Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 9. szám · / · FIGYELŐ

TÉGLÁS BÉLA: DE RYONS HALÁLA

Leverdetné szalonjára gyász borult. A nők szeretetre méltó, okos, elmés barátja, ifjúságunk estéinek megédesítője: Náday Ferenc a hantok alatt nyugszik már s bárkitől is hallanók ezután de Ryons dikcióját, előttünk állna Náday magas alakja, álmodozó világoskék szeme, nobilis gesztusa, visszaemlékeznénk hangjára, érezve, hogy az ideális, a másként már elképzelhetetlen de Ryons Náday volt.

A múlt megmozdul bennünk. Újra látjuk magunkat, tizennégy évvel fiatalabban, a Nemzeti Színház milieujében, halványruhás fiatal leányok között, a levegőben női ruhák finom illata, - az első estén, midőn A nők barátjában elénk lépett. Náday virág korában volt még ekkor s a Dumas fils, a Pailleron s a Sardou-féle vígjátékok teljes erővel hódítottak. A színpadon középkorú gavallérokat játszott, a valóságban közel járt már a hatvanhoz, de ez az előrehaladt kor nem tűnt szemünkbe. Karcsú volt, friss és mozgékony, a gesztusai könnyűek voltak s a beszédjéhez simulók, elevenséget árasztott maga körül a színpadon, hol csodálatos módon Bercsényi Bélán, a nemes szavú raisonneurön kívül merev, gépezetre járó alakok mozogtak körülötte, vagy olyanok, kiket csupán frakkjuk avatott világfivá, holott Nádaynak, a magister elegantiaenek közelében éltek.

Blaháné a magyarságot terjesztette nótáival. Náday az ízlést, disztinváltságot és európai modort s ha az ideális szalonemberre gondoltunk, önkéntelenül is az ő de Ryonsja jutott eszünkbe. Itt nem kellett magát a szerephez hozzáidomítania, egészen saját magát adhatta. A szeretetreméltó causeurt, ki nemcsak bonmot-kat mond, de bennük életigazságokat is, a par excellence eszes embert, ki az igazi gentil homme erényeit a legszerencsésebb harmóniában egyesíti magában, világos elmén s egészséges gondokozáson kívül meleg szívet, valódi férfijellemet, erős nobilisát, feltétlen jó ízlést. Náday elemében volt-e szerepben. Szellemes volt, fölényesen beszélt s ha kellett, méltósággal, anélkül, hogy arrogáns lett volna, mint sok színész, ki bizonyos kellemetlen pökhendiséggel, foghegyről ejti le mondókáját. A hangsúly alakításában az intelligencián volt, diszkrét s letompított eleganciája csupán kellemes járuléka volt ennek. Ilyennek képzeltük a grande dame-ok barátját, szeretetreméltónak, egy modern la Rochefoucauldnak, ki elmésségével uralkodik a szalonokban, - édeskés lírai tenorista vonások nélkül az arcán, amint a Náday arcáról is hiányzott minden macroszerű vonás, de megnyerően intelligens arckifejezése volt, mely teljesen plauzibilissé tette, hogy a Dumas milliomos leánya (Hackendorf kisasszony) szívesen adná neki a kezét.

A hatvanas-hetvenes évek francia vígjátékainak szalonjaira homály kezd már borulni a színpadokon. A csillárok kihunyóban vannak s fényük halványan reszket a társaságon, mely fölött a jó ízlés kellemes illata lebegett. Az ő asszonyaik is szeretkeztek, összeborzongva s fehér kesztyűs kezüket bágyadtan ejtve szemükre, ha a cinq "ŕ sept mámorában egy meghitt kéz nyúlt a vállukhoz, a kapcsolatokat keresve, - szeretkeztek, de diszkréten s diszkrét, ildomos tónus uralkodott az egész szalonvilágon, amelyben nem hallatszott bántó hang. E könnyű atmoszféra, a parafrázisos szellemességek, e causerie pour causerie divatjamúlt hatást tesznek már a mai nézőre, ki a színpadokon nagyobb emóciókat lát, gyorsabban robbanó ötletet, szabadabb hangot, drámaírókat, akik levették a szordínókat, melyeket Dumasék jó ízlése használt. A stílus azonban, mely Náday játékában élt, nem avult el, mert maga volt a természetesség, mely jellemezte őt a hetvenes évek óta, midőn szeleverdi Rigot Oszkárban (a Scribe Pajtáskodásában) igazi terrénumát, a francia drámát s a bonvivánt, - mint akkor kedvesen mondták: társalgási szeles szerepkört megtalálta.

Egyéniség volt, független a színjátszás divatjától. Alakjait a maga felfogása szerint formálta ki az életből, éles szemmel pillantva meg a jellegzetes vonásokat s ebben különbözött azoktól a színészektől, akik kritikusok és rendezők körében, mondhatnók ankettszerű módon állapítják meg ábrázolásaikat, hasonlóan ama poétákhoz, kik könyvekből merítik egyéni érzelmeiket.

Pár éve eljött Budapestre le Bargy, hogy férfikorának teljében bemutassa művészetét, mellyel világfi szerepekben a párisi színpadon hors concours áll.

Az összehasonlítás, - mely önként kínálkozott, - nem a Náday hátrányára ütött ki. Le Bargy igen sima volt és elegáns, de hiányával a Náday markáns férfiasságának és imponáló fensőbbségének s viszont eleganciája túlságosan előtérbe lépett: mintegy mellényeibe és nyakkendőibe helyezte kissé limonádé ízű alakításának súlypontját, holott Nádaynak sohasem volt szüksége arra, hogy kiélezze e külső effektusokat. És míg a francia színész egyéni szeretetreméltósága a konvencionális szalonember színvonalán állott, Nádayban rendkívüli mértékben volt meg ez a vonás s azonkívül humor, jókedv, amelyet ellenállhatatlanul árasztott a nézőtérre, briliáns karrikirozó képesség s mindezeken átsugárzó nagy intelligencia, a színészi kvalitásoknak oly bősége, mely csak ritkán jelentkezik egy emberben s benne mintegy kondenzálva öltött teste.

Rokonszenves, vonzó ember volt, kiről jól esett tudnunk, hogy közöttünk él.

Most, hogy ifjúságunk avarjában járva, a lombjukat hullató fák között e nagy művész koporsóját láttuk tovavinni, úgy éreztük, szebb emlékeinket viszi magával.

Őt látva a színpadon, eszünkbe jutott az az idő, midőn anyánk tapsolt neki s elmúlt éveink, melyet az emlékezés elmélázásában édesebbnek tetszenek nekünk. Sírjára megindultan ejtünk virágot s nem titkolhatjuk, könnyet érzünk szemünkben.