Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 4. szám

IGNOTUS: IRODALMI VISZONYAINK S A MAGYAR LÉLEK

Isten nevében mégegyszer nekifohászkodom ennek az irodalmi kérdésnek, bár megvallom, kényszerítenem kell már elmémet, hogy ide gondoljon. Az egész dolog szemmel láthatóan nem komoly többé. Ahol Bródy Sándort is megteszik hazaárulónak, ott már a humor kezdődik, még pedig a vidám, tudatos, felsőséges, - az, amit a francia fumisterienek nevez. Bródy Sándornak a neve, személye és művészi munkássága drága előttem, minden különösségével és fogyatkozásával, amiből ez a mindenképpen egyéni személyiség és művészet összetevődik. Sok éven át közelről láttam emberi és művészi vergődéseit, - mert semmi sincs ingyen s ki mentül emberebb és művészebb, annál többet vergődik. Van egy-egy munkája, mely éppúgy megjelent az újságban, mint száz más, éppúgy eltűnt a nappal, mint száz más, de éppúgy ki fogják ásni még írója életében, mert éppúgy élmény a hozzáérett olvasó számára, mint összevéve nincsen száz, ami egy emberöltő szorgalmas olvasmányából így megmaradjon az ember lelkében. Nagyszerű birkózások az ő munkái, s mindig ő maradt bennük felül. Mikor a színpaddal ment így birokra: bizony megrecsegett e különös alkotmány minden deszkája és gerendája. A Hófehérke, ha nem is egyenletes munka, de olyan hangulat, fehéren fehérbe, hogy nincs, aki utána csinálja. A Király-idillek ötletességéből vaskovácsolással válik ki a Bethlen Gábor meg a Branderburgi Katalin pompás két párduc alakja. A Dadát meg éppen felveti a gazdagság; első bemutatása után vagy öt évvel, mikor újra adták: akkor láttuk csak meg, mi minden van benne, s hogy hozzá kellett érnünk és fejlődnünk e gazdagsághoz s ez erőhöz. Mindezekhez képest A tanítónő Bródynak se nem legnagyobb, se nem legegyénibb munkája. Persze: megérzik rajt, hogy tőle való; meglátszik az emberein, hogy micsoda kéz gyúrása. Annyira megérzik, annyira meglátszik, hogy a savanyú német kritikába, mely Berlinben e, mint ők írták, guvernánt-darabot fogadta, önkéntelen beleszól a sejtelem, hogy valaki és új valaki az a valaki, akiről ők ki akarják mutatni, hogy nem az a valaki, akivel még ne találkoztak volna. Mindazonáltal: ha nálunk azt irták volna, hogy mily kára vagy elmaradt haszna országunknak, hogy mikor egy ilyen reprezentáblilis emberünk idegenben szóhoz jut, nem teljes képessége szerint, gazdagságának nem legnemesebb s legemlékezetesebb értékeivel állíttatik az idegen elé: ezt a sajnálkozást meg lehetett volna érteni. De azt a félelmet, hogy a német ezentúl lenéz bennünket, mert elhiszi, hogy nálunk a pap meg a szolgabíró, meg a földesúr mind megkíván egy csinos fiatal leányt, aki keze közé kerül - azt nem tudom egyébnek tartani taktikai ötletnél. A falu jegyzője nem sokkal később került német piacra, mint magyarra, s egy magyar mágnás, hazafi és világszerte tisztelt publicista tekintélyével állított sokkal rosszabb dolgokat a magyar vicispánokról és egyéb ispánokról, mint akár a Bródy, akár a másik hazaáruló, a Lengyel Menyhért darabja. Azért nem Kossuth Lajos volt az, akit később a londoni serfőzők elvertek, hanem Haynau generális, akinek adoptált nemzetéről, az osztrákról, számos megfizetett toll írta volt németül, olaszul és angolul, hogy nincs dicsőbb, tökéletesebb és boldogítóbb közösség a világon. Nincs egy orosz ember sem, akit idegenben azért vertek volna meg, amiket Gogoly, Csehov vagy Gorkij és az orosz urakról és cigányokról, aki s egész nemzete, hasznát ne venné a dicsőségnek, amit ez udvariatlan emberek szereztek az orosz névnek. Többet erről igazán csak vezércikkben lehet írni - abban a műfajban, mely nálunk éppoly humoros kezd lenni, mint amely táplálja, a hazai politika. De csókolni való véletlenség, hogy a tanuk közé, akik a Bródy Sándor herosztráteszségét bizonyítsák, be van idézve Kerr Alfréd is. Ez a fényes eszű ember tudniillik, amióta ír, nem ír egyéb ellen, mint a német filisztérium ellen, a chauvinizmus ellen és kivált a parasztság ellen. Városi ember, aki valósággal gyűlöli s minden rossz és elmaradottság ragadvány fészkének tekinti a vidéket s a parasztot, s ha ő ellene indítanának olyan pört, aminőben őt idézik be nálunk tanúnak, őt legalább is négy felé kéne vágni, ha Bródy Sándort kerékbe törnék. S nemcsak őt, de majd minden valamire való német költőt, s a német név felragyogtatására nem maradna egyéb, mint a Lauff úr drámái.

De hagyjuk ezt - meglett emberek közt ez nem lehet téma, s csak a meglett emberek játéka, a politika, huzódhatik fel erre a pozícióra, miután mindenünnen egyebünnen okosan visszavonult. Mondom: világos, hogy ez a támadás már végső visszavonulás, - amint hogy mentül okosabb emberek sodródnak bele ebbe a mulatságos vitába, a visszavonulásnak annál hamarább el kellett következnie. Most már a kimagyarázások következnek, s ezek oly meghatóak, hogy az ember elejti a dorongot és könny áll a szemébe. Teszem: Szabolcska Mihály versbe foglalja végszavát, s abban állapodik meg, hogy modern, nem modern: mindegy - jó verset kell írni, aztán megvan. Hát persze, hogy persze - Szabolcska irt is annak idején két jó verset is, - az egyik Párizsról szólt, arról a bátortalanságról s hazafájásról, ami a magyart e káprázatos városban elfogja. Emlékszem, meg is írtam annak idején, mennyire fájt nekem a magyarság nevében, ez a lemondó érzés; mennyire a Széchenyi magyarságát szegeztem vele szembe, aki mindenütt ott akart lenni, nem mindenről lemondani, - de vajon volt-e valaki, aki ne örült volna e szép verseknek? Aki azt mondta volna, hogy így nem szabad írni, hogy ilyet nem szabad írni? Miért ne szabadna másnak mást írni, ha másképp érez és meg tudja írni, amit érez? Akinek nem tetszik, az írjon másról és másféle verset - ha tud. "Minden ellentét és minden abból eredő küzdelem csak jóra vezethet, ha azok, kik mélyen meg vannak győződve irányuk és ideáljaik tiszta, igaz és nemes voltáról, e meggyőződésükből és hitükből a versenyben és küzdelemben még sokszor erőt merítenek oly alkotásokra, melyek ellenállhatatlanul ragadják magukkal nemzetünk értelmiségét s melyeknek méltánylásában legjobbjaink adnak buzdító példát a sokaságnak..."

Ezt a komoly felhívást Berzeviczy Albert kisfaludista alelnöki megnyitójából idézem, s adja isten, hogy ez az előkelő helyről elhangzó biztatás végre kiváltsa a remekműveket azokból, akiket szent ideáljaik eddig nem tudtak nemzetelragadó alkotásokra hevíteni. Bizonyos, hogy senki ennek utjába nem állna, s nem a dekadensek tehetnek róla, hogy az utolsó irodalmi esemény, mely a Kisfaludy Társaság révén ment végbe, 1879-ben vagy 80-ban volt, mikor Szász Károly a Toldi Szerelme drámai énekeit felolvasta. Igaz, a Kisfaludi-Társaság sem tehet róla. Valóban, sohasem "nehezedett félelmesen a bátor fiatal törekvésekre", már csak azért sem, mert ha akarta volna, sem tehette volna. A bátor fiatal törekvéseket viszi az ő erejük és igazságuk, s még nem volt eset, hogy mikor célhoz értek, ott ne találták volna csokorral és fehér ruhában a konzervatív társaságokat és szövetségeket, hogy az új megérkezettel együtt ők is újra megérkezzenek. Ez csak olyan jelenség, mint aminő az volna, hogy például Berzeviczy Albertnek tüstént alakulna pártja, mihelyt a király leküldené miniszterelnöknek, - míg, mivel őfelsége ezt vonakodik megtenni, őexelenciájának be kell érnie a legsoványabbal, amit a közéletünk adhat, tudniillik tudománnyal, művészettel és irodalommal. Mondom: ugyanaz a jelenség volna, csak még ártatlanabb, mert irodalmi társaságok a mai fejlettebb világban éppúgy nem szoroznak és osztanak többé, mint ahogy ma már, az újságok idejében, nem igen ír az ember levelet és naplót. Azért senki nem állítja, hogy Kazinczy Ferenc levelezése ne lett volna fontos mozgatója irodalmi fejlődésünknek, s hogy a Kisfaludy Társaságnak ne lett volna jelentősége hatvan, sőt még ötven év előtt is. Ma már nincs rá szükség, - legfeljebb hasznossá teheti magát, mint ahogy tette is például a Népköltési Gyűjtemény vagy a Sebestyén Gyula kitűnő folklorista munkái kiadásával. Ha ezzel nem elégszik meg s az irodalmi viszonyokba és irányokba akar mindenáron beleavatkozni, az annyira mindegy az irodalomra nézve, hogy kár volna megzavarni e mulatságában. Különösen míg vannak fiatalok, akik írnak, dolgoznak, törődnek az irodalmi érdekekkel, s visszaverik berkeitől - mint ahogy most is visszaverték, s nem először húsz év óta - a politika tolakodását.

Nem kell ilyen számba venni Beöthy Zsolt abbeli visszanéző aggodalmát, hogy mi lett volna Petőfiből, ha a magyarságát kiszedték volna belőle? Ezért igazán nem kell töprengeni; az lett volna belőle, ami Abailardból lett egy ilyen szervezetbe vágó nagyobb műtét után. Az egyéniségből nem lehet kioperálni semmi organikusat, hogy az egészet tönkre ne tegyék, - de épp ezért, hogy úgy mondjam, beleoperálni sem lehet semmit. Ha csakugyan hiányoznék embereinkből a magyar lélek, akkor éppoly hiába határolnák el, hogy ők ezentúl jó magyarok lesznek, mint ahogy - de nem folytatom ezt az ízetlenséget, s bocsánatot kérek, hogy belekeveredtem; nem ez az első ízetlenség ebben a vitában, s ezeket sem azok köveik el, akik: nem támadtak, hanem csak nem hagyták, nem hagyhatták magukat, mert árulói lettek volna az irodalom s a művészet jogának, tisztaságának és hivatásának, ha a maguk kényelme vagy érvényesülése, vagy egyszerűen a békesség kedvéért illetékesnek ismerték volna el maguk, munkájuk, meggyőződésük felett a dirigáló bírálatot. A magyar lelket ne féltsék azoktól, akik dolgoznak, küzdenek, vívódnak és elégedetlenkednek. A magyar lélek azért lélek, hogy éljen és megújuljon és ne tűrjön bilincseket. Jaj volna a magyar léleknek, ha nem tudna helyet találni minden igényben, mit a ma támaszt a tegnappal szemben; jaj volna a magyar nemzetnek, ha csakugyan idegenség gyanánt érezné testében, amit maga szitt magába és maga termelt magának. Vagy van nemzeti lélek, vagy nincs - de ha van, akkor olyan, mint a levegő, amely mindenütt ott van, mindenben benne van és semmiféle külön érdek nem foglalhatja le külön birtokául, hogy mint a királyok a földet, jutalom gyanánt osztogassa kellemetes szolgálatokért. Akinek szolga-művészet kell, az ne kereskedjék a költőknél; az mondja ki egyszerűen, hogy csak egy művészet: a cigányé. Mert ez az egyetlen művész, aki azt húzza, amit parancsolnak neki.