Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 17. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A VÁNDOR

Ősszel úgy bolygok majd, mint a koldús.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe
És száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded
És esőbe zörgök ablakodnál
És futok, ha a kezed kinyújtod,
Zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -
Messze nézlek, messze sárga erdőn,
Hogy ballagsz a bús avaron által
S ott találkozol a verseimmel,
Ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
Földre görnyeszt kincsem tiszta titka
És nyakamba búsan ringatózik
Bánatom, e nagy fakó tarisznya
Súrolok és térdelek a padlón,
Hogyha látlak, a szemem lehunyom,
Koplalok és verdesem a mellem
A tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
Valahol a külváros zugába,
Hol szerényen ténfereg az élet,
Egy homályos tükrü, vak szalonba,
Ahol minden rokkant, régi, foltos
S koldusi filléreim kaparva
Leülök a sánta asztalokhoz.