Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám · / · Figyelő

Kéri Pál: Carmen Lugubre

Jób Dánielnek legközelebb egy kötet novellája jelenik meg. Ez lesz az első könyve. Eddig csupán lapokból és folyóiratokból szólt a közönséghez, mint ahogyan nálunk szokás. Az újság a hivatás, a kenyérkereset, a könyv a passzió, a szerelem. Első könyve elébe most egy cikket menesztett a Pesti Futárban, amelyben búcsúzik a kötetétől - és az irodalomtól.

Valóban: bejelenti, hogy ez az első könyve az utolsó is, vége a komédiának. Elmondja, hogy már a születése, a családjában lappangott, elkallódott erők, íróvá trágyázták az agyát és az idegrendszerét, hogy kiskorától kezdve erre készült nyugodt öntudattal; hogy fiatali munkáját csak előkészülésnek tartotta a nagy műre, amit meg kell majd csinálnia, hogy olvasott és tanult, hogy gyötrő erőfeszítéssel hajlította, szorította formába művészi ösztöneit; leírja hogy fejlődött az egyénisége és az ízlése, míg most huszonnyolc éves korában elkészült, hozzáülhetnek az íróasztalhoz. De nem teszi; soha többé nem fog könyvet írni.

Ezt mondja el ő magáról. Mi pedig tudjuk, hogy ez a finom, szubtilis, graciózus és érzelmes író, nem a meghasonlottak, a szertelen vágyúak, a véres csalódásokra predesztináltak közül való, hanem igen okos, józan, tanult, gondolkodó és eléggé életrevaló ember. És ez mondja, hogy nincs tovább, elég volt a hiú harcból! Meg is magyarázza, bizonyítja, hogy miért. Fölsorolja a mai magyar irodalmat, ahol a legjobbak nem abból élnek és nem abból híresek, ami a legjobb bennük, ahol az egyén idegen, nem írói kvalitásai hozzák a szerény megélhetést és a jó nevet, ahol meg kell alkudni, hogy kegyelmet kapjon, vagy tehetségtelennek kell lenni és ahol hosszú sor azoknak a száma, akik, mint Jób Dániel, lemondottak és félreálltak.

Ő nem hajtja oda a fejét szó nélkül, hanem beszédet mond a vesztőhelyről a népnek. A magyar élet dobpörgése elfedi a hangját és csak foszlányok jutnak az értetlenül bámuló tömeghez. Itt is egy foszlány, a magyar intellektuelek közt igyekvő Nyugatban. Egy másik foszlány hírét, különös követ hozta Jób Dánielhez. A Csillag kávéházban, ahol a pesti társadalom legalsó rétegének déclasséi, utcai nők kitartottjai, rikkancsok és mozgó-színházak zongorásai pikolóznak és kluboznak, olvasták a Pesti Futárt. És elküldték rokonérzésük, szeretetük kifejezését Jób Dánielnek.

- Jobb úr - mondta Tarai Muki, a rikkancs-költő és a széplélek a csirkefogók közt, aki a Csillag kávéház üdvözletét hozta - még a kasszírnőnek is folytak a könnyei.

És hogy meghatottságának, szíve felháborodásának kifejezést adjon, méltóságos haraggal kettészakította a krajcáros lapjait... A Csillag kávéház együttérzése a magyar irodalommal: ez egy szimptomatikus dolog. Az élet kitagadottjai, akiknek olyan könnyen áll a sírás, amikor a ponyvában valami derék rablóvezér szomorú sorsáról olvasnak, mert a maguk sorsát siratják benne, ugyanígy könnyeznek a magyar író keserű panaszain is. Érzik, hogy a magyar író is közéjük való, mert az egész magyar irodalom, kivétel nélkül, csupa déclassé. Ami külföldön már csak haut gout-ja érdekes mellékíze, legendája a literatúrának, az nálunk a lényeg, az egész valóság. Minden magyar író, kivétel nélkül, pályahagyott, sorból kilökött, esetleg jól öltözött és társadalmi végzete ellen küzdő, de könyörtelenül elítélt lézengő ritter.

Ennek oka végtelenül egyszerű, szinte banális leírni is: a nagy szegénység. Alapjában ez az oka a mi nagy nyomorúságunknak, ez a szegénység. Ahol még harminc krajcáros napszámok járják, ott nem tarthatnak el irodalmat. És hogy irodalom mégis akar lenni, hogy küzd a káoszos semmivel, gyötrődik a végzetes ítélettel és hogy ez a küzdelem olyan szívszaggatóan tragikus, az a mi kettészakadtságunknak, társadalmi tagolatlanságunknak a következése. A magyar ember kétféle: a teljesen földhöz ragadt állat-ember, a harminckrajcáros napszámból élő, görnyedt hátú furán szomorú figura, akiről egy magyar Labruyére újra leírhatná megrendítő sorait, amiket a forradalom előtti francia parasztról írt; meg a másik állat-ember, akinek szellemi élete a spriccerezés déltől estig és a kártya estétől reggelig. Aztán rögtön utána van a kultúr-magyar, a fejével a nyugati fellegekbe érő magyar, akinek lelkétől semmi sem távol, ami szép és új, ami rohanás a jövőbe, ami a lélek legkisebb ráncának kultúrájához tartozik, aki a röptével ott jár az emberiség legelöl röpülői közt. Ezek néhányan vannak. Szám szerint meg lehetne számlálni őket. Ezek közül születnek a magyar írók. Kinek írjanak? Egymásnak írjanak? Ne is írjanak... Sokszor gondoltam rá, hogy a magyarok közt azért van annyi és oly imponálóan kitűnő szélhámos, mert az írók elvetélődnek. Az írófantáziák, mert nem lehetnek írók, szélhámosok lesznek. Talán a sok magyar szélhámos testében, eltévedt költő-lelkek kísértenek...

És ez így volt, amióta eszmélünk és nem fogjuk megérni, hogy másként legyen. Ez el van intézve, el vagyunk ítélve, nincs föllebbezés. A franciák mostanában sokat foglalkoznak az ő néhány félrecsúszott, ifjan, nyomorban meghalt költőikkel. Vannak vagy tízen-tizenöten. Nem is voltak olyan tehetségek. És hogy elérzékenyednek a franciák egy Gilbert, egy Veyrat, egy Hégésippe-Moreau sorsán! Nekünk még eszünkbe sem jutott megindulni azon, hogy a mi irodalmunk csupa-csupa poétes-misčres, csupa padlásszoba, gyalog-vándorlás, kórház, szegény-szag és nyomor. Mi sírhatnánk erről csak igazán egy verset, mi, akiknek a legelső költője, egy "szegény Gilbert, mennyit nem szenvedett!"

Császárról beszélhet a francia fiának - a mi részünk ez a, csak nem is szent fájdalom!