággal, több bensőséggel, mint értelmetlen rajongással. Mert ne felejtsük el - így mondja Kernstock is - hogy soha a vakmerők, a természet új felfedezői nem tudták, kik, hogyan fognak az ő művészetükből dogmákat leszűrni s a dogmákat hogyan keresztelik majd el. Nyilván nem is érdekelte őket ez az igyekezet, mely csupán recept után kutató festőknek hasznos, meg olyan művészetszemlélőknek, akik olthatatlan vágyakozással skatulyázzák a látottakat. Nem is látnak addig, míg skatulyarendszerük el nem készült. Nem szabad feltétlenül megvetni ezt a felmérő kalmár-igyekezetet. Vannak értelmes rendszerek is, melyek segítségével a múlt egy részében és a múlt bizonyos fokáig elég jól lehet tájékozódni. De csak a múltban s inkább mellékes, bár olykor végtelenül vonzó dokumentumok tömegében. A most született, a frissen elénk tett, az eleven, működő és fejlődő talentum alkotásával szemben minek ez a mankó? Hogyan sikerülne megtudni az útról, melyet most kezdtek építeni, hogy hová vezet? Ki tudna a kezdeményezőkről a köetőkre és a befejezőkre következtetni? Bölcsőnél állunk és az érdeklődést, az örömet fokozza az az izgató tudat, hogy megértük ezt a születést és a kisded művészetet talán még látni fogjuk felserdülten is. Megszületése váratlan és meglepő csak azok számára lehet, akik nem érezték már hosszú idő óta a nagyon megállapodott, a legújabb dogmákhoz pontosan ragaszkodó művészet ernyedését. Fuldokló, öldöklő lelkesedéssel csak az beszélhet róla, aki nem gondol, nem gondol már ma, a fejlődés végső fokára, mely mindig, bizonyosan, eljön, melyen a hanyatló szervezetet - az emberit vagy a művészit - felváltja az újabb. Ez az élő világ titokzatos, de kérlelhetetlen rendje. Ez, amit egyszerűnek és természetesnek látni megszoktunk. Nagyanyánk is volt egykor fehér ruhás, piros arcú leány. S majdan a fiúnk is össze fog roskadni. A hajszálpontosan megrajzolt barna falevelekhez, ez apáink idejéből maradt, unott, émelyítő festő-témához képest milyen fiatal erőt, mennyi ujjongó jókedvet jelent számunkra a napfényben úszó, a zöldben és narancsban és pirosban tobzódó kép, egy vidám reggel impresszionista képe. Ez az erőteljes, kellemes akkord azonban kezd visszatérni. Jól esik hallani másodszor is, harmadszor is. Már tizedszer, századszor halljuk. Ekkor észrevesszük a formuláját. Látjuk a rejtett vázat. Megjelenése egyre tökéletesebb és egyre jobban emlékeztet mechanikai munkára. Veszedelmes típusai alakulnak ki a naturalista, a plein-air és az impresszionista képeknek és tudjuk, már tudjuk, ha fájdalmas is ez a megismerés: egy pompás szervezet hanyatlását értük meg. Ha még ki nem pattant, holnap bizonyosan kipattan az egykor majd diadalmas, a valamikor majd szintén elfonnyadó utód csirája.

A most bemutatkozó nyolc festő új képein önkénytelenül keressük azt, - keressük előbb a külsőségekben, miken keresztül lehet a festői mű lényegéhez férkőzni - keressük, ami a régivel egészen ellentétes s ami annak mintegy folytatása. Egy ellentét, egy ilyen reakció: hogy a tájképmotívumoktól, melyek egy-egy modern tárlaton annyira domináltak - visszatérnek újra az emberi testhez. Kernstock Károlynak első sorban, csaknem minden érdeklődését lefoglalja a természetnek ez a különös, rejtelmes szerkezete. Két emberi akt a középpontja gyűjteményének s hozzá rajzok sorakoznak. A képeken és a rajzokon egyazon motívum. Keresése annak, ami egy eleven, öntudatosan mozgó csont-, hús- és bőr-tömegen a legfontosabb. Hol egy mozdulat, hol a csont-konstrukció együttműködése, hol egy izomcsomó. Kernstock vallomásai szerint is - és képei ugyanerről tesznek hitet - bizonyos hatásokról, amilyen a fény s vele együtt csaknem egészen a szín is - lemond, mert elérésükre eszközeit csekélyeknek tartja. Ez a lemondás, ez az önként vállalt szegénység az, ami egy kolorista korszak után annyira szokatlan, amit a tömegek természetszerűen reklamálnak, s amibe belé nem nyugszanak, míg a mai, nem érdemtelenül becsült piktúra hatásai oly elevenen élnek. E puritán, szokott díszüktől megfosztott emberi testek azonban olyan beszédesen demonstrálják a konstrukciót. Megvolt-e a tudatos szándék, vagy nem: mindegy; bizonyos, hogy a csontokat, az egymásra épített, az összekapcsolt, az egységes géppé szerkesztett szilárd vázat éreztetik a plasztikus izomréteg alatt. Hatalmas konstruktív érzék hatja át őket és ugyanez lelhető fel Kernstock egyik tájképén is, hol a földből nem kinyúlnak: kinőnek a fák, rajtuk a lombtömegek összetartozóan, logikusan. Ha megnézzük Kernstock aktjait és megnézzük főképp a vázlatokat: amit a felületes szemlélő tagadni volna hajlandó, a részleteknél nyilvánvaló a természet nagy szeretete és a vele való kitűnő ismeretség. Kernstock nem tartja szükségesnek, hogy mindenütt fitogtassa ezt az ismeretséget. A részleteket, - nem új jelenség ez - összevonja, de ez összevonásban nem keres mintát, stilizáló sablont. Szokatlan. Nyugtalanító. Vitát provokáló. Csak - s ez rendíthetetlen igazsága - a természetet ne emlegessék neki, csak azt ne mondják, hogy nem csügg rajta, hogy értelme segítségével nem belőle merít, mikor a nehéz úton megindul. Egy újfajta természet-szemlélet szól Tihanyi Lajos rajzain keresztül is. Keresése valami vonalritmusnak az emberi testen. Gyakran meglepő összefüggések s végig becsületes igyekezet, amely amilyen pregnánsan ki van fejezve a rajzokon, képein egyelőre kevésbé sikeres. Az ember érdekli Cigány Dezsőt is. Szemben Kernstockkal, az ember, nem elképzelt és leszűrt, hanem adott, valószerű környezetbe állítva. Fénnyel, világossággal, színnel. Cigány is tudja, hogy a festék nem mérkőzhetik a nappal, a harcot azonban nem adja fel és talál módot a legerőteljesebb fényben úszó hatások jelzésére. Bravúros módot. Lehet, hogy a maguktól mindent eldobott, a hanyatlás reakcióját jelentő kutatók mellett Cigányt még erős szálak kötik a mai impresszionista festészethez. Az egyszerű, vagy rafinált, a brutális, vagy akár az ízléses utánzásnak is magasan fölötte áll azonban a piktúrája. Ez nem másolás, de mégis hű. Logikus. Emberi. Zöld haj nincs a természetben, az az önarckép azonban, amelyet a zöld haj jellemez, az emberi, a festői látás logikus következménye, ez épp oly megfelelő visszaadása a nekünk megfoghatatlannak, a fénynek, mint az olvasó öregasszony, akinek arcán tüzelnek a reflexek. Van valami brutalitás ezeken a képeken, de az erő túlcsapása ez s a gyengédebb, halkabb akkordok is felhangzanak kettős női arcképén. Cigány egyéni bélyeget ád képeinek s a receptektől teljesen meg tudott szabadulni, noha nem dobott el magától mindent. Ez maga természetesen egyszerű és a csalhatatlanságra igényt nem is tartó megállapítás, sem javára, sem hátrányára nem írandó. Ettől függetlenül kell feljegyezni Cigány művészetének erőteljes fejlődését.

A nekünk megszokottabb nyelvhez áll közelebb Pór Bertalan nagy képe is. Polgár-család, abban a beállításban, amely természetes, mert keresett s mert keresetlenül sem a vászon, sem a fotográfus elé nem áll egyetlen család sem. Hatásának eszközei színben és vonalban egyaránt puritánok. Pór takarékoskodik velük, nem engedi előretolakodni őket, hanem embereket, arcokon és alakokon keresztül egyéniségeket emel ki, erőteljesen. A nagy képben megvannak a nagyszabású alkotás ismertető jelei. Az emberrel foglalkozó művészek közül még Márffy érdekel minket, aki tökéletesen és a mi értelmünk szerint egyelőre fölösleges módon él a fontos hangsúlyozásának elvével. A mozdulatok okozta elváltozásokat fokozza női aktjain és a test-konstrukció - mint Kernstocknál soha belevész a fokozásba. Tájképei között jól, erőteljesen összefoglalt és gyors, izgalmas felfogásukhoz képest a túlrészletezés szándékát mutató, de éppen azért össze nem tartott, a lényegest elejtő színfeljegyzések váltakoznak. Czóbel Béla két csendéletén kutatja becsületes, eredményes, biztató elmélyedéssel a színek és a formák játékát. Berényi Róbert kis tájképe, tüzes, világító színeivel értékes tanulmány. Orbán Dezső finom csendéletein is a szeretetteljes és eredményes tanulás szándéka kelt szinpátiát. Van egy tájképe, különös világítású részlet, vonzó, kitűnő emlékezés a természetre, azt lehetne mondani rá, hogy a legszimpatikusabb hangulattal telített - ha nem volna ez a megjelölés oly rútul kompromittált. Úgy látszik azonban, sem szavak, sem fogalmak, sem helyzetek, raktárba helyezhetők, eltemetendők, nincsenek. A legrégibb történetek újulnak fel, a legrozsdásabb fegyvereket kell előszedni. Néhány új kép: és újra felzúg a kórus, hogy ez érthetetlen s mint ilyen, tilos. Mondhatnák, hogy tehetség nélkül való emberek munkája. Mondhatnák, hogy amit csinálnak, az rút. Nem. Jön a főlényes mosoly és hivatkozás az értelmetlenségre. Kit kell ilyenkor gyorsan utálni? Wagnert, ha muzsikus vagyok, Rodint, ha szobrász, avagy Whistlert, aki megtanította a ködöt színekre? Milyen sablonos példák. Milyen örökké élők. Nincs értelmetlen és főképpen tilos nincs. Mi, közönség, mi fogyasztók, vásárolunk, vagy nem vásárolunk, nézünk, vagy nem nézünk a kedvünk szerint. Jöhet idő - bizonyos tekintetben már itt is van amikor mindenkit reákényszerítenak a mosakodásra. A muzsika élvezetére - noha a zene is kultúr-termék, akár a szappan - soha nem fognak kényszeríteni senkit. A fejlődő kultúra felé terel majd mind több embert. Ez a fejlődés azonban arra vezet, ahol mindig növekvő tiszteletben tartják a művész, az alkotó, a teremtő szabadságát. A művészet a művészeké. Közönség és ennek szóban vagy írásban kritizáló része társadalmi vonatkozásaiban, tehát öntudatlanul hatni tud ugyan kora artisztikus fejlődésére, de saját elhatározása alapján nem irányíthatja. A kívül állók, a nem alkotók ennél fogva csak a műveken át szűrhetnek le véleményt, csak azokon keresztül kereshetnek megértést. A művészet nyelvét is szuverén egyoldalúsággal a művek szabják meg nem feledkezve meg ismét a korban, a szocietásban rejlő hatásokról. Szabad és nem szabad nincsen. Jó, vagy rossz irány nincsen. Íme, Kernstock és Cigány békén megtérnek egymás mellett. Csak kívülről hallatszik zavaros és jogosulatlan lárma. Jogosulatlan, mert embereknek, akik maguk nem alkotnak, új, meglepő, megdöbbentő artisztikus jelenségekkel szemben egy kötelességük van: Hogy igyekezzenek hozzájuk közel férkőzni, amennyire lehet, meglátni lényegüket, az új nyelvet megérteni. Nyugodjanak belé: ez nem megy hirtelen, ez időt és tapasztalatokat, ez érési folyamatot követel. Ez nem megy egyszerre. senkinél s minél inkább a kezdetnél van valamely új művészi irány, annál nehezebb. És vígasztalódjanak; a művészet csőszeinél, a tilalomfákra vigyázó kerülőknél van még károsabb és vigasztalanabb teremtménye is az istennek: a hangos szavú fullajtár, aki lelkesedést fúj és elragadtatást ont, aki ágál és artikulálatlan hangokkal áradoz, anélkül, hogy megvárná, míg megérti a titokzatos csoda hangját.