Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 10-11. szám

LENGYEL MENYHÉRT : DEBRECENTŐL PÁRISIG

Berlinben nem születnek költők - így tartja a német közmondás, magyarban is alkalmazhatjuk: Budapesten sem. Aki nagy költő jött - kevés kivétellel - a vidékről került fel Pestre, ami egy kicsit különösnek látszik, mert igaz, hogy a költészet - mint minden más művészi képesség, születés és talentum dolga, de viszont éppen csak úgy mint minden más művészet, kulturáltság és forma dolga is, tehát egy jelentős részében tanulság és tanulás eredménye, amihez levegőt, alkalmat, módot, mégis csak leginkább a központok, a nagyvárosok nyújthatnak, aminthogy a megértést, az ösztönzést s a versenyt is ezek nyújtják s éppen ezért a vidéken támadt talentum rendszerint a központban éri el teljes kiforrását s érvényesülését. De ha a központ az érvényesülés és kiforrás helye, az első kísérletek, az ébredő álmokkal való viaskodások klasszikus talaja a vidék, amely egy nélkülözhetetlen lendítő erőt ad a költőnek és a művésznek: a szent nyughatatlanságot.

Ennek megértéséhez ismerni kell a vidék életét, vagyis inkább a vidéki városok szellemi életét, ahol a szűz tehetség először kerül szembe az élettel s tapogatódzva, ösztönszerűleg keresi a kibontakozása, kifejlődése, érvényesülése utjait, miközben mohón szív fel s alakit át minden hatást, mely sokszor látszólag egészen jelentéktelen helyből, körülményből, észrevevéséből sugárzik feléje. Csak néhány naiv példa. Hogy Debrecenben, Nagyváradon, Kassán, sőt ezeknél kisebb városokban is élénk kávéházi élet van s egy a "modern kor követelményeinek megfelelő" vidéki magyar kávéházba a világ majd minden jelentős nagy lapja jár - ez ugyebár nem feltűnő dolog és nem jelent sokat. De mindegyik városban ül néhány ember, aki - más szórakozás merő hiányában - állandó és hűséges olvasója vagy mondjuk csak nézője ezeknek a lapoknak, ami tehetséges embereknél sokat jelent, valami különös s eddig végére nem járt ösztön miatt, mely nemcsak olvasás, hanem - bármilyen furcsán hangozzék - ránézés, tapintás és szaglás utján is valamiféle kontaktust bír teremteni a világkultúra produktuma és saját maga közt, - mindenesetre sok mindenről tudomást vesz s ebből vágyakozások és nyughatatlanságok származnak. Másik ilyen nyugtalanságot keltő hely a vidéki színház, ahol csodálatos összevisszaságban játsszák le a világ legváltozatosabb műsorát, melyben a "Háromcsőrű kacsa" című operett mellett Shakespearei tragédiák s legújabb francia drámák szerepelnek. Oda is minden este benéz a nyughatatlankodó ember - aki persze hogy okvetlen újságíró lesz - mert mit csináljon az idejével este 8-tól 11-ig s évek hosszú során keresztül nem lehet büntetlenül színházba járni s a János vitézt harmincszor megnézni. Akiben hajlam s tehetség - s ennélfogva érdeklődés van a színdarab íráshoz s gyenge előadások szakadozott résein keresztül százszor és százszor lát bele egy színpadi munkába, a jelenetek egymáshoz szövésébe, az lassanként annyi forma készséget tanul, hogy teljesen készen fog állni a keret s csak az élet forró zuhatagának kell jönni, hogy meg tudja tölteni tartalommal s mondanivalóval.

Ez élet pedig e látszólag csöndes kis városokban bőven szolgál anyaggal. Mint említettem okvetlen újságíró lesz az ilyen talentumos és nyughatatlan emberekből - és mennyivel más a vidéki újságírás, mint a budapesti. A vidéki újságíró igazán a legközvetlenebb közelségből, jelentéktelen emberek testén keresztül látja a meztelen életet, amellett folytonos harcban áll, mert a szűk területen nemcsak nevetségesen kicsinyes és érzékeny polgári tyúkszemeken tapos, hanem a saját kollégáival is örökös mucsai hadakozást folytat, úgy, hogy az újságírás, mely egy ideig teljesen lefoglalta az ambícióját, végre nem elégíti ki, megunja a harcot, megutálja a várost - átmegy egy másik városba, ott is csak ezeket a viszonyokat találja, valami mást szeretne már, valami eredményt s így szomorúan, magával meghasonlottan végre befele fordul a szeme, nyughatatlansága, kielégítetlensége vágyakozása véresre sebzik a lelkét s - végre elkezd a maga hangján írni, a többi pedig a teljes kifejlődés és a maga igazi helyének megtalálása már csak körülmények, véletlenek dolga.

Az Ady Endre pályakezdése is körülbelül ilyen viszonyok közt történt s akik vele egy nemzedék vagyunk az ország másik végén is pontosan értesültünk az élete majd minden jelentős, igaz, hogy csak külső eseményeiről, de a belső érés és átalakulás ezeknek bizonyosan megfelelő volt. A vidéki újságíró nagy figyelemmel olvassa el a cserepéldányokat, jól ismeri azokat az írókat és újságírókat, akikről Pest még egyáltalán nem vett tudomást s így szinte a szemeink előtt történt az Ady kibontakozása. Első kötetét Debrecenből kaptuk s - ez megint jellemző dolog - nem ő küldte be, sem a kiadója, hanem "baráti" kéz, egy helyi ellenköltő, rettenetes és kegyetlen kritika kíséretében, melyet közölni kért. Mi akkor - három szál fiatal legényke - Kassán az Új század című szépirodalmi folyóiratot indítottuk meg azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy kiforgatjuk sarkaiból a világot s megcsináljuk az irodalom decentralizációját, pártot ütve a zsarnok fővárosi egyeduralom ellen, mely konokul vonakodott írásainknak helyet adni.

Volt bennünk annyi becsület, hogy lelkiismeretesen elolvastuk a kötet verset, felháborodással dobtuk el a részrehajló s rosszindulatú kritikát s az érzésünk szerinti igazságot írtuk meg: roppant dicséretet. Azontúl mindent tudtunk róla, Debrecenből Nagyváradra való vándorlását, ottani működését (heves, erős, színes, élénk vezércikkeket irt, egy ideig úgy mutatkozott, hogy a legelső politikai cikkíró lesz belőle, de ezt a végzetet szerencsésen elkerülte) egyik laptól a másikhoz való átpártolását, - élete apró s nagy kalandjait s tudni véltük a nagy benső meghasonlását is, mely arra késztette, hogy második kötetét "Még egyszer" címen adja ki, világosan bejelentve, hogy ez az utolsó kötet, utoljára szórja szét a lelke kincseit. De ebben a kötetben, amelyik a legelkeseredettebb hangú - találta meg magát s azután - szerencsére - tovább kellett haladnia a saját maga által tört úton, vitte biztosabb erővel, mint minden más lendítő eszköz, a nyugtalanság s vágyakozás, melyet öntudatra ébredésének fiatal éveiben csöndes vidéki városok lázító nyugalma korbácsolt fel benne. Azóta sok mindent megismert s Párizsig jutott, de még abban is, amit most ír, több része van a Debrecen csöndjének s porának mint Párizs forgatagának, amely egy érett embernek bizonyosan megadhatja mindazt, amit kíván. De a vágyakat, az elszakadni kívánás dühös vágyakozásait s a teljes kiélés után való lihegést, Debrecen oltotta belé és ez olyan csatornákat ásott a lelkében, melyekben mikor a vágyak célja tulajdonképpen már betelt, akkor is még mindig tüzes láva ömlik. Neki szenvedésére, - nekünk a megnyilatkozásaiban való csodálatunkra.