Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: A szűz. Házassági komédia

Lengyel Géza: Zorn rézkarcai

A szépművészeti múzeum grafikai kincsei hosszú időközönként jutnak csak a közönség elé. Még emlékezetes a pompás Rembrandt-gyűjtemény, a szenzációsan érdekes Goya-kollekció. Most egy modern mester, Anders Zorn rézkarcaira került a sor. Kívülük aki csak számot tesz a grafikus művészet fejlődésében, mind nyilvánosságra jut majd idővel, - talán tíz év múlva, hiszen sokkalta gyorsabban hoz új egyéniségeket felszínre az idő, mint amilyen tempóban ezek a kiállítások egymást követik. Hónapokon keresztül egyetlen - igaz, mindig nagyszabású - ember műveit közli a múzeum, míg a grafika nagyjainak, vezéreinek és közkatonáknak lapja, mérhetetlenül drága kincsek, ott fekszenek gondosan eltéve, gondosan mappába zárva. Azt lehet mondani, hogy a nagyközönség számára ennek a bámulatosan gazdag intézetnek grafikai osztálya nincs. Beavatottabb érdeklődők átlapozhatják ugyan a ki nem állított gyűjteményeket is, minden nagyobb akadály nélkül. Ennek megpróbálásához azonban már bizonyos vállalkozó szellem és a tárgynak, az anyagnak bizonyos ismerete szükséges. Maga a múzeum, időleges kiállításainak rendszerével, nem alkalmas arra, hogy megkedveltesse a grafikát a tudós, a szakértő, az író igényei nélkül fellépő közönséggel; sem, hogy megtanítsa az ábécéjét, amint képgyűjteményei közlik a művészet ez ágának alapfogalmait. Minél bámulatosabbak sorozatos kiállításai, ez a hiányossága, e pedagógiai tökéletlensége annál érezhetőbb. Annál élénkebben kell vágyódni olyan állandó kollekció után, mely legalább vázlatosan, egy-egy jellemző példával illusztrálná a grafika egész történetét és mai helyzetét. És ha nincs egyéb akadálya ennek az állandó, tanító, ismertető grafikai osztálynak, mint a hely szűke, akkor kell csak igazi fájdalommal nézni a múzeum vadonatúj épületének ormótlan oszlopait, sivár és haszontalan külső lépcsőzetét: a halott architektúrának e színpadiasan üres kellékei pusztították el a teret és a pénzt az intézet igazi szükségletei elől.

Nagy kár. Mert íme, szerencsés véletlenek és fogékony elmék révén, nem csekély mértékben a halálba üldözött Pulszky Károly révén, a Szépművészeti Múzeum túlnőtt szülőföldje keretein. Ni nem vagyunk a világ harmadik nemzete, Zorn-gyűjteményünk ellenben a maga nemében harmadik az egész világon. És nagyobb, helyesebben egyetemesebb jelentőségű művészek is, a megszokott magyar és budapesti mértéken túl, otthonra találtak múzeumunkban. Anders Zorn még élő, még teljes erővel dolgozó ember, de műveit már történelmi jelentőségűeknek kell tekinteni. Nem, mintha avultak, dohos ízűek lennének - semmi sem áll távolabb ettől a nyugtalan vérmérsékletű embertől. Zorn azonban, egyik meglepően egyirányú francia kartársával, Bernard-ral és számos modern némettel együtt lezárni kezdi a pleinair stúdiumokból kinőtt impresszionizmus történetét. Ők vették át a múlt század úttörőinek szerszámait és a nagy mű befejezésén dolgoznak már. Rézkarcaiban még inkább, mint képein, szinte kizárólag a levegő, a fény, a mozgás, tehát az elevenség, az élő bőrfelületek és a cselekvő ember nyújtotta festői hatásokban - az impresszionisták teremtette világban - dúskál Zorn. Nem tesz engedményeket a rézlap külön követelményeinek sem. Amit lát, nem vetíti síkra, nem igyekszik lappá teríteni: ellenkezőleg, mindent mélyít, plasztikussá tesz, a meztelen, húsos női test gömbölyűségét érzékelteti nagy szeretettel és a markánsan mintázott, nem klasszikusan szabályos, de kedves, vonzó, egészséges arcok részleteit emeli ki erőteljes fényfoltokkal. A plasztikai talentum csillan ki e rézkarcok többnyire zárt formáiból. Emlékeztetnek arra a Zornra, aki tanulóéveit faragással kezdte, aki Gustav Vasa szobrát megmintázta. Dekoratív hatásokra sincs figyelemmel Zorn. Lapjaiban ugyanaz, ami képein, a modellek, többnyire a kellemes modellek formáinak, mozgásának, lényegének káprázatosan biztos, szellemes és ökonómiában elsőrangú előadója. Soha nem téved abban, mit kell kiemelni, hangsúlyozni, mit kell odavetően megjegyezni, vagy bátran elhagyni. Hatásában így inkább plasztikus és festői, mint grafikai, de annál nagyszerűbb a részletek grafikus kezelésében. A legrégibb lapoktól eltekintve a rézlap tónusának segédeszközét sem használja. Nem létezik számára a kifejezés egyéb eszköze, mint a vonal és a vonal rafinált kihagyása, az eminensen plasztikus fehér folt. Vonalait érdemes követni és megbámulni. Egyik álló női aktján a válltól a lábig szinte egyetlen lendülettel szalad le néhány biztosan árnyalt vonal és gömbölyűvé, lággyá, elevenné varázsolja a formákat. Máshol idegesen halmozódnak össze, fonódnak egymásba a vonalak. És pontosan úgy, mint egy impresszionista képen, nincs kontúr, nincs éles választék: a különböző értékű vonalak emelik ki a levegőben elmosott határokat. Távol minden hazájabéli, északi miszticizmustól. A lélektől azonban nem idegen. Portréi csodálatosan közvetlenek. Lamont ezredese egyrészt éppen most fog tenni egy erőteljes katonás mozdulatot, másrészt ugyancsak most harsog majd el egy hasonlóképpen energikus, de feltétlenül becsületes kijelentést. Mrs. Tytus és Miss. Lurmann arcképei, amilyen vázlatosak, frissek, olyan készek. Annyira megcsinálhatók mindjárt nagyban, reprezentációs portré gyanánt, annyira híven mutatják be a szalonok nem túlságosan mély érzésű, problémákkal nem vesződő, de szép és ötletes hölgyeit. Míg megcsodáljuk a női portrékon, hogy - modelljüknek is nagy örömére - milyen ördöngösen tudja jelezni ez a szűkszavú, művész magát az anyagot is, a posztó, a selyem és a csipke mineműségét, egészen más, szinte az egésztől elütő tulajdonságaival lep meg a "Fürdés a tóban" című kis lap. Régebbi műve ez Zornnak, ez is impresszionista, de inkább arra a festésre emlékeztet, mely plaszticitás helyett felület-hatásokra törekszik. Egy női fej hátul, a víz színén, elől női fél alak, szinte kontúrok nélkül, néhány folttal. Melegre, víz színén rezgő levegőre, letompított, naptól fáradt színekre emlékeztet bennünket. Legújabb képein egyre hevesebb Zorn előadási módja. A vonalak szélesednek, primitívebb külső mellett egyre több a raffinement. A mai Zorn hű tükre, pontos mértéke a Troubetzkoy herceg-arckép. Műtermében áll a szobrász és magas állványon lévő mellszobron dolgozik. Fotográfia ez, de a fogalomban lévő minden rossz mellékíz nélkül. Olyan fotografáló gép készítette, melynek lencséit impresszionista festő szeme pótolja. Minden, ami fontos, kialakul a villámgyors vonalakból és elmarad minden mellékes. A cipő rajta biztos és markáns: ez stabilitást ad a dolgozó művész-alaknak, a munka közben mozgó törzs ellenben elmosódottabb. A kissé félrefordított arc csupa erő és kifejezés. Itt ér a csúcsára Zorn grafikus művészete. Tudásának és céljainak ez egyben összefoglalása is. Benne nem él Goya kegyetlen iróniája, sem Rops fantasztikusan dekoráló ösztöne. Nem külön világ számára a grafika, hanem kiegészítője a festésnek és a plasztikának. Olyan anyag, mely lehetővé teszi, hogy az izgatott teremtés vágya kitombolhassa magát, anélkül, hogy a mű kellemes és közérthető voltából veszítene. Zorn modelljei, a nagyvilági emberek, örömmel veszik át a vihar-szülte lapokat, holott hasonló tempóban, hasonló szélességgel teremtett kép nekik, előkelő és válogatós uraságoknak, elnagyoltnak és kellemetlennek, durvának tetszenek. A rézlapokon Zorn csak éles szemű, de nem élesnyelvű. Szerszámait csak csillogtatja. Belelát az emberek veséjébe, de gyengéden elhallgatja a látvány kellemetlen részét. Ezért válik népszerűvé, holott valóban nagy művész és a nagyság a népszerűséggel nem szokott mindig ilyen megnyugtató harmóniában összeolvadni.