Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám · / · FIGYELŐ

LENGYEL MENYHÉRT: A HONFITÁRS

Magyar író színdarabját mutatták be Berlinben és másnap az összes német lapok - kivétel nélkül - említést tettek a honfitársak rakoncátlankodásáról. Se az írónak, sem a művének nem volt szüksége a tolakodó támogatásra, a színdarab hatott és az első pillanattól megfogta a közönség érdeklődését, az író erejét, és hatalmát mindenki érezte, mégis, a bősz honfitársak meg akarták védeni a magyar írót az egész világ ellenében és vad csatakiáltásokkal szerezték meg részére - nem a sikert, mely nyilvánvaló és magától értetődő volt, hanem az alkalmat arra, hogy a német sajtó, melyben különben sem dühöng a jóindulat - maliciózus megjegyzéseket fűzzön az esethet.

Berlin színházi élete ma körülbelül az egész világ java termésének központi lerakodó helye. Még a kimerült s elerőtlenedett német írók jutnak benne legkevésbé szóhoz - de ami érdekeset, szépet és jót, hatásosat és színpadra valót írnak Galiciától New-Yorkig, az ott okvetlenül előkerül. Dánok jönnek és svédek jönnek és franciák, olaszok, angolok, oroszok, kerülnek elő és galiciai lengyel zsidó munkáját adják, meg japán drámát adnak, de nem tudok rá esetet, hogy akármilyen nemzetiség olyan tolakodó módon rakoncátlankodnék egy-egy premierén, mint mikor magyar író darabjáról van szó. Pedig dán is, svéd is, lengyel zsidó is, sőt japán is él annyi a három milliós világvárosban, mint magyar. De egyik sem fújja fel nemzeti ügynek a maga szerzője esetét és nem országos csapás, ha bukik egy darab és nem nemzeti dicsőség, ha sikert arat. Istenem, ezek már túl vannak azon, ezek már nem csinálnak olyan nagy dolgot abból az egészen természetes esetből, hogy egy-egy tehetséges emberük munkája az európai piacra kerül. A japánokat csak nem lehet azzal vádolni, hogy nem hazaszeretők és érzéketlenek a nemzeti irodalmuk iránt, - mégis mikor az ősszel egy régi történelmi tragédiájukat a Terakoyá-t játszották a Kammerspiele-ben, - a sok ezer japán közül, aki ma Berlinben él, ha el is jött egy csapat a színházba, de nem csinálták ott végig a csuzimai ütközetet és nem ünnepelték "banzáj, banzáj" kiáltással a japán nemzeti géniusz győzedelmét. Jó, - mondhatják erre, a japán önfegyelmezett s higgadt, - okos és mérsékelt s hogy mi módon tör ki a tetszés az emberi kebelből - az temperamentum dolga. De hát az olasz már csak elég temperamentumos, mégis mikor a kitűnő színészei: Duse Eleonora, Auglia vagy Grasso játszanak, a német közönség maliciozus mosollyal nem jegyezheti meg: persze, az olasz kolónia tapsol, - amint azt magyar eseteknél mindig alkalma van konstatálni.

A dologban pedig az az érdekes, hogy ez a tünet s a magyarok ilyen viselkedése nem a túlságos faji önérzet, elbizakodottság s betyáros a világnak fittyet hányás kifolyása - hanem éppen ellenkezőleg, az önérzet, az önbizalom teljes hiányát jelenti. Mi úgy gondoljuk, hogy nagy csoda, dicsőség és kitüntetés, ha a sok-sok idegen író között magyar író is szóhoz juthat a külföldön s ebből a szempontból válik olyan fontossá s - képzeletünk szerint - nemzeti érdekké, hogy a szegény magyar írónak okvetlen sikert csináljunk, mert különben szégyent hoz a hazára. De hát - ha különben olyan nagyra vagyunk a magyarságunkkal s itthon négyszemközt a világ legelső nemzetének tartjuk magunkat - nem természetes-e, hogy e földön is teremhetnek olyan tehetséges emberek, mint más országban s ezeknek csak épp úgy meg van a jussuk, joguk és kilátásuk a nemzetközi irodalmi piacokon való érvényesülésre, mint a franciának, olasznak, dánnak és svédnek. Hát akkor meg minek csinálnak olyan nagy esetet a dolgokból, minek vezércikkezik le pro és kontra, s minek állanak az író mellé egész testtel és vad elszántsággal támogatásra, tapsra, s ha kell verekedésre készen. Lássuk már be, hogy ezek a külföldi sikerek nem szerencsés véletlenségből hullnak az ölünkbe, sem verekedni nem kell értük, ez egy egészen természetes következménye annak a magától értetődő dolognak, hogy itt is egy csapat tehetséges ember él és mozog, akik érvényesülni fognak még akkor is, ha a honfitársak tűzbe mennek értök.