Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Figyelő
Kéri Pál a Nyugat legutóbbi számában a magyar költő szomorú sorsáról ír."- És ez így volt, amióta eszmélünk és nem fogjuk megérni, hogy másként legyen. Ez el van intézve, el vagyunk ítélve, nincs föllebbezés. A franciák mostanában sokat foglalkoznak az ő néhány félrecsúszott, ifjan, nyomorban meghalt költőikkel. Vannak vagy tízen-tizenöten. Nem is voltak olyan nagy tehetségek. És hogy elérzékenyednek a franciák egy Gilbert, egy Veyrat és Hégésippe-Moreau sorsán! Nekünk még eszünkbe sem jutott megindulni azon, hogy a mi irodalmunk csupa-csupa poétes-misčres, csupa padlásszoba, gyalog vándorlás, kórház, szegényszag és nyomor. Mi sírhatnánk erről csak igazán egy verset, mi, akiknek a legelső költője, egy "szegény Gilbert, mennyit nem szenvedett!"
Kéri Pál igazán a kedvemre sírt erről a témáról, ha nem is egy verset, de egy pompás, meleg kis Figyelőt. És hogy mindenben alá nem írom a sorait, azért van, mert nagyonis helyiérdekű, magyar színt adott az írásának. Kéri Pál a magyar költő nagy nyomorúságának okát abban látja, hogy mifelénk még harminc krajcáros napszám járja; márpedig "ahol még harminc krajcáros napszámok járják, ott nem tarthatnak el irodalmat."
Úgy hiszem, Magyarországon a napszámbérek átlaga talán mégsem harminc krajcár, de valamivel felül van azon s hogy ehhez képest - ha már okvetlenül ragaszkodunk a viszonyba állításhoz - Magyarországon az irodalom átlaga sem igen alantasabb a külföldi irodalom átlagánál. De az ördögbe is ezzel a viszonyba-állítással! Nagyon jól el tudok képzelni olyan társadalmat, melyben a napszámbér még harminc krajcárnál is kevesebb, de egy tucat mecénás gyönyörű irodalmat tart el s fordítva: ahol a jövő állama biztosítani fogja minden tagjának tisztességes megélhetését... no még talán a költőét is, akinek azonban ugyanúgy fog kelleni testi munkát végeznie, mint most például újságíróit.
Ha sok költő, a legtöbb költő sorsa tényleg nyomorúság, akkor nemcsak a Kárpátoktól Adriáig az: engedjen meg nekem Kéri Pál ennyi nacionalizmust. Hiszen ő maga is azt írja, hogy a franciák mostanában sokat foglalkoznak néhány nyomorban meghalt költőjükkel. Tehát még a franciáknál is volt néhány! S ha nekünk csak ez kell: megindulás a költő sorsán, amikor már késő, akkor Kéri Pálnak nincs joga még a temetésrendezés legelső magyar erényét is kikezdeni. Nekem is fáj a magyar költő, a költő sorsa; de e sorsot mással tudom magyarázni, mint Kéri - s tudom, ő is ezzel magyarázná, ha közös témánkról még egyszer írna, de kevésbé bosszúsan. Minek kiabáljunk, amiért a gyermek nem születik mindjárt látnitudással; minek kiabáljunk, amiért egy-egy igazán nagy költőt olvasni csak évtizedek, gyakran századok múlva tanulnak meg az emberek? Az arany az olvasó zsebében van és törvény ellen küzd az, aki az olvasót arra hiszi rávehetőnek, hogy az aranyát annak adja, akit nem szívesen olvas.
Igaz, ez magyarázatnak magyarázat, de vigasznak még nem vigasz. Mért van így és mért nincs másként? Bolond hit, hogy valamikor majd másként lesz, például a jövő államában, amelyben a nagy költőt, művészt, tudóst maga az állam fogja esetleg külön jutalmakkal munkára serkenteni. Ugyanannak a költőnek, művésznek, tudósnak fog jutni akkor is a jutalom, akinek ma, mert az állam mindig a többség marad és a többség költői, művészei, tudósai ma sem laknak padlásszobában s esznek tejet vacsorára.
Vigasz legföllebb az lehet, hogy a nyomorúság s a költő örök sóvárgása az aranyborjú után: gazdagabbá teszi a lírát egy húrral, melyen úgyis csak az elérhetetlent vágyó húrok az igazán mélyek, tiszták. Nekem legalább jobban tetszik a szőlőinda, amint bajszaival belekapaszkodni igyekszik valamibe, valami a levegőnél biztosabba, amin tovább futhasson; milyen gyönyörű akarás ez, s milyen valósággal nyárspolgári jóllakottság, megelégedettség az, amire akkor gondolok, mikor a már célját ért szőlőindát látom széjjelterpeszkedve, meghízva. Ugyanaz az érzés, ami kedvesebbé teszi előttem a légy után kapkodó kutyát a légyevő kutyánál. Ugyanaz az érzés, ami a küzdelmet, a vágyat ezerszer szebbnek láttatja - esztétikailag is - az elértségnél.
Igaz, a költő vágya kielégíthetetlen és a minden földi jóban dúskáló költő esetleg megindító hangokat találna majd a másik végletre: az erdő gyökerein, az együgyűség hitén élő szegénységre. De ne áltassuk magunkat. A szegénységgel ma még mindig kevesebbet lehet venni, mint a gazdagsággal s aranyom, ha van, csaknem minden vágyamat kielégíthetem, a kielégíthetetleneket pedig nagyrészt elnyomhatom vele. Ha a költő aranyért sír, száz eltemetett vágyát érzem, amit arannyal válthatna életre. Mégis csak szomorú az, hogy például Rotschildnak van és például Ady Endrének nincs, de mégis csak kedves elégtétel az, ha Ady Endre megajándékoz pillanatnyi pénzzavara közben egy olyan versével, mint a "Rotschildék palotája."