Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Figyelő

Pók Ödön: Marton István

Alig van író, aki nem sopánkodik, hogy az irodalmi munka Magyarországon csak dicsőséget, száraz babérlevelet arat, kenyérért külön kell küzdeni és szenvedni. Ez a panasz, bár még mindig komoly és aktuális, már annyira elcsépelt és unalmas, hogy nem volna meglepő, ha az olvasópublikum egyszer csak így válaszolna a sopánkodásra:

- Író, te nem panaszkodol, te dicsekszel. Vered a melled, hogy apostol vagy, krajcárt se jövedelmez az irodalom, mégis küzdesz és görnyedsz a kultúra szolgálatában. Én publikum vagyok, nekem írod, amit írsz, ne dolgozzál, ha nem fizetem meg a munkádat.

Ez jut az eszünkbe, amikor Marton Istvánra gondolunk, akit falusi temetőből szólítunk elő az életteljes, fiatal, fejlődő irodalom porondjára, hogy bemutassuk, búcsúztassuk, aztán visszavigyük a falusi temetőbe, az örökkévalóságba, a feledésbe. Marton István tehetséges, hivatott író volt és az irodalom még csak dicsőséget sem hozott neki. Mégis dolgozott, küzdött, szenvedett és reménykedett. Huszonkilenc éves volt és a siker küszöbén állott. A tüdővész becsapta előtte az ajtót. Szombaton eltemettük Marton Istvánt.

Marton István új típusa volt a magyar közéletnek: szocialista újságíró volt. Ő is újságrobottal kereste a kenyerét és csak kevés szabad órája maradt az irodalmi munkásságra. Ebben egyezik a sorsa a legtöbb magyar író sorsával. Különben elszigetelt területen élt, a társadalmi forradalom levegőjében, ahol az újságírói munka is meggyőződéssel és lelkesedéssel készül és produktívabb, mint a polgári közélet újságíró-munkája. Itt a jövő társadalom alapjait készítik elő, minden sor, mely sikeresen agitál, osztályharcosokat nevel és csatába szólít: produktív munka. Az a forradalmi erő, ami a gazdasági rendet újjáalakítja, átalakítja a lelkeket is. A szocialista újságíró munkája a tömeget új hitre, új érzésekre neveli, melyeket a forrongó, fejlődő, modern irodalom már megérez, hisz és hirdet. Marton István újságírói munkássága harmóniában volt irodalmi céljaival.

A polgári sajtó munkásai - akikből a megújhodott, modern magyar irodalom nagyra hivatott kis csapata rekrutálódott - még kétséges, zavaros érzelmi állapotban nézik a társadalmi fejlődés bontakozását. Egyrészt az az éles diszharmónia, ami újságírói és írói munkásságuk között kellemetlenkedik, másrészt az a távolság, ami társadalmi osztályukat a munkásosztálytól elválasztja, határozatlanná, habozóvá teszi őket irodalmi szándékaikban is. De szabadulni a szocializmus igazságaitól már nem tudnak. Ami komoly, modern törekvés az irodalomban megfigyelhető, annak útja a mi törekvésünk felé vezet. A modern csapat, a magyar intellektuelek serege - ha minden egyéne nem is öntudatosan - mifelénk tart, az új társadalmi rend és ezzel együtt az új művészet harcosai közé.

Marton István egy vidéki, bigott kis városból indult el, felénk tartott és elérkezett hozzánk. Köztünk fejlődött és erősödött a magvas, értékes talentuma. Az életét azonban rövidre szabta a kór, amelyet a mi speciális szótárunk proletár-betegségnek nevez. Nem volt ideje, hogy érdekes, erős egyénisége egészen kifejlődjék. Nem sokkal élte túl az iránykeresés zavaros, forró korszakát, mégis fölfedezhettük benne a filozóf humoristát, a társadalmi szatirikust, aki megalkothatta volna a huszadik századba lépő magyar társadalom igaz, nagy regényét. Marton István novellákat, rajzokat írt, de vágyakozó lelke, nyugtalan fantáziája nagy koncepciókról álmodott. Álmai, vágyai, tervei csak egy-két évvel ezelőtt jegecesedtek szándékokká; lázasan dolgozott, megpróbálkozott valamennyi irodalmi műfajjal és amióta rátalált az igazi Marton Istvánra, a színpadra termett szatirikusra és humoristára, legszívesebben dialógokat írt.

Ekkor már kikezdte a gyilkos betegség. És Marton István halálos betegséggel a tüdejében, kezdte megvalósítani tartalmas programját, amelynek irodalmi szándékai össze voltak forrva a szocializmus igazságaival. Nagy társadalmi vígjátékot tervezett, amellyel el akarta homályosítani a szalon-vígjátékok bágyadt fényét, le akarta rombolni a tradíciók színpadi kereteit; az új drámát akarta megírni. Már nem volt ideje hozzá. Csupán egy egyfelvonásos színpadi munkával készült el, amelyet, protekció-keresés nélkül, közvetítő barátok nélkül, ismeretlenül, egyenesen beküldött a Magyar Színház igazgatóságának. Beöthy László néhány nap múlva értesítette Martont, hogy a darabját elfogadta előadásra, okvetlenül színre fog kerülni. Marton István tüdeje nem várta be a premiert. A nyargaló tuberkulózisnak még csak annyi türelme volt, hogy a nagybeteg fiatal író csomóba szedhette novelláit, rajzait és dialógjait. A kötet a múlt héten megjelent és Marton István a múlt héten meghalt.

Huszonkilenc éves volt és a siker küszöbén állott. A tüdővész becsapta előtte az ajtót. Szombaton eltemettük Marton Istvánt...