Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 21. szám · / · Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház

Hegedűs Gyula: Az elátkozott ház
II.

Hétfőn reggel, még nem is volt kilenc óra, bútorszállító kocsi állt meg a ház előtt. Az utcán gyerekek követték a kocsit, lármáztak és apró kavicsokkal dobálták meg a lovakat. Az utcán nagy feltűnést is keltett a kocsi, mert ahogy a lakók emlékeztek, minden öt esztendőben egyszer fordult elő, hogy valaki máshonnét jön oda lakni. Már megszokták, hogy előbb halottaskocsit kell látniok, fekete bársony terítővel és sok koszorúval s csak azután bútorszállító kocsit, de azt is úgy, amint kifelé megy az utcából. De ez a kocsi befelé ment és megállott a ház előtt, amelynek négy ablaka nyílt az utcára. Kettő jobbról, kettő balról s középütt erős tölgyfa-kapu, amelyre két galambot faragtatott annak idején a ház építője, Sefcsik Mátyás, a Nyitra megyéből Budára került pallér. A kocsiról két munkás szállt le, bementek a házmesternéhez és elkérték a lakás kulcsát.

- A nagysága is mindjárt itt lesz - mondta az egyik.

Wildné meg nem állhatta megkérdezni:

- Milyen a nagysága?

- Szép - felelte az őszinte elismerés hangján a munkás. - Olyan szépet még nem látott maga ebben a poros utcában.

- És hol lakott?

- Messzire. A Szondy utcában.

Az asszonyok mind előjöttek a konyhákból, kiálltak a kapu elé és bámulták a bútoros kocsit. Az egyik munkás kinyitotta a lakás ajtaját, amely mindjárt a kapu alól nyílt és végignézte a szobákat.

- Szép lakás - mondta. - Két ablakos utcai, ez lesz a szalon. Két ablakos udvari, ez lesz a hálószoba. A konyha nem tudom mire kell, egyetlen egy konyhabútor nincs a kocsiban.

- Nincs konyhabútor? - kérdezte megdöbbenve Auerné. - Micsoda nő lehet ez a lakó?

Az új lakó pedig akkor már ott volt a szomszéd ház előtt és mosolyogva közeledett a ház felé. Egy magas, barna férfi kísérte és mind a ketten nevettek valamin, amikor beléptek a kapun.

- Selyemruhája van - ez volt az első, amit Auerné odasúgott a bámészkodó Barthnénak.

Selyemruhája volt, fekete selyem, de egyszerű s csak a blúzon volt fehér csipkedíszítés. A fején széles fekete kalap, amely apró piros virágokkal volt díszítve. Az arca pedig keskeny, bájos arc, amelyen két kis gödör támadt, ha mosolygott. Tompa fényű szőke haja a fülére volt fésülve s fehér arcából kicsillogott sötétbarna szeme.

- Ez az én ajtóm? - kérdezte a férfitől s még mielőtt az felelhetett volna, kedves mozdulattal felfogta a szoknyáját és átlépte a küszöböt.

Az asszonyok szinte megdermedve állottak a kapu előtt és néhány pillanatig egy szót sem tudtak szólani. Az új lakó egy pillantásra sem érdemesítette őket, nem kérdezett tőlük semmit, úgy tett, mintha nem is volna más a házban, mint ő, meg az a férfi.

- Milyen gőgös ez a cifra személy - jelentette ki megvető hangon a házmesterné. - Úgy ment be, mintha ő volna itt a legnagyobb úr.

- Nem jót nézek ki a szeméből - mondta Altbachné, aki pedig senkiről sem szokott ok nélkül rosszat mondani.

Várták, hogy újra kijöjjön, de csak a férfi lépett ki az ajtón és azt mondta az egyik munkásnak, hogy legelőbb is egy fotelt vigyen be.

- Közönséges széken nem is tud ülni - méltatlankodott Barthné -, nagyon el van kényeztetve.

A férfi bement, rá sem hederítve a kapu előtt álló asszonyokra. De azok nem tágítottak onnét. Ha egy percre be is szaladt a konyhába valamelyikük, hogy fölkavarja a rántást, a másik percben már megint ott termett, mert mindenik látni akarta, milyen bútorokat visznek be a lakásba. Elszörnyedtek és csudálkoztak, látva a pompás rézágyat, a mahagóni asztalt és szekrényeket, a kicsi, cikornyásan berakott ébenfa asztalkát, a finom metszett tükröktől csillogó sokfiókos pohárszéket, a mosdószekrényt, amely hófehér márvány volt és a nagy vastag szőnyegeket, amelyek százféle színben pompáztak és sok cifraságtól voltak ékesek. Képek is voltak s ami legelőször a szemükbe tűnt, az a rámájuk volt. Még soha sem láttak ilyen képrámákat és idomtalannak látszott előttük a sok hajlás, a karcsú vonalak szeszélyes elhelyezése, de amikor megnézték jobban magát a képet, hideg futott a testükön keresztül és Altbachné olyan mozdulattal, mintha keresztet akart volna vetni, hebegte:

- Jézusom, milyen szemérmetlenség...

Két kép volt a kapu alatt, rátéve egy vászonnal behúzott piros bársony díványra. Az egyik egy kagylóban álló mezítelen fiatal nőt ábrázolt, éppen akkor emelkedve ki a tengerből, amelynek hullámai mintha meg akarták volna csókolni gömbölyű idomú testét. A levegőben egy mezítelen pár repült feléje, egy mezítelen férfi s egy mezítelen nő, akik átölelve tartották egymást, a másik oldalon pedig egy virágos ruhájú nő, aki lepellel várta a kagylóban álló nőszemélyt. A másik kép nagyobb volt, csudálatos fákkal, amelyeken csudálatos gyümölcsök ringtak, a fák alatt fű, köztük itt-ott aranyszálak csillogtak és virágok s messziről, a fák közül, az égnek olyan szelíd, lágy kéksége ragyogott elő, amilyen kéknek még sohasem látták az Isten egét Budán, de túl, a Jánoshegy mögötti völgyben sem. Középütt egy magasztos arcú asszony állt, a feje fölött pedig egy kis gyerek szállt, a kezében nyíllal, amellyel a várandós asszony felé célzott. Jobbra tőle három leány táncolt lenge fátyolruhában, amelynek könnyű vékonyságán átlátszott szűz testük fehér mezítelensége. A leányok mellett egy ifjú - testét csak egy vállán átvetett lepel födte -, fönségesen komoly arccal; az egyik fa ágát húzta le maga felé, hogy leszakítsa duzzadó gyümölcsét. A másik oldalon egy szőke hajú leány, virágokkal ékesített ruhájában virágokat vitt, amelyekért mohón szaladt hozzá egy másik leány, bizonyosan valami tündér. Az egész képen csupa test, csupa forró mezítelenség s valami halk mámor, könnyű láz, amelyben egynek látszottak az embertestek, a fák, a virágok s az előragyogó ég.

Barthné reszkető hangon mondta:

- Istenem, és van valaki, egy nő, aki ilyen képeket fölakaszt a szobájában. Én meghalnék a szégyentől, ha idegen előtt rájuk kellene néznem...

Mariska éppen akkor jött haza s amint befordult a kapun, ráesett a tekintete a képre. Az anyja önkéntelenül odaugrott hozzá és elhúzta onnét:

- Te csak menj be a szobába.

A munkások lassanként mind behordották a bútorokat s már benn forgolódtak a lakásban, az elrendezésen.

- Ugye mondtam, hogy nem jót nézek ki a szeméből - szólt Altbachné. - Én láttam már az első pillanatban, hogy gőgös, elbizakodott személy, egy rossz leány...

Bementek mindnyájan a kapu alól s valamennyien úgy érezték, hogy nyomja valami a lelküket. Újra látták a bútorokat, a rézágyat, a márványmosdót, a furcsa figurákat a szőnyegeken, a szemérmetlen képeket s az új lakó tompa fényű szőke haját s a két kis gödröcskét mosolygó arcán. Egyik sem tudta, mit érez: borzadást-e, megvetést-e vagy félelmet és nem is sejtették, miért, nyugtalanok voltak egész nap.