Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 20. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- regény - (Folytatás)
IV.

Egy percnyi nyugodalma nem volt. Láz gyötörte a testét; szíve körül zsibongást érzett s áramlatok rohantak végig minden tagján, amelyek elvették az erejét és az okosságát. Ez a belső gyötrődés igen régi volt benne. Még abból az időből való, mikor megtanult nagy terveket csinálni és megérezte, hogy semmi külső, közönséges emberi lehetősége nincs, hogy azok valaha sikerüljenek is. ma már haragudott magára, a szívére, ezért a hiábavaló kínlódásért s gyakran káromkodva bizonyítgatta magának, hogy semmi oka a félésre, hát mitől reszket?

De most egyszerre olyan, szinte határtalanul nagy tervek rohanták meg, hogy csaknem elvesztette a fejét a kapzsiság izgatottságában. S az ő természetével lehetetlen volt nem látnia, hogy ezekhez a tervekhez ő olyan kicsi, de olyan nagyon kicsi ember, - még kisebb, mint mikor az alvégi kapás Túri Mihály fia a Takács lányra vetette a szemét.

Az erősítette meg öntudatát, hogy eddig minden sikerült!

Amint ott ült mereven, gondolkodva az asztal mellett a félhomályos szobában, olyan volt mint valami indus bálvány; tízezer esztendeig el bírt volna ülni így.

A pillantása az asztalon fekvő kezére, öklére esett, amely a félsötétben egészen fekete barnának látszott.

Most először látta meg életében a kezeit.

Hogy lehet megölelni ezekkel a kezekkel egy úri asszonyt?

Kirugódtak az ujjai, e vaskos, bárdolatlan, csorba körmű ujjak, amelyek olyan erősek s úgy hozzászoktak a kemény fogásokhoz, hogy nem is bírnak puhán érinteni valamit. Az úri fehér hab asszonytest, ha nem vigyáz, úgy szétmállik ezek között, mint a vajkép...

Eh, szamár beszéd. Olyan nincs, hogy őt megszeresse valami nagyságos, méltóságos asszony.

Összeráncolt homloka mögött, befelé néző szemei előtt megvillant egy volt főhadnagynak az asszonynépe. Katona korában tisztiszolga volt egy ideig egy gróf főhadnagynál, akinek egy legénylakására minden nap ragyogó szépségű nők jöttek... A tisztet hamar áthelyezték Bécsbe s ő már réges-régen elfelejtette az egészet. De most az akkori szokatlan, izgató illat reszkettette meg az orrcimpáját, amely kitágult, mint a lihegő lóé. Selyemsuhogás és csipkés úri ruhák emléke kóválygott föl benne s egy percig úgy megrémült, megmerevedett tőle, hogy a szíve verése is megállt.

Aztán egy kemény mozdulattal kivágta a karját, s vasöklével nagyon ütött a asztal közepére, karját acél mereven tartva egy percig abban a helyzetben s villogó szép szemeivel belenézve az élet nagy forgatagos sorába, így szólt magában:

- Meglesz! Ha ez eddig megvolt, ez is meglesz!

És már nem az az ember volt, aki az előbb, hanem más, a mozgékony, cselekvő, nem sokat gondolkodó, hanem odaütő férfi.

Az ajtó kinyílt s a kis fia lépett be.

- Édes apám! - mondta a gyerek szepegve, - jöjjön már enni.

- Megyek fiam, megyek!

S felállt az apa, odalépett a fiához, lehajlott hozzá, felkapta s két vasmarka között felemelte az égig.

- Hej fattyam! még gróf lesz belőled!...

S ettől a gondolattól, amely ebben a percben villámlott föl neki, olyan hirtelen fényesség csapott rá, mint a völgyre, ha bele üt a mennykő.

De ő nem hasadt százfelé a villámcsapástól, inkább összekeményedett. Nem gyulladt magát elemésztő lángra, csak átizzott, megtüzesedett.