Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: RILKE

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: RILKE
(A költő és a művész.)

Még szeretnék egy kevés ideig a fizika kifejezései között mozogni, hogy gyorsabban és alaposabban megérthessük egymást. Ritka érzéseit, azt a teremtő magot, melyből egy-egy költeménye kinő, nem magyarázhatom meg. Az esztétikus itt épp úgy csődöt mond, mint a természettudós, aki lerajzolta a tárgyak alakját, megmérte súlyát, aztán vegyelemezte s végül eljutott a legkisebb egységig, az atomig, amely már tovább nem elemezhető. Ilyen érzés-atomok Rilke vers-magjai. A lehető legkisebb, legszűkebb, legutolsó kategóriák, amelyek semmi általánosítást nem tűrnek és tisztán önmagukért vannak már. Ha magyarázni akarom, újra el kell mondanom szóról-szóra. Szimbólumok.

Egy hihetetlenül elfinomult érzés-élet működik itt, mely motívumait arról a láthatatlan, de végtelen nagy és gazdag területről szedi, amelyről Sigmond Freud vizsgálódásai óta tudjuk, hogy egész életünket talán épp oly mértékben befolyásolja, mint az öntudat fényében égő terület és ez a szubliminális lelki életünk. A poéta például egy viharos éjről beszél. Egyszerűen motívumokat dob elénk. Ilyenkor megszületendő emberek járnak az utcán, akik sápadt, keskeny arcokkal, hallgatagon mennek el mellettünk; a börtönök felnyílnak; egyszerre tűz üt ki egy operában; a halott hercegek szíve verni kezd a szarkofágokban; megtudják a halálos betegek, hogy gyógyíthatatlanok, a városokat fellobogózzák s minden ember hasonlít egymáshoz; valahol távol pedig egy koporsóban nőni kezd szépülő kis húgunk, aki régen meghalt s akiért nemsokára el fog jönni a vőlegénye. Vagy egy másik helyen azt olvassuk, hogy az isten egy suttogó kormos öreg ember (raunende Verrusste.) Vagy a zarándok a levegőbe ferdül, mint egy baba (Stundenbuch) és aztán odapattan az agg ember állához, hozzásimul, zenére készen, akárcsak egy hegedű. (Stundencuch.) Vajon mit jelent e zavart dadogás? Önmagát. Mindent és semmit. Ha voltak ilyen érzéseid, egy egész világot, ha nem voltak, semmit. Nekem magát az oszthatatlan, legfejlettebb művészetet jelenti.

Rilke az érzéseit a maga egészében közli velünk s költői főlénye éppen abban van, hogy nem alkuszik, nem tágítja a kategóriákat, de úgy ad át mindent, mintha magából egyszerűen belénk helyezné. A legtökéletesebb közlésmód. A közbeeső út azonban sötét. Képzeljük el, hogy egyik világos szobából jönnek a szavak a másikba és itt is világosság van, csak a folyosó szűk, homályos és nem látni, hogy ezek a szó-követek hercegek-e, vagy koldusok, nevetnek-e, vagy sírnak, őszinték-e vagy sem, eltakarják-e arcukat, vagy éppen ránk néznek és felénk igyekeznek. Látszatra csakugyan részegek, betegek, tántorgók ezek a szavak, sokszor mintha eszelősek lennének, máskor ingadoznak, eltévednek és bújósdit játsszak, de végül - és ez a fontos - mindig hozzánk jutnak és kezünkbe teszik drága üzenetüket. A gyermekkorunk naiv szólásaira emlékeztetnek, melyekben évek hangulata alszik. Máskor egy nagyon meghitt tolvaj-nyelv külön szó-ficamításaira, amelyeket csak két-három finom és fáradt ember ért, de ezekben az árnyalatokban több érzés-érték van, mint kötetekben és könyvtárakban. Ha megzendül a nyelv, fogalmak zenélnek. Csak Poe Edgarnak vannak ilyen kincses szavai. Nálunk meg Babits Mihály szó-idomító, blazírt és kesernyés verseiben találok hasonlót, amelyekben érzéki és értelmi hatások zenévé, fogalmi értékké csendülnek.

A forma lényeggé válik. A ruha hozzánő a testhez. Rilkét olvasva, gyakran erre gondolok és a görögökre, akiknél magát a művészetet jelentette. Itt a rímek, azok a szegény rímek, amiket Verlaine egy vigyorgó néger hülye üveggyöngyeinek nevezett, annyira a vershez merevülnek, hogy néha szinte egészen önmagukért valók. Jön egy rím, utána - lopva, szelíden, majdnem igénytelenül - még egy s aztán egy mind a kettőt egybeölelő és túllicitáló tiszta összehangzás és mikor azt hisszük, hogy vége, hogy már lehetetlen a variáció, mind a hármat erőszakosan letorkolja egy negyedik. Mindez pedig bravúr nélkül, egyszerűen a dolgok rendje folytán történik, mintha a gondolat, vagy az érzés nem tudna elválni s búcsúztában vissza-vissza sóhajtana. Néha meg furcsa meglepetések érnek. Buja, tobzódó, csengő szavak zuhognak ránk, szójáték-kartácsok és rim-katarakták, amilyeneket az echolaliás betegek produkálnak, akik tővel-heggyel halmozzák az összhangzásokat és a paroxizmus dühével bonyolódnak bele a szavak zenéjébe. De a költőnek szüksége van erre a rím-hóbortra, hogy önkívületét hűtse vele. Az erőszakos, de gyönyörű merészségeket végre is egy békülékeny harmónia oldja fel. Ezek a rímek élnek. Akarják egymást. Sokszor úgy, mint a nő és a férfi harapásig dühödt szája, egyesülve egy fokig maró haragos csókban. Máskor kétségbeesetten, messziről, élet és halál között, egymásnak nyújtva vágyakozó, szenvedő, ölelő kezüket. Ilyenkor türelmetlenné és idegessé tesznek. Várjuk mikor lesz meg az egyesülés, az összefogódzás és a beteljesülés, s mikor végre megvan, boldogan sóhajtunk fel, csodálkozunk, elhűlünk, belesápadunk, vagy mosolygunk s úgy érezzük, hogy megkönnyebbültünk.

Ez a művészet csendesen, mélyen és sötéten hullámzik komoly célja felé. A folyó tükrén sokszor bolond kis papírhajókat látok libegő, piros rímzászlócskával, de tudom, hogy ez is mind beleszakad az óceánba. Még a különcködő lom is kedves itt. Az affektálás és a keresettségi is, minthogy érzem mennyire szükséges, őszinte és komoly, mily végzetesen kell küzdenie, keresnie és homályban maradnia annak, aki írta. Sötétben kell maradnunk nekünk is, csirakeltő, nedves májusi homályban és a szavainkra is sötétséget kell borítanunk, hogy megérjenek és küzdelmek után a fényhez és hozzánk hajoljanak. Ebbe a szóba, ebbe az elvbe, ebbe a jelmondatba torkollik minden mondat, amit Rilke ír és ebbe fárad el az írásom is, mert most úgy tetszik, hogy ez nemcsak szólásforma és nemcsak egy vers utolsó strófája, de több ennél, egy időre talán vigasztalása néhány nemes és hitetlen embernek, aki keserves gyötrődéssel érzi át az életet és az érzéseit s most még a sötétben küszködik, csendesen, szomorúan küzd maga felé.