Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 7. szám

ADY ENDRE: ANITTA, A JÓSNŐ

Afrikából jött, ezt ő maga is sokszor emlegette, Tuniszban élt egy olasz herceggel, de ez a szép és gazdag herceg megbolondult s ő megszökött tőle. Marseillebe jutott, de azt már zavartan, nem szívesen árulta el, hogy miért kellett három évig utaznia Tuniszból a Mariusok városáig. Lépten-nyomon, szárazon és vízen, elfogyott a pénze, avagy mindig belebotlott egy olasz hercegbe, akit megbolondított. Párizsban már névjegyei voltak, formás nevet szedett magára s cifra-ócska ruhákat, kicsi színésznők, nagy kokottok levetett rongyait.

Nem tudom, honnan jött, micsoda fajta, Ceylon, India vagy Egyiptom kóbor asszonya volt-e, mert átöntötte a testét egy fehér ember vére. Valami angol vagy német, francia vagy ki tudja micsoda nációbeli csavargó szerethette az anyját, vagy a nagyanyját. Egy katonatiszt, egy matróz, egy tudós kutató, egy unatkozva utazó nagyúr, talán egy fegyenc, egy senki, ki tudja. De eldöntötte, elátkozta a sorsát ez a keresztezett ivódás, ez a se maláj, se hindu, se fehér, se fekete mineműség.

Párizsban Anitta de Futtoniknak nevezte magát, mikor föleszmélt s ruhát és elszántságot szerezvén felöltözött.

Nem volt szép, de nem lehetett őt meg nem kívánni, ha csak már kétszer látta az ember. Pedig fiatal se nagyon volt, de ezt se állíthatom, mert talán húsz esztendőnél kettővel se élt többet. De negyven esztendős is lehetett s mikor nagyon is fiatalnak látszott, e szerencsés napokon, ez a fiatalság gyanús volt. Vörösek lettek barna szemei, nyugtalanok, megnövekedtek, szép szája bájosan-vadul elgörbült s fehér fogait mutatni volt kénytelen. Ilyenkor rossz, heves, őrült, eseményes álmaira emlékeztette az embert, azokra az álmokra, melyek aggot vagy bolondot csinálnak belőlünk utóvégre.

Én azonnal fölismertem benne egyik friss álmomat, ő volt az a vörös szemű, fehér macska, aki ráugrott egy éjjel az arcomra. Jajgattam, már majdnem fölébredtem s íme a fehér macska elkezdett barnulni, nőni, változni és kedvesedni. Az arcomon már csak egy puha, édes, fáradt meleg asszony-arc volt s ez az arc két ajkának sínjén lecsuszott a szivemre. Egy csodálatos, meleg, exotikus asszony formálódott a vad, vörös szemű, fehér macskából s ez az asszony olyan áldottan, megadóan csókolt, hogy én elsírtam magam. Fölébredtem, de ez az álmom, íme, igaz volt, mert eljött a vörös szemű, fehér macska, aki átváltozott Anitta de Futtonikká.

*

Azt kérdezte, mikor összehozott vele első ízben egy váratlan, nehéz, rossz sejtelmű óra, mit csináljon ő itt Párizsban?

- Maga szép, drága, mélyebb, mint a mesék tengerszeme, de mégse akarjon itt az asszonyságából élni. Komisz, ostoba, értelmetlen ma a világ és itt Nyugaton, különösen, ilyen nagyon értelmetlen. A maga szépsége olyan nagy szépség, olyan egyetlen, rendkívüli, hogy alig látjuk itt meg egynehányan. Vannak szépségek s ezek az igaziak, amelyekhez érteni kell s ez az értelem csak kevés olasz hercegnek adatott.

Kacagott, de dühös is volt, barna arca megfehéredett s dacos öregség integetett le róla ellenem s minden akadály ellen.

- Hát mit csináljak, mikor nagyon-nagyon szeretem az életet s mikor végre Párizsba juthattam, - nyögte hangosan, egy kicsit oktalanul fenyegetően.

- Lássuk csak, - szóltam tétovázva s kerestem szemeimmel az ő szemeit, - mondja, mit tud maga, valami pénzre válthatót, ravaszt.

Most már igazán kacagott, de ebbe a kacagásba hamar elfáradt, megvizesedett a szeme s olyan lett Anitta, mint egy furcsa, beteg gyermek.

- Tudom, hogy minden férfiú, aki engem szeretni akar vagy szerethet, megőrül, igazán - ne ne kacagjon, - megbolondul. Az anyámat Djemma el Futtoniknak hívták, félig berber volt, olyan szegény, bevándorolt asszony. A nagyanyámat is ismertem még, aki pláne boszorkány lehetett, így is hívták mindenütt. Ők is, mind a ketten elvették az eszét, akire nagyon ránéztek, akiket szerettek vagy akik szerették őket.

- Anitta, akkor maga jósolni fog, ha maga ilyen boszorkányivadék, jósolni fog itt Párizsban. Anitta, maga úgyis egy kicsit a végzet, a bosszúállás, a sors, mi fölöttünk, európai emberek fölött, akik magukat, a maguk életét, vérét megzavarjuk. Jósoljon Anitta, amit csak maga jósolni tud, mi mind megérdemeljük, jósoljon nekünk iszonyúakat, halálosakat. Az asszonyoknak jósolja meg, hogy kétfejű gyermekük lesz a szeretőjüktől s a férfiaknak, hogy bélpoklosság vár reájuk. Csak rosszat, rettentőt jósoljon mindenkinek, majd meg fogja látni, hogy Párizsban ez kell, egymást gázolva jönnek az emberek magához. Maga pedig ne aggódjék, Anitta, mi ezt megérdemeljük magától, maguktól, mert miért ment el közülünk egy fehér ember a maga anyjához vagy nagyanyjához.

*

Párizs is kicsi város, itt se lehet, sehol a világon, elrejtőzni, különösen, ha gyönge az ember s ha nem tud leszokni az olvasásról. Nem akartam újból találkozni Anittával, de ehhez az kellett volna, hogy nyelje el őt a Szajna, Afrika, a pokol, az emlegetetlenség. De Anittáról írni kezdtek a lapok, itt-ott a fotográfiáját is látnom volt muszáj, óh, Anitta alighanem megfogadta a szavamat s divatba jött.

Miket nem kellett olvasnom Anittáról, a barna Pythiáról, aki egyiptomi hercegnő s aki senkit se mer szeretni, mert az ő szerelme megátkozott szerelem. Jól megtanulta a leckét, - mosolyogtam fázósan, magamban, - íme a legcsalogatóbb varázst is használja már: a veszedelmet. Okvetlenül tizen-százan rohannak hozzá, roskadnak a lábai elé s kérik a szerelmét kíváncsian, elszántan, hogy vajon elvesznek-e tőle? Micsoda zseniális fehér kalandor lehetett e barna leány véletlen apja vagy nagyapja, hogy ez ilyen tanulékony.

Egy délután kocsizni láttam Anittát, pompás kocsiban, fekete csipkékből volt a ruhája s fehér macskák hímezve reája. Az arca pedig, a szemei, az ideges aránytalanságában csodálatosan szép termete, mindene, mindene más volt. Nagyon komolynak s átszellemültnek, testében-lelkében megnyúltnak látszott, a szemei azonban úgy húzódtak össze, mint két ugrásra kész hiuz.

Hisz a hivatásában, elhitte a csalást, - véltem, - s valóban úgy nézett a ragyogó Párizsra, mint aki minden jövendőt tud. Krisztus mehetett így át a ragyogó Jeruzsálemen, de Krisztus igazán ember volt s nem két fehér ló röpítette a hintóját, de szamár-háton ült.

A bakon, a kocsis mellett piros díszruhás, kontyos, fiatal, erős, csinos ceyloni legény gőgölt. No, lám, most már hercegekre sincs szüksége, - mormogtam, - s úgy csapott le rám valami hirtelen nyugtalanság, mint rekkenő nyárra a viharszag.

Hiába esküszöm itt meg magamnak ezerszer, mindenre, - gondoltam remegve, - haszontalan úgy is föl fogom keresni, ma vagy holnap. Vagy holnapután, nem tudom, meddig leszek gyönge, erős, okos, bolond, de föl fogom keresni. Ő csak egy kis médium volt, én leheltem belé a lelket, az akaratot, a célt, ez az én teremtésem ő, jogom van hozzá.

Másnap azt olvastam a lapokban, hogy a rendőrséggel volt baja Anittának, ki akarnák utasítani Párizsból, de nagyon befolyásos, titkos kezek karolják. Az lenne a bűne, hogy két ifjút a halálba kergetett a jóslásaival, egy mondine-nak ő adta a tanácsot, szökjék meg a szeretőjével, egy barátnője diák-fiával. Bajokat csinált, sorsfordulásokat, őrjöngőket szelíd folyamú életekből, apátiákat nagy akaratokból.

*

Anittához nem volt könnyű bejutni, ezen se csodálkoztam s azon se, hogy nehezen emlékezett rám, idegen és hideg volt.

- Igen, igen, rémlik már, - mondta, - maga volt, aki úgy nézett reám, olyanokat mondott, hogy sírtam. Miért is akarta akkor maga, hogy én sírjak s mit akar most, amikor nem vártam idejött?

Elborított a sárgaságos düh, de beszélni nem tudtam, csak ostobán dadogtam s néztem, milyen nagyok és vörösek az Anitta szemei.

- Jósoltatni szeretnék magamnak, jósoljon nekem, magáról legendákat írnak most s nekem pedig nincs se múltam, se jelenem. Jósoljon nekem, csak annyit mondok, mielőtt jósolna, hogy nem tudok elfeledni egy különös némbert, aki egyszer, álmomban, fehér macska volt s mire a szívemig ért, megszelídült s barna asszony volt, mint maga.

Megfogta a két kezemet, egyszerre ellágyultan s nagyon szomorúan nézett visszabarnult, megkicsinyedett szemeivel az én szemeimbe:

- Maga az első ember, akinek itt Párizsban jósolhatnék, tudom, hogy tudom a maga sorsát. Édes fiam, menjen el innen, keveset gondoljon én reám s ne törje a fejét, hogy vajon mit tudtam volna magának jósolni.

Már nem volt a szalonban s engem ketten segítettek ki az utcára, a ceyloni legény s egy kacér, nagyon fehér, pajkos, párisi szobaleány. Egy automobil majdnem keresztül szaladt rajtam de nem ijedtem meg: nem lehet. Én most a gyorsvonat elébe vethetem magam, háborúba mehetek, nekem minden szabad most már, nekem jóslás nélkül megjósolta a jövőmet. Anitta, én már tudom, hogy szeretem Anittát s ebbe a szerelembe bele kell bolondulni.

Figyeltem az eszemet, figyelem ma is, egyre kevésbé tudom, mit álmodok és mit élek, látok-e vagy emlékszem? Az éjjel egy asszony csókolta a szívemet, barna, meleg asszony s az asszonyból fehér macska lett, aki az arcomra ugrott. Sikoltottam s az arcomon meleg vér folydogált, bal szememmel nem láttam, a körmöm véres volt, magam karmoltam be a szemembe.

Ma délben kerestem Anittát, s azt mondták, elköltözött Párizsból nem tudják hova. Otthon levél várt: "Isten vele, nem tiltom meg, hogy ne keressen, keresni fog úgyis és nem lát többé." A doktoromhoz mentem, sajnálja, hogy nem vagyok gazdag ember, egy utazás Afrikába, vagy Indiába még talán megmenthetne. Ezt a gazembert Anitta biztatta reám bizonyosan, mindegy, várjuk a jóslást, mely nem jósoltatott. Anittát pedig nem keresem, eljön ő magától, egy álmomban s akkor meg fogom fojtani.