Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám

Rónai Mihály: A csuda

A túlfűtött, nyári Budapest egyetlen oázisán: az Erzsébet téren lányok, bonne-ok ültek négyen egy csapatban. Összebújtak amennyire csak a karosszékek elgörbülő sora engedte és titkos tudományokról pusmogtak. Az asszonyok titkos tudományáról. A gyenge testük megbillenő egyensúlyáról, szenvedésekről, szomorúságokról, tüzes nyilakról, amik az agyvelejükre hullnak, sikoltozásokról, amiknek nincs hangja.

Hárman vitték a szót, a negyedik, aki olyan sápadt, vézna és színtelenül szőke volt, mintha úgy megszőkült volna valami erőteljesebb szőkeségből, szomorúan hallgatott. Róla volt szó. Nem igen tudtak megegyezni sehogysem. Mindegyik mást tanácsolt, míg az egyik aztán azt mondta:

- Legjobb, ha elmész a klinikára.

A másik sietve szólt közbe:

- A klinikára? Csak oda ne menj, Elza. Ott azon kezdik, hogy gyereket tesznek az öledbe.

A harmadik elmélázott és némi filozofikus elvontsággal szomorúan állapította meg:

- Oh! Milyen borzasztó, az ember csak köhint egyet és mindjárt gyerek lesz belőle.

A másik kettő nevetett. Köröttük hancúroztak az idegenek rájuk bízott apróságai s ők tovább beszélgettek a magukéiról, hogy meg ne legyenek, az Elzáéról, aki úton van, hogy anyjától elvegye a kenyerét, megtépje, magával tehetetlenné tegye.

Az egyik kergetőző apróság az Elza ölének szaladt, nagyot lökött rajta, hogy majd sírva fakadt a nyilalló fájdalomtól és hogy megsimogatta a gyerek haját s elküldte tovább játszani, felébredt a kába szomorúságból.

- Úgy lesz, amint Sándor tanácsolta - mondta. - Nem megyek sehová, senkihez. Sándor szegény tanárjelölt, neki nincs, de azért amennyit adhat, ad. Szembenézünk mindennel, a kötelességeinkkel is. Az emberek rosszak és szamarak és ekképp is rendezkedtek be, de mindegy, mégis úgy lesz, amint lennie kell.

A filozopternek ezek a határozott és bimbózó, gyámoltalan férfi-gazemberséget takargató szavai az Elza ajkán elvesztek. Míg el nem mondta, hitt bennük, erősnek, okosnak tartotta, most azonban üresnek, vigasztalannak.

- Igen - mondta az egyik - mind így beszél. Nem vállalja egyik sem a bajt ebből se, abból se. Majd egy pár hónap múlva, ha közelebb lesz hozzá, másképp beszél maga is.

Elza szó nélkül felkelt, összeterelte a gyerekeit, búcsúzott és indult hazafelé. A többiek, akik még ott maradtak, vizsgálgatták a járását, a termetét, hogy látszik-e már? Ő meg a vizsga szemek tüzétől zavartan rángatta előre a hátrabillenő derekát, igyekezett rövidre szabni a hosszabbodó, előreugró lépéseit.

***

Elza napról-napra anyásodott. Alig győzte már belegyömöszölni magát a ruháiba, minden nap más bajjal ébredt s befelé vigyázó tekintettel állt lesben, hogy mi következik a másik percben, amit ki kell védenie, le kell győzni, hogy észre ne vegyék. Panaszkodni szeretett volna, gyengédségeket áhítozott meg s összeszorított ajakkal kellett szakadatlanul birkóznia önmagával. A gyámoltalan kis egyénisége majd könnyben úszó lágysággá olvadt, majd toporzékoló vadsággá szilajodott. A filozopter elillant valamerre, a barátnői pedig mind sürgetőbben tanácsolgatták: szabadulni tőle, szabadulni és címeket irkáltak fel. Elza szabadkozott, ijedezett és rakosgatta el a címeket. Mi lesz? Mi lesz? Kergetőzött benne a tehetetlenség. Buzgóság szállta meg s zokogva térdelte végig a templomokat.

Tovább már nem igen lehetett titkolóznia, maholnap észreveszik, ott kell hagynia a helyét. Hová legyen? Magára akart maradni, csendre vágyott, hogy megcsinálhassa a szűk kis élete nagy leszámolását és nem lehetett. Nappal a gondjára bízott gyerekek sáncolták el önmagától, álmatlan éjszakáin pedig a fejlődő kis élet hajtotta mellé a fejét és véle együtt a Halál.

A négy fal között élettelenül nyúlt el a sötétség, dögletes párák szálltak fel belőle, a rémek férgei nyüzsögtek benne, belerajzolódott véresen az életre rohanó torzs emberke idomtalan alakja és mind diktálta a halált. Víz alá merítette, körülfolyta simogatva, lágyan. Csukott szemekkel, boldogan süllyedt lejjebb-lejjebb, széjjelterült haja szálai között folydogált a víz s amint megkínzott testét sodorta, úgy érezte, mintha egy roppant óriás lehetetlen és romantikus gyengédséggel legyezgetné az arcát, ölelgetné újra, megint újra, pillanatról-pillanatra és görgetné a boldog semmibe. A lányálmok mesebeli királyfia lett neki a víz, amelyik eljött éjszakánként megölelgetni s szerelmesen vinni magával.

És a mesebeli királyfi, amint magához édesgette, megejtette, cserbenhagyta épp úgy, mint a filozopter. Tágulni akart a melle, levegő után tátogott szomjasan s vizet lélegzett, nyöszörgött, mintha a víz bugyborékolt volna, vonaglott, széjjelcsapta a karjait, rugdosott és verejtéktől ellepetten ébredt a képzelődéseiből.

És a halál kerülgette tovább, hátha valami módon megszerettetné magát vele. Emeletekre cipelte föl s röpítette le a mélységben várakozó kövekre. Nyílegyenesen zuhant, fellebbentek az arcára a szoknyái - csukott nadrágot kellene akkor felvenni, gondolta közbe - vérbe borult a szeme, nagyszerű szédüléseket érzett, mintha valami mennyei hintán röpülne a szédületbe. Képzelete megállt a röpülésnél, nem vágta még a kövekhez. Megkívánta, újra meg újra nekiugrott az udvar mély kútjának s szállt, röpködött a szoknyája szárnyain. Kiszaladt a ház a csudájára. Sorra megismerte a lakókat az elcsudálkozott, a szörnyülködéstől torz lárvákon keresztül is és lecsapódott süket dobbanással a borzasztó kövekre. Összeroppant rettenetes recsegéssel, előrekoccant feje a kőre, szétrobbant a teste s kitárta a titkát: a gyermekét. Felkapta a fejét a puha párnákról és remegve bámult bele a sötétségbe, ahonnan jöttek feléje kérlelhetetlenül a halál többi rémei. Köteleket kerestettek vele a padláson, zsinórokat a kamra lomjai között és alkalmas szegeket, kilincseket. Összeropogtatták a nyakát, szaggatták a torkát s elkékült ajakkal, hörögve kapkodott át az újabb ébredésbe.

Aztán kristályfényű és opálos folyadékokkal kínálgatta a rém s ő boldogan kortyogatva zsibbadt az örök nyugodalmas elalvásba. Görcsökre riadt fel, parazsas, olthatatlan marásra s sovány karjaival undorral hárítgatta el magától a gyilkoló poharat.

De a napfényes, mosolygó reggelek még erősítgették az élethez. Míg a gyerekekkel bajoskodott, titkos gyönyörűséggel szokatlan műveleteket lopott bele a mindennapi munkájába. A fürdetésnél egyik kezével a fejük alá karolt s kiemelte kissé a vízből, a másikkal pedig locsolta rájuk a vizet, paskolta gyöngéden a combjukat és hogy e gyenge gerinc meg ne roppanjon, a hasuk, mellük alá nyúlva emelte ki őket a vízből. Az öltöztetésnél belenyúlt a kabátkák ujjába és összefogta az öt kis ujjat, a tehetetlent, úgy húzogatta előre, hogy el ne maradjon, fent ne akadjon valamelyik. Szalagokat vásárolt, horgolásokat kezdett el és dugdosta, rejtegette, hogy meg ne lássák. Erősnek, életrevalónak, vidámnak érezte magát és babusgató, álomba ringató nótákat dudorászott. Terveket szőtt, gyönyörűségekkel kínálgatta magát és egyik este, hogy az asszonya fürkésző, gyanakvó, ellenséges tekintettel méregette, kimenőt kért és ijedten szaladt el a legtudósabb barátnéjához.

***

Éjjel tizenegy óra felé járt az idő, mikor Elza a Király utcán át haza tartott és kálváriás útján, a Teréz templom előtti feszületnél stációt tartott. Letérdelt és zokogva imádkozott. Sietve igyekezett tovább s egyszerre a vigasztalanságok szomorú éjszakájából csuda világolt feléje. Minden nap látta és még sem látta eddig soha, a nappalok világossága és az ő tudatlansága sose mondhatott róla neki semmit.

Fehéren, mint a frissen esett hó és az ő anyás lelke, csillogott a csuda, a vörhenyes éjszakában. És Elza látta a Férfit, úgy mint kis lány korában: apának; a gyengesége gyámolának. Látta, hogy kezében a Könyv, hogy angyalok táncolják körül és egy anya nyújtogatja feléje a gyermekét - az ő gyermekét. A csudák misztikus erejével költözött összekuszált lelkébe az éjjeli jelenés és áhítattal eltelve, zokogó sírással borult a Semmelweiss-szobor márványára...