Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje

Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje [+]
(Emlékezések, megemlékezések)
Gyulai az egyetemen.

Még ugyancsak 1900 őszén Gyulai hallgatója lettem az egyetemen. Hallottam tőle a régi magyar irodalom áttekintését s egy Toldi-magyarázatot. Gyulai az előadásokon semmi olyast se mondott, amit valaha valahol már meg nem írt volna. Néha az ember azt hitte, hogy egy hasonlat vagy egy találó párhuzam, hírtelen most ötlött eszébe, szép, már kissé megtört fényű, fekete nagy szemét égnek fordította, rövid, kis karját fölemelte és egész hévvel beszélt. Tudom még mikor Vörösmartyról mondta: A szép jelenetekből, melyeket ragyogón ír le, nem lesz semmi. Nem tud komponálni. Olyan az ő eposza, mint az amerikai nagy fa, mely úgy tűnik, tele van gyönyörű virággal s ha közel megyünk, látjuk, hogy csak kúszó-mászó inda virágai lepték el s hogy épp ez a növény szívja ki a törzs éltető nedvét.

Ez a szép hasonlat, melyet Gyulai egész lendülettel adott elő, benne van szóról-szóra a Vörösmarty életrajzában. Aminthogy általában Gyulai szóban vagy írásban nem változtatott semmit sem azon, mit egyszer megállapított. Egy-egy gondolatát több könyvében, beszédében is megtalálni.

Ez jellemző rá nézve - mert őt írásra csak az vitte, hogy mindig az igazságot vélte megtalálni, a végérvényes igazságot. Ha ez a tudat el nem tölti, a mi szkepszisünkkel, sose lett volna íróvá.

Igazán élénk Gyulai csak az egyetemi óraközökben volt. Ilyenkor pipázgatott, politizált, tréfálódzott, vígkedélyesen. Néhány emlékem itt következik:

Egy fiatalember, szepességi német származású, drámát írt, verses drámát.

- Hát aztán magyarul írta?

- Tősgyökeres magyarul, volt a felelet.

- No uram, ha verset ír, a versének ne gyökere legyen, hanem színe-virága.

Ha valaki értekezést olvasott föl, minduntalan belekötött minden tökéletlen kifejezésbe, minden hamis ítéletbe. Egyszer Czuczorról olvasott valaki:

- Kérem, ön azt mondja, hogy kész az anyaga a munkához, olyan ez, mintha szobrász a kőre mondaná, hogy ez már kész szobor.

- Kérem ne citáljon abból a Koltaiból. Az ember csak akkor citál, ha valami különös mondanivalója van, amit saját szavával nem tud kifejezni. Na hisz, mit is mond az a Koltai, hogy a szabadság eszméjének haladása mozdította elő a harmincas évek irodalmát. E' csak badarság kérem. Hisz a szabadság eszméje most is halad s az irodalom mégse...

- Abban az időben nagy vita folyt, hogy az eposz korszerűtlen. Nem igaz a. Arany bebizonyította, hogy nem az. Hogy is hívják csak azt az angol költőt, az angol királynő úgy szerette...

- Tennyson.

- No igen, hát Tennyson, aztán meg Hugó mind epikus munkákat írtak, Persze, hogy Czuczor ereje gyönge volt a nagy kompozícióhoz (kezei gömb alakú gesztust írnak le) ...ezt nem szabad elfeledni. Nem az eposz vált korszerűtlenné.

- Ne hasonlítsa szegény Czuczort Vergiliushoz. A csodás nem hiba az eposzban, még ha masina is.

- Azon is vitatkoztak sokat, hogy mi a fődolog a drámában: a jellem vagy a cselekmény. Szerintem mindkettő. Egyik szüli a másikat. Ha a jellem nem cselekszik, nem fejlik ki igazi jellemmé. Persze, hogy a szituáció inkább el lehet szorosabb értelemben vett karakterek nélkül.

- Mit beszél Ön annyit Czuczor gyerekségéről? Ilyen kis tanulmányban azt nem lehet. Be kell osztani a dolgokat. Shakespeare Ottelója nem dühönghet mindjárt a dráma elején...

- A vén ember magában, az még nem komikus alak. Csak ha vén létére valaki fiatalos vagy fordítva...

- A népdalokban azért van annyi rossz a nőkről, mert férfiak írták. No csak folytassa...

Ez a biztatás ott volt minden közbeszólás végén. De nem használt sokat. Hogy is folytathatta volna szegény filozopter a felolvasását, mikor Gyulainak mindig akadt valami megjegyzése. Mi ott ültünk és bámultuk. Gyulai talpraesett megjegyzéseit és szívtuk be azt a sok bölcsséget, igazságot: a jellemről, meg a cselekményről, meg minden egyébről. Óraközi szemináriumi csevegésekből egész intim magyar irodalomtörténetet lehetne összeállítani. A szegényes magyar élet genreképeit, melyeket az tesz oly véletlenül szomorúvá, hogy a legnagyobbak életét látjuk szorulni sivár, szűk keretbe. Gyulai aki úgy benne élt ebben az életben, mint senki más, észre sem vette, hogy kedélyesen elmondott anekdotái, mily kultúrtalan, mily szűkös, szegényes világra vetnek fényt.

Íme egy Arany János-portré; amolyan közelről nézett kollegális bajtársi, pajtási megemlékezés:

- Azt mondják, hogy az Arany-szobor vágja a múzeumot, - pedig dehogy. A János, szegény. De haragudott rám, mikor a József-téren azt mondtam, hogy ő is oly palástban kap majd szobrot, mint a nádor, mert ő is lovagja a Szt.-István-rendnek.

- Hogy jutnak neked eszedbe ily bolondságok?

Komor ember volt szegény János, bús szemű, az én tréfáim mindig bosszantották. Ő, mint aki érdemesebb, öregebb volt, mindég, csak úgy bánt velem, mint egy fél-gyerekkel. Egyszer az akadémiában, komoly ülés közben, odaszóltam hozzá:

- Nézd csak János, az akadémikusoknak a magas karosszékből nem ér földig a lábuk. Se Fraknóinak, se Szabó Károlynak, se nekem - tán még neked se.

Nagyon tudott az ilyenekért neheztelni, sehogy se ment a fejébe, hogy komoly ügyek közt hogy járhat ily haszontalanságokon a fejem.

Nem adott sokat a méltóságára, hírére, de azért röstellte, ha valami kóbor diák vagy komédiás a fiatalságára elékeztette. Egyszer a Zenélő órában együtt akartunk ebédelni. Alighogy belépünk, valami vándorszínész egyszerre csak a János nyakába borul, megöleli, megcsókolja - "hát hogy vagy János? Mit csinálsz?" Arany nagyon barátságtalan volt - le se ült a vendéglőben, hanem kezet nyújtott az egykori kollégának és kiment.

Nem értette a tréfát, - mindjárt zokon vett mindent. Mikor egyszer Kőrösön meglátogattam őket, nem voltak előkészülve s az Aranyné nagyijedten szedett össze mindenfélét, hogy kiteljék egy vacsorára való. Én azt mondtam az asszonynak, hogy megfizetek érte, ne essék kétségbe. Lehet, hogy nem volt finom tréfa, de jóízűen mondtam, egyszerre csak Arany rám mordul: Hát a sót, paprikát nem számítanád föl!

Nagyon könnyen sértődött, mert csak látszatra volt szerény. Igazában nagyon önérzetes volt, 1867-ben nemzeti segélyt akartak neki adni. Az eszmét Horváth Mihály pendítette s őt is küldte Eötvös József, a kultúrminiszter, Aranyhoz, hogy tudtára adassék a dolog:

Tudok én még dolgozni. Nem fogadom el. Csak felrónák nekem annak idején, hogy kegyelemből élek. Keserű a nemzet pénze.

Nagyon egyszerű ember volt szegény János. Csak a szemén látszott, hogy nem közönséges ember. Költőnek mindig a szemét nézze Uram. Olyan falusi megjelenése volt. Szemére is vetették neki. Mikor Arany a Toldi estéjét megírta, az apródok jelenete miatt megkritizálta őt Dobsa. Valami olyan szamárságot vetett szemére, hogy előszobában ilyen nem igen történhetett. Látszik, hogy Arany nem igen járt udvarban, ott nincs előszoba, hanem több előterem. Arany megharagudott és bosszúból, mikor a Pázmány lovagot fölvezetteti Budára, hát a lakájok, mielőtt a trón elé járulhat: kilenc szobán keresztül lökik-taszigálják. Ebben benne van szegény János egész mérge. Figyeljen ide Uram, ha ilyeneket mondok, mert ezt talán senki se tudja.

Szegény Aranyné is nagyon egyszerű asszony volt. Mikor Arany László igazi úri lányt hozott a családba, az öreg Aranyné csak mindegyre sopánkodott: Hej a Laciék csak cifrálkodnak, mulatoznak. Ha összeveszett a két nő, én békélgettem őket, amire aztán mindketten megharagudtak rám.

"Hát az nem úgy van, mondta ilyenkor Arany, mint nálunk Szalontán, az ő háziasszonyi teendője másból áll, mint abból, hogy tyúkot nevelni, főzni. Tyúkot nem tarthat szalonban."

Én is bosszantottam Aranynét. "Azért csak komám asszony cifra ruhát ad a menyének karácsonykor. Így pártolja a pazarlást."

Azért csak szerették a menyüket mind a ketten. De a vejükre haragudtak. Mikor Arany Juliskát eltemették, Arany több emléktárgyat vitt magának.

"Hát már mindent elvisz? - förmedt rá a vő."

Arany lecsapta a kis emléktárgyat s azóta nem szívesen emlékezett rá.

Ilyen intim Arany-portré mellett, hadd álljon még egy Petőfi-megemlékezés is. Gyulai csak látta Petőfit, de nem ismerte. Az a pár Petőfi-emlék, ami itt következik, a Szendrey-családban járta - tudvalevő, hogy Gyulai neje, Szendrey Mária, Petőfiné testvére volt.

"A szegény feleségem alig emlékezett a sógorára. Csak annyit tud, hogy Petőfi gyermekének születése előtt, ott jártak az öreg Szendreynével. Az anyós, a gyermekágyas asszony mindenféle dolgába beleszólt, aminek az lett a vége, hogy Petőfi kidobta. Nagy csetepaté támadt s Gyulainé Petőfi káromkodására, mérgére emlékezett csak. Általában Petőfi szeretett káromkodni. Mikor a nejével nászútra ment, hát eltört a kocsirúd. Petőfi félrevonult egy pár percre, otthagyva nejét. "Hol voltál? kérdi az asszony." Ki kellett magamat káromkodni, nem akartam, hogy halljad.

Egyszer, mikor a Wenckheim-palota előtt járunk Gyulaival, odafordul felém: Hát önnek mikor lesz ilyen palotája?

Nem feleltem. Mit is feleljek. "Hát Uram nem tud felelni? Petőfi, mikor egyszer ilyet kérdeztek tőle, ugyancsak megfelelt. Egy osztálytársa, valami Gencsi nevű, négylovas fogatot hajtott s meglátja Petőfit, ki gyalog arra baktat. Hát teneked mikor lesz ilyen fogatod? kérdi Petőfitől az Úrfi. "Majd ha kocsis leszek" volt a válasz.

Az öreg Szendrey, Petőfinek híres hangos apósa, még megérte, hogy vejének szobrot emeltek. Gyulaival ment ki a szobor elé s nézi az öreg úr a szobrot - majd így szól: "Lehet, hogy jó hazafi volt - de goromba ember, velem cudarul bánt." A budai színkörben a 80-as években színdarabot adtak, melyben az öreg Szendrey, mint valami zsarnok apa volt beállítva. Gyulay és Szendrey együtt mentek - megnézték a darabot. Szendrey csak annyit mondott, hogy neki vigyáznia kellett a leányára és csak kötelességét teljesítette, mikor a házasság ellen volt.

Ilyen Petőfi-anekdotázás után, hozzá szokta volt tenni Gyulai, hogy Petőfit agyondicsérték és senki se mert róla pártatlanul ítélni, "pedig ő gyakran olyan, mint a Lear Kentje, kiről azt mondják, hogy addig dicsérték őszinteségét, míg goromba lett. Sok mindent kellene mondani Petőfiről, hogy mibe túloz, mibe ízléstelen - de senki sem meri."

Így beszélt Petőfi első értékelője, fölismerője, fölfedezője. Ideje volna, hogy megszívlelje valaki tanácsát.

Ugyancsak a szemináriumban kaptuk egyszer Szemere Pál úri különc voltának következő jellemzését:

- Hát kérem csak olyan különös ember volt. Próbáltam is az ő karakterét rajzolni Vörösmarty életrajzában. Szép öreg úr volt, nagy, kékszemű, gyönyörű ember. Találkoztam vele gyakran... El-elsétáltunk. Mindig a fiatalokkal tartott, mindig az újakkal volt. Először Vörösmarty, Bajza, Toldi voltak barátai, aztán ezekkel összeveszett, mert Bajza lapjában lebírálták Szemere szonettjeit, hogy ez még nem elég a halhatatlanságra. Erre újakhoz áll. Petőfi is megénekli, hogy meglátta benne a felhők madarát. No hiszen kérem, szegény Petőfi azt hiszi, hogy csak őt fedezte fel, pedig eljárt az mindenkihez., aki írni kezdett. Hozzám is eljött, de nem csak hozzám, hanem Halász Dezsőhöz, meg Wohl Jankához is.

Én kértem őt egyszer, hogy írjon valami esszét a régi írókról: pl. Fáy Andrásról, aki még élt akkoriban. Mikor aztán legközelebb találkoztunk, azt mondja, hogy azt mondja, hogy gondolkozott a dolog felől s olyan életrajzot fog írni, amilyen még eddig nem volt. Az öreg Fáyal kezdi s visszafelé fogja írni a gyerekségéig. Tyű a teremtését, gondoltam magamba és kerülgettem azóta Szemerét. Mert hát az ilyen öreg írótól el kell fogadni mindent, még meg is kell fizetni jól. Pedig a közös kasszában nem volt sok pénz. Nem mentem hozzá a kéziratért; míg aztán egyszer csak hallom, hogy panaszolja Császárnak, mily rútul bánok vele. Erre mit volt mit tennem, leközöltem.

Ő volt az is, aki azt mondta egyszer Kölcseynek, hogy a magyar papság s a táblabírák, ügyvédek nem beszélik az új nyelvet, hanem csak úgy szónokolnak, amint a szájuk jön. "Erről írjon valamit", mondta Szemere Kölcseynek. "Jobb, ha példát adok", mondta Kölcsey s így írta meg soha el nem mondott törvényszéki beszédét mintának. Így tanultak aztán Kölcseytől, Kossuth és Deák.

Mindig irodalmi problémákon törte a fejét. Egyszer meglátogatom őt, hát föl s alá jár szobájában, azon gondolkodott, hogy miképp lehetne azt kifejezni magyarul, amit Goethe mond a Werther elején: Wie froh bin ich, dass ich weg bin. Vidám vagyok, örvendek, egyik se jó. Hát mondom, látja, ilyen ember volt, ilyenek jártak a fejében. Sok új szavunk van tőle. Egyszer mikor Szemere Bertalan hazajött külföldről, nem tudott szót arra, hogy karakter. Akkor elpanaszolta Szemere Pálnak s így született meg a jellem...

Ki fog ezentúl ily hangon, a beavatottság melegével beszélni ily dolgokról? Ma már irodalomtörténetté fagyott minden ami Gyulainak élet volt és soha senki se mondja többé egy meghatott sóhajban, hogy: szegény Petőfi. Senki se tud ily különös családi történeteket, öccsökről akik belépnek a bácsikhoz és szavakat rendelnek nála, melyek aztán mindannyiunk szavai lesznek... senki! Itt egy világ temetkezett el.

Egyetem után együtt mentünk haza Gyulai lakására. Már csak azért sem igen szeretett egyedül menni, mert nem igen tudta a járást. Elszórakozott, elgondolkozott s elvétette az utcákat. Élénken beszélt velem egész idő alatt, keményen liberális politikai eszméit fejtve ki vagy folytatta ahol a szemináriumban elhagyta, az irodalmi elmélkedést. Minden látszólagos apropó nélkül, mintegy hallgatag elmélkedéseket tovább fűzvén fennszóval, egy-egy megjegyzést vetett oda:

- Az a szegény Kazinczy mindig pénzzavarban volt. Csak ennyiben hasonlított a mai írókhoz.

Vagy:

- Magyarország sokra vihette volna, de mindig közbe jött valami. Ha szegény Mátyás oly fiatalon meg nem hal vagy Corvin János nem oly tehetségtelen ember, ki tudja mire visszük. A magyar reneszánszot elrontotta a török. S a forradalomban is győztünk volna, ha nem jön az orosz. S a kiegyezés után is lehetett volna belőlünk valami, ha nincs itt annyi hitvány ember.

Ez a történetfilozófia ugyancsak tömör áttekintés alkalmat adott a következő megjegyzésre:

- Mintha valami fejős tehén volna, úgy rohan mindenki az államnak. Egyszer Kemény miniszter ingyenjegyet ajánlott föl nekem, ha úgy utazni akarnék nyáron. "Uram, feleltem én, becsületes ember vagyok, nem volt adósságom soha, minek fogadjak el valamit attól, akinek annyi adóssága van, - az államtól."

Közbe meg-megállt egy-egy kirakat előtt s elmondta, hogy Kemény is szeretett így álldogálni, miközben regényén gondolkodott. Utcai átjárón haragudott a sok kocsira, villamosra! "Hej uram, csak azt sajnálom, hogy nem az ötvenes években élt, milyen szép, csöndes város volt ez. Nem kellett mindig kitérni." Ha egy hölgy ment mellettünk a szűk járdán, szépen megállt, hogy előre eressze, ó-divatú úri lovagiassággal, gráciával térvén ki az útból: Tessék, tessék hölgyeim! szólt oda a legidegenebbeknek. Közbe-közbe verseket is mormolgatott, majd egy népdal-töredék bukkant fel agyában, majd saját verseinek valamelyike: Ha versel uram, hát járjon vele, énekelgesse magában. Ó titka szívemnek, ó sziklateher, ó lányka szeretlek s nem mondhatom el. Egy sóhajban mondta el ezt a versét, a choriambusok lejtését éreztetvén, a hangsúlyt föl-föl húzva a végén.

Így értünk haza. Háni az asztalra tette a petróleumlámpát s kezdődött az újság felolvasás. Politikával kellett kezdeni. Ha liberális képviselő beszédét olvastam fel, Gyulai mindig helyeslően bólogatott, még ha alulról felfelé olvastam is vagy ki-kihagytam egy-egy sort, akármilyen más pártbeli ember beszéde kihozta sorából az öreg urat. "Ejh... szamárság." Aztán Szemlét korrigáltunk vagy valami Olcsó könyvtárbeli könyvet. Különösen verset volt vele öröm olvasni. Úgy értette, úgy érezte, úgy ízlelte, úgy latolta, úgy mérlegelte, mint senki más. Mindenekelőtt a vers alapeszméjét nézte, aztán vizsgálta, mint aránylik az eszme a kidolgozáshoz. Nem került-e alája vagy föléje. Finoman rámutatott a szóra, mely az egészből "kiesik", a strófára vagy sorra, mely megbontja a kompozíciót. Főleg a kompozíció arányát tudta bámulni. "Ha a miatyánkot ma írták volna, sokkal bővebben kellene megírni és cifrábban. Ez aztán a jó kompozíció, ilyet írjon ön", szólt egyszer felém.

Akárhányszor vendég várt otthon. Egyszer, épp aznap, mikor a szemináriumban a fentebb idézett Szemere-megemlékezés volt, Lévay József várt odahaza, ki fölrándult Gyulaihoz Miskolcról.

- Hát mi volt az egyetemen?

- Szegény Szemeréről olvasott fel egy értekezést az egyik tanítvány.

- Hát jó-e?

- Se nem rossz, se nem jó, minden hiábavaló. Jó lesz ágyútölteléknek, ahogy Falstaff szokta volt mondani.

Erre Lévay felelt:

- Gyakran láttam az öreg urat a parkjában, amint az inas mögötte járt és vitte azt a nagy fene klepsidrát, melyet az inasnak minden öt percben föl kellett húznia, hogy újra kifújja magát: mikor 2000 lépést tett, lepihent.

Ilyen ember volt az, felelte Gyulai, beszéltem ma a tanítványaimnak az ő nagy különösségeiről. Görgeit mindig avval dicsérte, hogy szép tőle, hogy a forradalmat epigrammai éllel fejezte be. Hát azt hallottad-e Józsi, meg is írtam különben, amit nekünk mondott. Együtt voltunk pár fiatal író az ötvenes években. Búsak voltunk nagyon. Szemere vigasztalgatott.

- Sose búsuljatok! Én aki láttam az országot a század elején oly nyomorultul, sohasem hittem, hogy e nézet az alacsony burleszkből a tragikum magaslatáig fog emelkedni. Ilyesmi nem lehet következmény nélkül. Akkoriban csupaszul jártam, mint a német, a forradalom óta szakállt növesztek s büszke vagyok magyarságomra.

Lévay bólogatott a fejével, tetszett neki a megemlékezés. A két múltban élő ember leült egy-egy karosszékbe és nézték egymást - én valahol egy sarokban vonultam meg, mintha ott se volnék. Itt szellemjárás van.

Egyszerre csak Lévay megszólal. "Szemere Miklós is furcsa ember volt és nagyon hiú. Annyira tartott minden versére, hogy vesszőhibákért megfenyegette a nyomdászt."

- Kossuthot bámulta - jegyezte meg Gyulai némi megrovással a hangjában, mert Kossuthról külön véleménye volt.

"Engem is megtámadott egyszer, hogy a megyeházán liberális beszédet tartottam." "Azt hittem, szólt Szemere, hogy mint ilyen poéta ember, derék ember, vagy... no de csalódtam. Valóban csak Kossuthot szerette. Mégis összeveszett vele egyszer. Meglátogatta Kossuthot Olaszországban, akinek szőlője volt ott s ki kóstoltatta vele borát. Kossuth azt mondta: Jobb ez, mint a tokaji. Erre aztán nagyon összevesztek, mert Szemere azt állította, hogy már elfelejtette, mint ízlik a tokaji. Amiért aztán Kossuth nagyon megharagudott.

Látod Józsi, mondta erre Gyulai, ez a Kossuth mással is így járt. Más magyar dolgot is elfelejtet s ha a jóról se tudja milyen jó - persze, hogy nem akarja tudni, hogy sok rossz azóta megjavult.

Így folyt beszélgetés estig, amíg a két öreg úrral a Nemzeti Színházba mentünk. Lévay, aki egy kissé nagyot hall, odamegy a kasszához:

Elől kérem a jegyeket, mert süket úrral megyek, szólt Gyulaira mutatva.

Ejnye bátyám uram, (Lévay néhány hónappal idősebb Gyulainál) kend a süket, förmedt rá Gyulai.

Míg az előcsarnokban vártunk, megint évődni kezdett egyik a másikkal, a két öreg pajtás.

Lévay azt mondja Gyulainak, hogy frakkban kell menni, vagy legalább is fekete ruhában. Új szabályzat. Gyulai úgy tett, mit aki elhitte s újságot kért, hogy ott is megnézze: "Nincs benn az esti lapban."

A kabát levetésénél Gyulai segít Lévaynak: Látszik, öregszem, szól Lévay.

Sose mondd ezt, útálom, ha az ember így megfigyeli magát. Hunyd be a szemed, hagyd az időt telni.

Feljegyzéseimben nem áll, hogy micsoda darabot adtak, hanem annyi biztos, hogy a két öreg úr nagyon elégedetlen volt. Gyulai hangos megjegyzéseket tett, úgy hogy az egész földszint feléje nézett. Folyton azt mondta: Hát a medve mikor jön?

Ez a medve-dolog egy régi Gyulai-anekdota csattanója. Valami állatszelidítő különösen medvéjét hirdette. Egyik programszám következett a másik után - egyszerre csak a háttérből felszólal valaki: Hát a medve mikor jön?"

Gyulai a cselekmény nélküli darabokra szerette alkalmazni ezt a szólást. A medve csak nem akart kijönni, a cselekmény konokul vonakodott megindulni. Lévay pedig, aki keveset hallott, hiába támasztotta alá kézzel füle kagylóját, elhatározta, hogy a mai színészek elnyelik a szót.

Az előszoba-ebédlőben lógó öreg zenélő óra épp fél kilencet ütött. Gyulai odament az órához, fölhúzta s az ódon masinából szende, enyhe, vékonyka hangon szállongott ki valami régi valcer. Gyulai elkezdett a taktusra lépegetni, Lévay is odahajolt az órához, közel, egész közel s ütemre hajtogatta friss, piros, ősz fejét.

Ha magunk voltunk ketten s ott maradtam Gyulainál vacsorára, folyton megszakította az újság-, vagy könyvolvasást s egy-egy ismert név hallatára ömlött belőle a szó, az emlék. Egyszer a Jókainak adott nemzeti segélyről volt szó. Gyulainak sehogy se ment a fejébe, hogy miképp lehet ezt elfogadni. Elmondta azt az Arany-anekdotát, melyet imént idéztem, hogy keserű a nemzet pénze. Minden szavából látszott, hogy nem szereti Jókaiban se az embert, se az írását. Ő nem értette, hogy író, aki írásaiból akar élni, minden eszközt megragad, hogy önmagát és írásait érvényesítse. Neki ez jellembeli fogyatékosság volt. Ő az írótól megkövetelte, hogy hivatalt vállaljon, abból tartsa fenn magát és családját. Azonkívül ő is, köre is, csupa igénytelen ember. - Jókai abban a tekintetben is előrehaladottabb volt, az első modern író, aki megkövetelt némi luxust, járt utazni stb. Mindezek a dolgok csupa szálka Arany és Gyulai puritán körében. Azonkívül Gyulai a józan, magát mérséklő poézis híve, nem bírta ki a csapongást, a fantázia korlátlan szabad röptét. Így fejlődött ki az ellentét a karakterek között. Semmi irigység nem volt abban - fajtabeli különbségek nyilvánulása.

"Azt mondta rólam egy újság, hogy én a költőkirályt sértem no én még költőbárónak se fogadom el. Móricz a múltkor Bartókról mondott emlékbeszédet és nem átallott lángésznek mondani. "Még az sincs elvégezve, hogy te zseni volnál - hát még Bartók, mondom oda Móricznak.

Még csak nem is nagyon neheztelt érte. A kritikáimért se neheztel. Annyira könnyelmű s annyira komédiás, hogy semmit se vesz komolyan. Nem őszinte ember s ahol nincs őszinteség, ott nincs is költészet. Higgye el uram. Csengery figyelte meg, hogy Jókai sose beszél a maga hangján, mindig valamivel lejjebb ereszti a hangot, ha valakivel beszél. Az ember szemébe se néz, hanem lesüti a szemét, ha szól. Csengery mondta azt is, hogy amint egyszer Jókaival szembeült, észrevette, hogy amannak rókafej a melltűje. Amint úgy néztem a rókafejet meg Jókait, egyszerre csak észrevettem, hogy hasonlítanak egymáshoz."

Így beszéltek Gyulai-Csengery-Arany körében Jókairól. Tudom, hogy mi túlzás van ez ítéletekben - adtam is föntebb ennek okát - de azért fontosnak és följegyzendőnek tartom, hogy Jókairól így ítéltek kortársai közt, nem a legrosszabb emberismerők. Árnyalat nélküli, kemény ítéletüket mégis talán jó lesz szembeállítani avval a lágy, naivul álmodozó Jókai-képpel, melyet Mikszáth s a mai írók szoktak adni. Valahol a kettő között lesz az igazság.

Újságolvasás közben csomó stiláris megjegyzése is volt. Az ortológiának meg éppenséggel nagy ellensége volt Gyulai: "Sok szóról azt hiszik, hogy nem vág a nyelv természetébe. Hogy germanizmus vagy gallicizmus, pedig trópuson, képen alapul s kár elűzni. Kockáztatni, szőnyegre kerül, nem sérti a nyelv természetét. Persze, most mintegy reakció van ez ellen s ki akarják irtani."

A cz-re mondott akadémiai ítélet is rosszul esett neki. Mikor valaki avval érvelt, hogy a gyerekek nehezen tanulják meg: "kár, hogy nem vagyok kis gyerek, megmutatnám, hogy gyorsan tanulom meg." Ugyanazon az akadémiai ülésen valaki az idegen szavak magyaros helyesírása mellett szólt s fölhozta érvül, hogy a nyelvnek joga van önkényre, Gyulai frissen odavágta: Hisz épp azért írhatjuk a c-t cz-nek. Az önkény jogán.

Mikor az a ki egy szóba olvasztását határozta el az Akadémia, Gyulai nagyon bosszús volt. "Hát nem értik az emberek, hogy ez két szóba való. Hol van, a ki koszorús ajkát hadi dalra emelvén. Ezt csak úgy pattantani kell. Jókainak is elmondtam; ő is úgy gondolkozik ebben a kérdésben, mint én. Beszélt is. "No örülök Móric, hogy egy véleményen vagyunk, úgy is ritka eset. No te ma okosan beszéltél."

Ahányszor valaki azt mondta összefüggés, Gyulai már is közbeszólt: Hát csak elmondom Önnek, amint Brassai mondta. Rossz szó, mert a fordítás a német Zusammenhängenből magyarban nem ad figurát. Hängen németül a kapcsolás fogalmát is rejti magában. Magyarul a függés csak azt jelenti, ami lelóg. Összefügg - ez magyarul semmi, nem ad képet. Szabad németből vagy idegenből fordítani, ha nem ütközik a nyelv szellemébe. Előszeretet, bármit mondanak is az ortológusok, jó szó. Bárha Vorliebenek felel meg. Hisz a Butterbrod is vajas kenyér. Összefüggés helyett kapcsolatot használjon."

Felolvasás közben sértette fülét a legkisebb hangtani fogyatékosság, a legkisebb mondattani vétség. Mindig mindent kiigazított. Persze, hogy sose volt megelégedve a lapokkal. Nemcsak a stílusukat kifogásolta, de mindazt, ami a Kemény Zsigmondék úri újságszerkesztésétől eltért s mi a mai újság-nagyüzemmel együtt jár: haragudott a reklámra, a szerkesztők önapothesisaira vagy kegyeltjeik, párthívek szekerének erőszakos tologatására. Borzasztó volt neki, ha egy szerkesztő saját folyóiratában kiadta az arcképét. Sokszor mondta nekem: Ha leteszem a hivatalt, közéjük csörtetek még egyszer. Elolvasok mindent s kimondom az igazat; utálom ezt bizantinizmust.

 

[+] Ezt a cikket sebtiben írtam és felolvasásra szántam. Ahol felolvastam ott az eleven szó elevenül hatott a közönségre. Ami azt jelenti, hogy cikkem nem írásmű. Ha mégis kiadom, csupán azért történik, mert úgy hiszem, hogy följegyzéseimnek némi kortörténeti becsük van.