Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 24. szám · / · Figyelő

Szász Zoltán: "Tűnj fel"

Hugó Károlytól soha egy sort se olvastam, se nem láttam egyetlen darabját sem; ellenben annál többet olvastam róla éspedig nemcsak most, születési évfordulója alkalmával, hanem már rég, körülbelül azóta, hogy az írói hírnév és írói életmód közt való összefüggés érdekelni kezdett. S azt hiszem, az e fajta tájékozottság, a külső ember és egyéni jellege s nem a belső egyéniség és az írói alkotásképesség iránt való érdeklődés a helyes és termékeny álláspont vele szemben. Hugó Károly, minden jel arra vall, nem mint író volt jelentős, hanem mint szociális jelenség. Nem az író volt benne izgató, hanem ő maga, az ember.

Egy sajátságos, de az irodalom történetén keresztül, ősidők óta szereplő típus pompás képviselője ez a pesti zsidó orvos. Ezt a típust, a szellemi kiválóság rendes és helyes érvényesülési törekvésének érdekes megfordítottsága jellemzi. Rendesen ugyanis a szellemi nagyság, az írói vagy művészi kiválóság úgy hatol bele a köztudatba, úgy kényszeríti rá magát a tömegre, hogy belsejének szellemi termékeit, irodalmi vagy művészi alkotásait hagyja maga helyett beszélni, küldi harcba a siker meghódítására. Az ember, a művész magán-személye nem vesz részt a küzdelemben, hanem előkelően háttérbe vonul. Ez, mondom, a rendes, vagy legalább is túlnyomó eset-számban tapasztalható viszony az alkotó és alkotás szerepe közt. Teljesen tiszta formában jelentkezett ez Arany János esetében, akinek szürke, köznapias egyéniségében a felszínes szemlélő sohse sejthette hallatlan művészi tehetségét.

Ennek megfordítottja a művész személyének és viselkedésének minél feltűnőbb, minél rendkívülibb, minél szokatlanabb formája. Hugó Károly ezt a megfordítottságot képviselte a magyar irodalomban, talán egész a legújabb időkig egymagában. Kint, a világirodalom évszázados zenebonájában azonban már egész halom nagyság és álnagyság tűnt fel és hanyatlott le, aki a feltűnés eme nem előkelő, de hasznos módját alaposan kihasználta.

Az irodalmi létért való küzdelemben is az erősebb marad fenn s a gyengébb elpusztul. A naiv, irodalmon kívüli feltevés azt gondolhatja, hogy a művekre kell bízni a küzdelmet, s az irodalmi szelekciónak a tisztán szellemi harc jellegét meghagyni. Dőreség: tekintve, hogy a kritika-gyérség s e létező kritika tökéletlensége nem biztosítja az igazi érték győzelmét, hozzávéve ehhez azt, hogy egy csomó írónak és művésznek esze ágában sincs csupán annyi sikerre reflektálni, amennyit művével méltán megérdemelhet, azaz magyarul: szerénynek lenni, a művek mögé visszahúzódó írók vonzó képe helyett, a műveik körül és érdekében kézzel-lábbal, hajviselettel és öltözettel, számítással és hóborttal dolgozó írók visszataszító látványa alakul ki. "Tűnj fel", ez a modern író fő élet-maximája. Ha lehet, műveid értékével. Ha ez nem lehet, legalább műveid szokatlanságával. Ha ez sem lehet, saját egyéniséged, életmódod szokatlanságával. De mindenesetre: tűnj fel!

Ez az alapelv magyaráz meg töméntelen írói hóbortot. Ez magyarázza meg Theophile Gauthier, Barbey d'Aurevilly, Baudelaire, Oscar Wilde bizarr öltözködését vagy megdöbbentő életmódját. A művészek és írók ma már tünedező, de még néhány évvel ezelőtt divatos egyenruhája, mely a hosszú hajból, bársonyzekéből, lengő nyakkendőből állott, szintén a tömegtől való tudatos elkülönböződési hajlam s egyáltalában nem az esztétikai érzék szülötte volt. Különcködő életmód, hóbortos, sőt olykor büntető-törvénybe ütköző tettek egész sora születik meg a feltűnési vágyból. Igaz, sok művész és író öröklött kóros véralkata olykor természetes gyümölcsként termi meg ezeket az abnormis tetteket. De a tudatos, mesterséges rendkívülieskedés azért sok híresség életében kétségtelenül kimutatható.

Bármily ellenszenves jelenség ez, akad számára mentség bőven. A közönség éspedig még az úgynevezett finomabb ízlésű is, az igazi művész, főleg pedig az író felől egy teljesen téves, illetve immár elavult képet alkot. A szokatlan külső, vad, sőt becstelen cselekedet sok nyárspolgár s még több sznob szerint jól áll az írónak, vagy legalább is mesterségével kényszerűen vele jár. Már többször kikeltem az ellen, hogy ma, a huszadik században, főleg pedig nálunk, milyen elavult fogalmak élnek a lángész felől. Minden önérzetesen locsogó, minden fontoskodóan zagyva, minden erőszakosan ízléstelen írás hamarosan zseniális-számba megy. Ha pedig alsórendű értékű munkákra ugyan képes, de kiskaliberű írók egyéni életükben a fejlett ítélet számára ugyan nevetséges vagy szánalmas, de a korlátoltakra ható, affektációs köntösben járnak, ez a szellemi viselet még emeli hírüket. Így aztán a tömeg szemében a legjobb esetben ügyes iparosból zseniális látnokká és újat hozó nagystílű művésszé emelkednek.

Ez a téves felfogás maradványa annak a társadalmi fejlődési foknak, mikor még a mai író, költő, bölcsész egyszersmind pap, jós s más hókuszpókusszal dolgozó nép-irányító s egyben nép-bolondító volt. Épp ezért egy csomó misztikus fogalom fűződik még ma is az író alakjához. A zagyvaság, ízléstelenség, primitívség akár az író egyéni fellépésében, akár műveiben jelentkezzék, igen gyakran nem részesül a méltó kicsinylésben, hanem az újság és nagyság titokzatos tünetei gyanánt csodálózik. Egy csomó alsórendű furcsaságot vagy pláne szemetet termelő író, külföldön és nálunk is, szuggeráltatott bele az által a köztudat csodálatába, hogy defektusai csökönyösen értékekké proklamáltattak. Drámaírók, akik nem tudtak ugyan jellemeket, pláne tipikus jellemeket alkotni, még kevésbé mély lelki összeütközéseket színpadra hozni, de a közszellemnek megfelelő sekély locsogással, olcsó szatirizálással vagy brutális effektusokkal pályáztak a közönség kegyeire, nagy és újító hírben álló drámaírókká lettek. Lírikusok, akik rím- és ritmus-szegény, kusza gondolatmenetű és sekély érzés-tartalmú, röviden: rossz verseiket szintén újszerűeknek és csodaszépeknek hirdették, találtak is gyakran csekély számú, de rajongó híveket, akik ezt elhitték s továbbhirdették. És így tovább: a kitartó egyéni érdekeskedés, a szokatlanságok vad hajszája idővel megtermi a föltűnést. Pláne nálunk, ahol az irodalmi rendőrség, a napi sajtó kritikája teljesen dezorganizáltan hever s az irodalmi bíróság, a revü-kritika rendszertelenül ötletszerűleg, szkeptikus nemtörődömséggel működik.

Az írónak és művésznek, főleg pedig az írónak, sajátosan a modern írónak lélektani megvilágításra volna szüksége. Addig, amíg az igazi író természetrajza nem áll világosan maguk az írók és a közönség szeme előtt is, amíg író és író-iparos, a költő és amuseur közt különbséget alig tesznek, amíg pedig végül a művészet helye a szellemi élet terén s ezzel kapcsolatban a lángész igazi jellemvonásai, legvégül pedig a tisztán művészi jellegű szépirodalom s a bölcsészi avatottságú irodalom közt nem látnak szintén különbséget, addig a mai zűrzavar fenn fog maradni s virulni fognak az ál-lángeszek, a hamis tehetségek, szerencsefiak, stréberek, sznobok és sznobbolondítók.