Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 2. szám · / · FIGYELŐ

ELEK ARTÚR: MÓRICZ ZSIGMOND ÁLLATMESÉI

Eldugva, észre nem véve kallódnak már egy esztendeje Benedek Elek Kis Könyvtárának igénytelen, majd azt mondanám, ízléstelen uniformisában, gyermekmesék és versikék kötetecskéi között Móricz Zsigmond állatmeséi. Erdő-mező világa a kötet címe s talán a címe is azért olyan igénytelen, hogy annál kevésbé vegye észre az ember. Pedig a kis könyvben lapozni nagy gyönyörűség. Állatmeséket olvashatni benne a póruljárt farkasról, akit még a lúd is csúffá tesz, a tehén felöklel, a szürke ló agyonrúg; a kis egérről, aki hogy lecsippentett farkát visszaszerezze a macskától, szalad a tehénhez tejért, a kaszáshoz szénáért, a gazdasszonyhoz cipőért, a disznóhoz szalonnáért, amíg nem a tölgyfáról fejére hulló makk agyonkoppintja; a póruljárt medvéről, akit a róka a huszárra uszít; a lompos farkú bölcs rókáról, aki áruló farkát kiűzi lyukából egyenest a leselkedő kutyák fogai közé; a farkasról, akit a sas repülni tanít, de úgy, hogy a magasból lepottyantja a földre; az álnok favágóról, akit a furfangos róka megcsúfol; megint a rókáról, aki megmenti a szegény embert a medve haragjától; a kopasz farkasról, s a furfangos kis malacról; az ostoba juhokról, akik a farkassal lépnek barátságra; a fehér lóról, aki farkasbőrt szerez a gazdájának, hogy az árán nyomtató lovat vásárolhasson; nyúlapóról, akit aranylakodalmán felfalnak a meghívott vendégei; a tolakodó verebekről, akik majd hogy kiverik házából tyúkanyót amiért szállást adott nekik; s ismét róka komáról, aki doktornak csapott föl, hogy gilicét ehessen.

Mélyen bele vannak plántálódva gyermekkorunk emlékei közé ezek a kis történetek, hányféle változatukat hallottuk itthon, hányféle alakjukban olvastuk idegen népek folkloros könyveiben! Bizonyos, hogy nem a tárgyi újszerűségükkel kapják meg az olvasót Móricz Zsigmond meséi, hanem a hangjukkal, az előadásuk módjával, a formájukkal, a kedélybeli gazdaságukkal, a humorukkal, a nyelvükkel. Az egész mivoltukkal. Ritka meleg kedélyű ember írta őket, olyan, akinek emlékezetében egész frissen élnek még gyermekkori benyomásai s azok a hangképzetek, amikkel a gyermek az állatmesék négylábú hőseinek szavát utánozza. Játékos kedvű, kacagó kedvű embernek s talán annál inkább művészember, mivel a művészete nem is művészetnek hat, hanem önkéntelenségnek.

Verses meséi - mert versbe foglalt mesékről van szó - mintha magából a nyelvből hajtanának ki. A mese mintha csak véletlenül, a szavak önkéntelen csoportosulása folytán alakulna bennük. Silány költőkkel is gyakran megesik, ugyanez a jelenség: csakhogy az ilyenek költeményeiben a szavak csupán hangzatuk szerint csoportosulnak, a hangok illeszkedésének törvénye mint a vak ösztön igazgatja képzeletüket, és tollukat a rhythmus lejtése viszi, ragadja. Az eredmény az, hogy soraik muzsikálnak, de csupán a fülnek, nem a lélek számára. Nincsen bennük értelem. Móricz Zsigmond versei is a nyelv törvényszerűségéből fejlenek: elindulnak egy szóból s az első szónak zenei mivolta mint a mágnes-vas vonja maga mellé a többi szót, csupa olyant, amely megmagyarázhatatlan hangzásbeli sajátosságánál fogva kiegészíti amazt, hangzatát teljesebbé teszi. Szó sincs róla: az írás művésziességének titka nagyrészt a nyelvnek ebben a törvényszerűségében rejtőzik. Ám a művészember írásában a szóknak nemcsak phonetikai értéke van, hanem értelmi is; sőt első sorban értelmi. Nagy költőkben, a minő például Arany János volt, tanulságos megfigyelni azt az erőfeszítést, amivel a szók hangzásbeli potentiájának visszaszorítására törekedtek, hogy a szók psychikai értékének érvényesülést szerezzenek. A formának a tartalommal való küzdelmének szokás ezt a jelenséget nevezni; de ez a meghatározás fölületes, mert egyébről és mélyebb dolgokról van itt szó. Móricz Zsigmond verses meséiben ennek a küzdelemnek semmi nyoma. A nyelv rhythmusára sorakoznak bennük a gondolatok s a gondolatok rhythmikus mozgása nyomán rajzolódik ki a cselekvény, a mese. Erőszakosságnak nyomára, olyanéra amely bár egy hiányjelnyivel is megnyomorítaná a szót az értelem, vagy a rím kedvéért, én az egész kis kötetben nem akadtam.

Volt egy farkas, szörnyű éhes,
Szörnyű éhes, szörnyű mérges.
Elindult vasászni,
Bár alig birt mászni,
Olyan éhes volt szegény
Bús legény.

Találomra kaptam ki ezt a versszakot, amely nem is a legsikerültebb s nem is a legmeggyőzőbb példa. Még is látnivaló rajta, hogyan fejlenek a szók egymás hangzatából, hogyan alakulnak sorokká merőben a hangzás törvényei alapján, s még is: logikai és psychikai következménye egyik sor a másiknak.

A tartalom s az alak eredendő harmóniája a művészetük Móricz Zsigmond állatmeséinek. Olyan biztos ösztönnel, hogy tudatosságnak vélné az ember s olyan rejtett (talán önmagának is rejtett) tudatossággal, hogy a puszta ösztön művének látszik, öntötte versbe a nép meséit. A szerkezetükben soha egyensúlyzavar, soha egy fölösleges szó, vagy csak hang is. Verseiben a magyar nyelv lelke szólal meg, vagyis a nép eszejárása, kedélye, humora, ötletei. Mindenik meséjén megérzik népies eredetük: az, hogy a nép között hallhatta, a nép ajkáról leshette le őket. De ahogy forgatta a fejében, ahogy elmondani próbálgatta őket, valahogy megformálódtak, giz-gaztól megtisztultak művészetté lettek.

Elbeszélő műveknek is kitűnők, megfigyelésekben, jellemrajzolási ötletekben gazdagok. Mily pompásan tudja jellemezni a dörmögő medve szájhősködését azután, hogy a huszár félholtra kardlapozta, a bőrét kilyuggatta.

Megberetvált, beste féreg.
A májamban nőtt a méreg!
Csak nem türöm, az ebadta!
Kaptam magam, elszaladtam.
Félre! Ne állj az utamba,
Mert megeszlek ebb' a nyomba.
Kinek van ma halni kedve?
Én vagyok a mérges medve.

Vagy a róka képmutató hetvenkedését, amikor a gilicze-anya kijelenti, hogy nem dob le neki több gilifiókát, azt se bánja, ha elfűrészeli is alatta farkával a fát.

Róka koma nagyot néz,
Mi a neved? nagy vitéz!
De bölcs lettél im egyszerre!
Ki tanitott téged erre?
De akárki, de akármi,
Nem jó lesz vélem packázni!
...Sétálni visz uri kedvem,
Ha visszahoz utam engem,
Lent legyen egy rongyos kölyök,
Mert a fáját! dühbe jövök.

Kedély, humor, önkéntelenség, a nyelv mélyreható ismerete, mindig bizonyosra menő művészi érzék, döcögés nélkül való elbeszélő tehetség: ennyi kvalitás nem egy meséskönyvre - egy egész írói pályára elég.